4. fejezet - Nem is csak egy?

Sziasztok! :)

Ne haragudjatok a késésért, de valahogy sohasem tudok jól kijönni az idővel.

Ezt a fejezetet Zoey-nak, FantasyGirl-nek, Sziszaa-nak, Ritusnak, Áginak és nem nem utolsó sorban Nina Law-nak ajánlanám. Köszönöm, hogy írtatok. Természetesen nem feledkezem meg azokról sem, akik máshol nyilvánították ki tetszésüket vagy akár azt, hogy mit csináljanak és mit ne. Köszönöm mindenkinek, aki olvassa!

Kisses&Hugs♥

   Nem is csak egy?

-          Öhm… azt, hogy jók az ágyban? – kérdeztem, pedig tudtam, hogy erre gondol.

-          Pontosan – közelebb hajolt a fülemhez, és elkezdett suttogni – nem szeretnél megbizonyosodni róla? – kirázott a hideg, és az biztos, hogy nem azért, mert nem esett jól a közelsége. Ezt vajon viccből kérdezte vagy komolyan gondolja?

-          Tessék? Mit mondtál? – értetlenségemet hangosan is kimondtam.

-          Jól hallottad.

Még mindig karjaiban tartott és nem így nézett ki, mint aki el szeretne engedni. Megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni, és amikor ezt megtettem, olyan csillogást láttam abban a szép kék szempárban, amit eddig még soha, vagy csak nem figyeltem eddig oda rá? Még ha így is lenne, miért így néz rám? És miért közeledik egyre csak felém? Miért nem megy ki, hogy felöltözhessek? Amíg ezeket a kérdéseket teszem fel magamban, addig mi mind a ketten araszolgatunk a fürdőkádhoz, megint menekülök, egyre jobban közelebb ér hozzám, már nincs sok helyem, mindjárt elérem azt a pontot, amikor kénytelen leszek megállni és engednem kell azt, amit még csak sejteni sem merek. Mit akar tőlem?

Loccs... Remek, sikerült beleesnem, a víz pár másodpercre ellepte arcomat, de mielőtt még bevághattam volna a fejem Zach elkapott és ijedten nézett rám.

-          Jól vagy? Nem ütötted be magad? – köhögtem egy kicsit, nem szeretem a vizet, amikor az orromban van. A kérdésére megráztam a fejem és felnéztem rá. Amikor ezt megtettem felsóhajtott és a tekintete arcomról lesiklott a testemre, a csillogás még mindig nem tűnt el, sőt ha lehetséges, még jobban fénylik az a szempár.

-          Mit nézel annyira? – kérdeztem, mert kicsit kezdett már kellemetlen lenni az, ahogy bámul.

-          Khm.. khm – rám mutatott, vagyis inkább a törölközőre, ami már nem sokat takart belőlem. Amint megláttam, még jobban elvörösödtem, eddig még csak a pírt lehetett látni rajtam, de most már szerintem egy rákhoz hasonló színe volt az arcomnak.

-          Kérlek, menj be a szobámba, legalább addig, amíg felöltözök.

-          Nincs szándékomban – rázta meg a fejét.

-          Mit kérsz cserébe? – próbáltam alkudozni, még mindig a kádból.

-          Gondolkozzunk csak. Mit is kérjek? – mint aki nem tudná a választ, pedig biztos vagyok abban, hogy már akkor kitervelte, amikor átlépte a fürdőm küszöbét – Egy csókot! – hangzott a számára egyszerűnek hallatszott követelés.

-          Egy csókot?

-          Igen, egy csókot.

-          Csak egyet? – vontam fel szemöldököm.

-          Most egy is megteszi – felpillantott a szemembe.

-          Kint megkapod, de most engedd, hogy felöltözzek.

-          Minek? Nekem így is tökéletesen megfelelsz – szúrósan néztem rá, de közben lágyan is, és értette a célzást, kihátrált a szobámba.

Ez már megint mi volt? Most komolyan egy csókot kért? Csak nem…? Nem, biztos, hogy nem. Vagy mégis? Lehet, hogy szeret? De hiszen, ezt eddig is tudtam, de ha szeretne, akkor is, miért szeretne megcsókolni? A barátok nem szoktak ilyet csinálni. Ezek a gondolatok jártak végig a fejemben, amíg felöltöztem. Majdhogynem remegtem, vajon most mi fog történni? Megcsókoljam vagy ne? Ha igazságos szeretnék lenni, akkor meg kell tennem. Ha viszont okosan szeretnék cselekedni, akkor nem tehetem meg. Melyiket válasszam? Melyiket bánnám meg egy idő után? Melyik a helyes út?

Lenyomtam a kilincset, kinyitottam az ajtót, majd átléptem a küszöböt. Zachie ott terpeszkedett az ágyamon, nem tudom, hogy a plafont nézte-e vagy be volt-e csukva a szeme, de meghallotta, hogy közeledem és feltolta magát ülő helyzetbe. Rám nézett, de most nem mosolygott, pedig mindig szokott, amikor együtt vagyunk. Ez miért változott meg?

-          Megkapom? – kérdezte. Erre mit mondjak? Nem tudom, hogy mit csináljak.

-          Miért pont egy csókot?

-          Ha szeretnéd, kérhetek többet is – húzta száját mosolyra. Leültem én is az ágyamra törökülésben.

-          Nem a mennyiségre gondoltam – mondtam neki, miközben próbáltam megtartani a szemkontaktust, de ő már nem nagyon nézett a szemembe, elkalandozott a tekintete a számra.

-          Miért ne? Próbáljuk ki! Ne hogy azt mondd, hogy te nem érzel köztünk szikrákat. Mert én nagyon is érzek, majdhogynem meggyújtanak. Lemerném fogadni, hogy te is érzed, csak nem mered bevallani. Most az egyszer ne hallgass az eszedre! Kérlek! Csókolj meg! Ha te nem, majd én! – látta, hogy nem mozdulok, még csak most fogtam fel, sőt még most sem fogtam fel a szavak értelmét. Többet érez irántam, mint egy barát? Ezt miért pont most mondja, amikor nemsokára elmegyek? Miért nem gondolkodott korábban? Ha előbb lép, még lehetett volna valami.

Az egy méter távolság, ami pár másodperce még köztünk volt, folyamatosan fogyott. Még mindig ültem az ágyon, mozdulatlanul. Nem ellenkeztem, csak hagytam magam. Hallgatok rá, és a szívemre, ami most őrült tempóban zakatol. Nem fogok elhúzódni. Még élvezni is fogom. Még három centiméter és száját megérzem a számon, alig bírom felfogni, pár nappal ezelőtt még gondolni sem mertem volna erre, habár az utolsó fogadás kicsit sántított, most már értem, hogy mi volt a hátsó szándéka.

Két centiméter.

Egy centiméter.

„Ohh wooaah… ohh wooaah… ohh wooaah… You know you love me, I know you care…”

-          Hülye telefon! Na látod, neked ezért nincs barátod – a telefonomnak is most kell csörögnie? Fogadjunk, hogy D az, mindig rosszkor hív. Most nagyon mérges vagyok rá.

-          Mire gondolsz? Nem tehetek arról, hogy most keresnek.

-          Arra gondoltam, hogy Bieber a csengőhangod – most miért? Jó ez a szám, fülbemászó. Az már más kérdés, hogy amikor megszólal, mindenki furán néz rám – Add ide a telefont!

-          Minek?  - kérdeztem, de közben átnyújtottam neki. Megnézte, hogy ki keres, megnyomta a fogadás gombot és bosszúsan szólt bele:

-          Mit akarsz Delia? Nem, most nem ér rá! Szia! – ennél ellenszenvesebb már nem is lehetett volna. Szerintem meg sem hallgatta, hogy mit szeretett volna mondani.

-          Miért keresett? – kérdeztem.

-          Nem érdekes, majd később beszéltek. Most pedig, nekünk van még egy elintézetlen dolgunk.

Még csak felfogni sem volt időm a mondatát. Amint elhangzott az utolsó szava, rögtön lecsapott ajkaimra. Meglepődtem, az előbb olyan lassan közeledett, most pedig úgy csapott le rám, mint egy villám. Először lágyan kényeztette ajkaimat, éreztem rajta, hogy tart attól, hogy ellököm. Pedig nem kellett volna, mert eszemben sem volt, ahhoz túlságosan is jól esett. Majd amikor úgy érezte, hogy nem fújok visszavonulót, követelőzőbb, hevesebb lett. Ajkaim égtek a tűztől, nem akarom abba hagyni, többet akarok.  Eldőltem, Zach jött utánam, átkulcsoltam lábaimat dereka körül. Belekapaszkodtam rövid hajába. Engedtem kutakodó nyelvének. Beleremegtem a csókba. Majd egy pillanat alatt legyőzte az eszem a szívemet és olyan gyorsan löktem le magamról, mint még eddig soha semmit és senkit.

-          Ezt nem szabad!

-          Dehogynem, nem csinálunk semmi rosszat.

-          De igen, gondolj bele, ezzel mit érünk el? Nemsokára elmegyek, nem leszek itt. Nem csinálhatom ezt veled!

-          Miért ne csinálhatnád? Ez az én döntésem. És nem kell elmenned, maradj itthon. A nyarat pedig kibírjuk, csak egy-két hónap – mondta teljesen komolyan, azzal a rábeszélő hangsúlyával, amit csak ő tud.

-          De… de én el szeretnék menni, és most már látom, hogy jól is teszem. Zachie, mi nem illünk össze. Keress valakit, akit megérdemelsz és ő is megérdemel téged.

-          De én téged akarlak! – lépett egy nagyot és átszelte köztünk a távolságot. Arcomat kezei közé fogta – Téged akarlak – másodszorra már suttogta.

-          Nem, nem akarsz – megfogtam két kezét és visszavezettem az oldala mellé – Csak azt hiszed, hogy akarsz. Bebeszéled magadnak.

-          Kérlek, ne gyere már megint a bebeszélős hülyeségeddel. Már miért beszélném be magamnak?

-          Azért, mert annyira akarsz valamit, vagyis inkább valakit, hogy kiválasztod azt az embert, aki a legközelebb áll hozzád, és akiben megbízol, tudod, hogy sohasem bántana meg. Ezért választottál engem, mert szeretsz és én is szeretlek. Te sem bántanál meg és én sem bántanálak meg. Mi tökéletesen összeillünk, de csak, mint barátok. Nem lehetünk többek. Mi így vagyunk jók, tökéletesek. Kiegészítjük egymást.

-          Nem lehet, hogy inkább te meséled ezt be magadnak? – vonta fel szemöldökét. Nem, nem hiszem, miért mesélném be? – Most mondtad, hogy összeillünk!

-          De azt is mondtam, hogy csak barátokként.

-          Mi van akkor, ha tévedsz? Mi van akkor, ha ott, Stockholmban jössz rá, hogy te is engem akarsz?

-          Akkor majd elmondom, hogy nyertél, de fogadjunk abban, hogy ez nem fog megtörténni.

-          Rendben, fogadjunk!

-          Mi a tét?

-          Ha én nyerek, és én fogok, akkor, amint hazajössz az egyik szünetben, nálunk töltöd az első itthoni éjszakádat.

-          Miért kerülgeted a forró kását? Arra utalsz, hogy ha te nyersz, le kell feküdnöm veled?

-          Ha megvártad volna, hogy végig mondjam, akkor kiderült volna. A válaszom pedig az igen.

-          Legyen – ráztunk kezet – mostantól nincs semmi érintkezés, se puszi, se ölelés, a csókot meg még csak meg sem említjük!

-          Semmi csók?

-          Semmi. Mostantól csak barátok. Semmi érintkezés. Értve vagyok?

-          Nem fogod kibírni – rám villantotta az ezer wattos mosolyát – Mit csináljunk most?

-          Menjünk el moziba! – nem tudom, miért akar mindig moziba menni, de legyen, menjünk.

-          Benne vagyok. Mit nézzünk? –előre kijelentem, hogy nem nézek semmilyen ijesztő filmet.

-          Sikoly 4?

-          Nem! Én azt nem nézem meg! – nem megmondtam, hogy nem nézek horrort? – Kettő közül választhatsz, a Rio 3D vagy A lány és a farkas. Melyiket szeretnéd?

-          Nem lehetne kicsit akciósabb? Mondjuk a Thor?

-          Nem, válassz!

-          Jó, legyen a Rio, mert a másik biztos valamilyen nyálas maszlag.

-          Ez nem igaz, szerintem nagyon jó és nincs is benne olyan sok romantika.

-          Mabal, oké, nyugi, nem érdekel, az a lényeg, hogy az Alkonyat alkotóitól van, nekem már az is bővel elég. Mehetünk?

-          Átöltözöm, addig menj Flowerhez vagy Jasonékhoz. Szólok, ha végeztem.

-          Most, hogy mondod, Flo-val van még egy kis rábeszélni valóm. Siess!

Kiment a szobámból. Te jó ég! Mit műveltünk? Egy újabb fogadás, nincs eszem. Abban biztos vagyok, hogy nekem van igazam. Az a baja, hogy túlságosan kötődik hozzám. Majd ha már nem leszek itt, könnyebb lesz neki. Szidtam magam, miért nem küldtem mindjárt el, amikor bejött a fürdőmbe? Elindítottam egy lavinát, de nem baj, legalább belátja majd, vagyis remélem, hogy belátja majd, hogy nem illünk össze. Egy világoskék farmert vettem fel egy szürke hosszított felsővel és a kedvenc piros magassarkú cipőmmel. Nincs ilyen sok lábbelim, de néha jól jön, mert nem vagyok valami magas. A szettemhez piros színben tündöklő kiegészítőket társítottam. Gyorsan megcsináltam a hajam és a sminkem. Elindultam felkutatni Zachet. Először Jashez mentem, de nála csak Daisy-t találtam, pedig azt hittem, hogy végzett már Flo-nál. Elindultam hugicám szobájához, az ajtó nyitva volt és teljesen tisztán lehetett hallani mindent. A témájuk pedig a szörfözés volt, Zach nem tudja rávenni Flowert, hogy bemerészkedjen a vízbe. Én is próbáltam már, sőt mindenki a családból, de azt mondja, hogy tökéletesen megfelel neki az is, hogy kintről nézi, hogy hogyan csinálják.

-          Zach, mehetünk?

-          Egy pillanat. Flo, ne már! Egyszer legalább kipróbálhatnád. Mi lesz velem majd, ha Ama már nem lesz itt? Kivel fogom majd róni a hullámokat?

-          Ez szép tőled, máris lecserélsz? – kérdeztem tőle tettetett felháborodással.

-          Ne beszéld be magadnak a butaságot Mabel. Jasonnal egyedül unalmas lesz már egy idő után. Szóval Te lány, benne vagy? – Zach még mindig Flo-t fürkészte a tekintetével, még egyszer sem nézett rám, mióta az ajtónál állok.

-          Nem! – eddig bírtam, elkezdett belőlem kitörni a nevetés. Tudtam, hogy ez lesz a válasza, mindig ez, akárhányszor erről beszélnek. És a kiscsaj nem olyan, mint én, őt nem tudják rászedni a fogadásokra.

-          Am, ne nevess – fordult felém – Jé, megnőtt valaki – kezdett rá a nevetésre.

-          Fogd be! Tudod, hogy pici vagyok, muszáj mindig megemlítened?

-          Oké, bocsi, de te kezdted először a nevetést – oda jött mellém, megfogta a kezem, amit én elrántottam, és visszafordult kis barátnőjéhez – Ugye azt tudod, hogy egyszer úgy is beadod a derekad? – kacsintott rá.

Megegyeztünk, hogy semmi érintkezés, erre megfogja a kezem, ez hihetetlen. Amint leértünk a nappaliba elköszöntünk szüleimtől, majd a ház előtt beszálltunk a kocsiba és elindultunk a közeli pláza felé. Elkezdtünk befelé sétálni. Ahhoz képest, hogy péntek van, nincsenek sokan, de éreztem magamon a pillantásokat. Miért bámulnak? Van rajtam valami feltűnő? Vagy furcsán viselkedem? Pedig ugyan olyan vagyok, mint máskor. Nincs rajtam semmi szokatlan.

Én automatikusan mentem a jegyekért, Zach pedig popcornt és innivalót venni. Szavak nélkül is megértjük egymást. Bementünk a terembe, kezembe adta az italomat és helyet foglaltunk. Mindig átengedi azt a helyet, ahonnét tökéletesen lehet látni a filmet. Még a mese kezdete előtt megkérdeztem tőle, ami bökte a csőrömet.

-          Miért bámulnak az emberek?

-          Honnét veszed, hogy azt csinálják? – tette fel a kérdésemre a kérdést.

-          Látom, miért, te nem látod? Talán vak vagy? – mondtam neki a nyilvánvalót.

-          Csinos vagy, nézd, kezdődik a film – ezzel ő befejezettnek tekintette rövidke kis beszélgetésünket.

-          Azért nem szokták az embereket bámulni. Furcsa rajtam valami?

-          Nagyon csinos vagy, sőt, gyönyörű. Biztos tetszett nekik a látványunk, most gondolj bele, te és én, egy tökéletes pár.

-          Ne legyél már lökött – nevettük el egyszerre magunkat –, se egoista!

-          De ez az igazság – jó legyen, de most csak azért nem vitatkozom, mert kíváncsi vagyok Azúr kalandjaira.

Már javában a film közepén tartottunk, amikor kényszert éreztem arra, hogy vegyek Zach pattogatott kukoricájából.

-          Mabel – csapott rá kezemre – nem szabad, mi lenne, ha most engedném? A múltkor is leszedted majdnem a fejem.

-          De akkor már egy-két hete nem jártam edzésre, most minden héten voltam, legalább kétszer.

-          Jó legyen, de ha megmered említeni, többed nem jövök el veled moziba.

-          Oké, de azért ne engedd, hogy megegyem az egészet.

Türtőztettem magam és pár darab után nem vettem semennyit sem. A mese lekötötte a figyelmemet, de a só teljesen kiszárította a torkomat, és amikor kólám után nyúltam, éreztem, hogy valami nem stimmel, mintha kevesebb lett volna benne, biztos vagyok abban, hogy én még nem ittam ennyit. Ne már, már megint átborította az enyémből a sajátjába? Mindig ezt csinálja, de amikor megkérdezem, hogy miért nem vesz magának kettő egy litereset, azt mondja, hogy minek, hiszen én úgy sem iszom meg. Hogyan innám meg, amikor megissza előlem? Megütöttem kezét, remélem, érti a célzást. A reakciójából ítélve nagyon is jól tudta, hogy miért kapta.

-          Még csak most vetted észre? – nevetett egy sort, majd visszafordult a „képernyő” felé.

Még csak most? Nem hiszem el, hogy sohasem veszem észre, amikor átönti. Legközelebb résen leszek. Habár, nem hiszem, hogy majd tudok rá figyelni, amikor Jack Sparrow-t nézhetem. Imádom azt a pasit, az egyik kedvencem. Kicsit elkalandoztam… vissza a meséhez. Már nincs sok hátra, várom a boldog befejezést. Most tényleg? Egy csók kellett ahhoz, hogy tudjon repülni? Minden jó, ha a vége jó… és persze az, amikor láthatom Zachie arcát, hogy mennyire kínzom azzal, hogy ilyen filmeket nézetek meg vele, imádom ezt az arcot!  Amint felkapcsolták a villanyt, megfogtam a srác kezét és elkezdtem kifelé húzni.

-          Mabel, nem arról volt szó, hogy semmi érintkezés?

-          Ja, de igen, bocsi – teljesen elfelejtettem.

-          Nem baj, így legalább előbb fogok győzni – mosolygott rám.

-          Azt csak hiszed, a megszokás miatt fogtam meg a kezed.

-          Aha, jól van, el is hiszem. Valld csak be, hogy nem tudsz nélkülem meglenni.

-          Nem vallok be semmit, mert ez nem igaz. Gyere, inkább menjünk haza.

Az az érzésem, hogy néznek, még mindig nem múlt el, de megpróbáltam nem oda figyelni. A kocsiban bekapcsoltam a rádiót, amiben Bruno Mars hangját véltem felfedezni. Eszembe jutott ennek a dalnak a klipje és elkezdtem nevetni, Zach pedig azon nevetett, ahogyan én nevetek.

-          Zachie, én a másik irányban lakom! – mondtam neki, miért kell neki mindig rossz irányba mennie? A múltkor is elvesztettem egy fogadást, amikor nem oda ment, ahova kellett volna.

-          Én pedig erre. Nem azt mondtad, hogy haza? Én most pont oda tartok.

-          Ne már! Vigyél haza! Kérlek! – nyújtottam meg a szavakat.

-          Nem lehetne, hogy ma nálunk aludj?

-          Jó legyen, de kérem a vendégszobát.

-          Az nem fog összejönni. Anyum egyik barátnőjének a fia elfoglalta.

-          Akkor vigyél haza!

-          Mi bajod lesz, ha egy ágyban alszunk? Mindig úgy szoktunk.

-          De ez most más, nem érted, hogy semmi érintkezés?

-          Jó legyen, de csak akkor, hogy mielőtt kiszállnál, adsz egy csókot.

-          Nem! Zach ne csináld ezt!  - ez a játék már kezd nagyon idegesítő és fárasztó lenni.

-          Egy csókot!

-          Megegyeztünk, de utána semmi érintkezés és meg kell nézned velem az Eurovíziót!

-          Az elsőben benne vagyok a másodikban pedig, na azt már nem, tavaly is végig nézetted velem, most nem fogod!

-          Két csók?

-          Rendben, megegyeztünk, mikor lesz?

-          Pontosan három hét múlva – megfordult a kocsival és már a megfelelő irányban hajtottunk az utakon. Nem kellett sok, hogy hazaérjünk. Csak azt vettem észre, hogy leállította a motort, és az elkövetkezendő másodpercben már éreztem pillantását magamon.

-          Kérem a csókomat! – közelített felém.

-          A kezedet rakd hátra, nincs semmi nyúlka-piszka!

Úgy tett, ahogy mondtam, és pár pillanat múlva már éreztem ajkait ajkaimon. Már megint nem tudom elhinni, hogy hagytam magam rávenni. Ez így nem lesz rendben, de akkor is a csók fantasztikus, tüzes volt, bizsergett a szám, ha most nem hagyjuk abba, biztos, hogy nem fogjuk tudni megállni. Amilyen gyorsan csak lehet, kinyitottam az ajtót és kiugrottam a kocsiból, és berohantam a házba. Biztos, hogy meglepetten bámult utánam, de most nem érdekelt, muszáj volt bejutnom.

A házban már mindenki nyugovóra tért, nem szerettem volna zajt csapni, ezért halkan felmentem a lépcsőn és amint beértem a szobámba ledobtam magam az ágyra. Nem tudom, mi ütött belém, de elkezdtem nevetni, talán a mai nap történtek miatt? Csókolóztam a legjobb barátommal, megint fogadtunk és ezt már nem nagyon tudom elviselni, muszáj lesz minél előbb elmennem. Remélem, majd pár év múlva mosolyogva fogok erre az időszakra gondolni és remélem, hogy addigra már felhagyok a fogadásokkal, a sztárok imádásával és lesz egy úgymond „rendes” életem.