Elérkeztünk a 30. fejezethez! :)
Az előző fejezet alatt válaszoltam a komikra! ;)
Nagyon szépen köszönök minden egyes kommentárt, és a "Tetszik" gomb lenyomását is! :)
Vanity-nak nagyon szépen köszönöm a fejlécet! :))
Ezt a fejezetet pedig Jenninek ajánlanám... BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT DRÁGA! ♥
Jó olvasást, aztán majd nem megkímélni a komiktól! :D
Puszilok mindenkit!
The Paintball Game
Az előző fejezetek tartalmából: bekövetkezett a
bosszú, Ericet „elrabolták”. A leszámolás ideje egy paintball pályán fog
bekövetkezni.
/Zach szemszög/
Már
legalább egy órája járjuk ezt az erdőt, vagyis járom, mert időközben teljesen
szétszóródtunk. Még az elején együtt haladtunk Deliával, de egy fél órás út
után szembetalálkoztunk Alexxel és Edinnel. A lányban még mindig égett a
parkolóban lejátszódott párbeszéd tüze, megint vitába keveredtek, viszont én
gyorsan kiiktattam az egyik táncost, hogy semmi kellemetlenség ne érhessen
ezalatt a szóvita hallgatása során.
Alex pár
lépést tett a – valószínűleg – kijárat felé, de nem ment messze, kíváncsi volt
eme két ember harcának kimenetelére. Azt hiszem ő is arra számított, mint én.
Vérfürdő! Persze festékkel, de majdnem ugyan az. Minden ostobaságot egymás
fejéhez vágtak, és eljött az a krízispont, amikor eldördült a pisztoly, és
elképesztő módon nem csak egy csőből indult el a lövet. Egyszerre lőtték le
egymást, és ugyan azon a helyen. Ez hihetetlen, és szerencsétlenül szerencsés
módon ők két embert, mi pedig egyet veszítettünk. Még gyorsan megkérdeztem,
hogy kiről mit tudnak, aztán tovább álltam.
Bolyongásom
során egy Danny-be botlottam. Gondoltam megadom neki azt az elégtételt, hogy
Delia után küldöm, szóval még mielőtt észrevehetett volna megszabadítottam a
kék csapat terhe alól, hogy szabadon távozhasson. Ő ennek csak félig örült,
hiszen benne volt a nyerési láz, de mégiscsak csalogatta a lány gondolata.
Hűvösebb
van, mint otthon, de nem annyira, hogy fázzak, kellemes a hőmérséklet, főleg,
hogy még ez a kezeslábas is rajtam van, inkább a megsülés veszélyez. A madarak
még csiripelnek, és ide-oda röpködnek, biztosan megszokták már azt, hogy néha
leadnak egy-két lövést. Az ember azt hinné, hogy elmenekülnének, de úgy
látszik, hogy szeretik ezeket a fákat. Ha nem játékból lennénk itt, akkor még
élvezném is ezt a környezetet, most viszont abban lelem örömömet, ha embereket
vadászhatok le. Nem tudom hányan vagyunk még talpon, kik lettek színesek, kik
tiszták még, mennyi ideig fog tartani ez az egész, de egy biztos… a Nap már
kezd eltűnni, ezáltal az égalját gyönyörű narancssárga fénybe árasztja, ami
néhol lilás-rózsaszínes, fantasztikusan néz ki ez a három szín egymás mellett,
főleg pluszban még a kék is, káprázatos. Még akár romantikusnak is
nevezhetnénk, ha nem vadász ösztönök vezérelnének mindnyájunkat.
Gallyreccsenés.
Csak nem ólálkodik itt valaki? Percek kérdése és nagyon nehéz lesz
megkülönböztetni a két csapat tagjait. Kár, hogy a kendők nem foszforeszkálnak.
Felkészültem, az ujjamat a ravaszon tartottam, engem senki sem győzhet le! Csak
lássam már meg, ki az! Egyre hangosabban hallom a motoszkálást. A közeledőt nem
tanították meg halkan osonni? A bal oldalon megpillantottam egy alakot, és
szerencsére piros jelzés volt a karján.
-
Hahó, csapattárs! – kiáltottam oda, viszont
ha támad, fél másodperc se kellett volna ahhoz, hogy visszavágjak. Mindenre fel
kell készülni. Mi van akkor, ha Erickel hoz minket össze a sors? Még a végén
kinyírjuk egymást. Mi van akkor, ha már csak mi ketten maradtunk a mi
csapatunkból? Ezzel csak úgy átengedjük a másik csapatnak a győzelmet.
-
Ki vagy? – kiáltott a levegőbe. Még
mindig nem vett észre? Na ő akkor csak Kevin lehet, nem gondoltam volna, hogy
ennyire kelekótya, de azt hiszem jobb is így, aranyos kölyök, na nem mintha
fiatalabb lenne nálam, de mégis úgy tűnik.
-
Kevin, a jobbodon, Zach vagyok!
-
Csak nekem lehet ekkora mázlim, semmi
kedvem őrölt nőszemélyekbe ütközni – botorkált oda mellém.
-
Mi? – mondtam ki a hihetetlenül
intelligens kérdésemet.
-
Tudod, Molly és Amabel… elvetemültek –
mit tehettem volna? Felnevettem, habár igazat kell adnom neki, néha tudnak
ijesztőek lenni.
-
Társulunk? – kémleltem körbe a
területet.
-
Naná, te tudod, hányan maradtunk?
-
Alex, Edin, Delia és Danny kiestek,
kérdeztem a többieket, hogy tudnak-e valamit, szöszi mintha azt mondta volna,
hogy Miát kiiktatta, csak azon csodálkozom, hogy Will nem állt rajta bosszút,
vajon különváltak?
- Ho-hóó, mind a két srác kiesett? –
terült szét az arcán egy hatalmas vigyor. – Király vagyok!
-
Jaja, és méghozzá Edin-t Delia
puffantotta le.
-
Ne már, vagyis ez gáz, mármint neki,
most lehet cikizni! Ilyenkor imádom az életet!
-
Miért, amúgy nem? – ha már beszélgetünk,
beszélgessünk.
-
Dehogynem, csak tudod, elég fárasztó, ha
állandóan téged piszkálnak. Én vagyok a legkisebb, szóval… nehéz az élet.
-
Elhiszem, főleg emellett a
felfuvalkodott pipogya mellett – forgattam meg szemeimet, habár ezt ő biztosan
nem látta.
-
Ericről beszélsz? – hangja hitetlenkedő,
mégis vidám volt.
-
Kiről másról? – ennél gúnyosabb már nem
is lehettem volna.
-
Tény és való, hogy az élete maga a
megtestesült álom…
-
De csak majdnem! – vágtam közben, hiszen
Amát nem kaphatja meg.
-
A majdnem nem számít, még minden
összejöhet neki. Tudod, van ez a tehetsége, hogy magába tudja bolondítani az
összes csajt, ez hihetetlen, tényleg nem kell neki ehhez sok, csak egy csábos
mosoly aztán puff a lányoknak, máris el vannak veszve.
-
Én ezt inkább átoknak nevezném, mert
gondolj bele, könnyen belezúgnak, de viszont még ennél is egyszerűbben fogja
őket elveszíteni. Vegyük például Adam Lambertet, ő… Várj! Mi a frászt csinálok
én? Amabel állandóan telebeszéli a fejemet ezekkel a hülyeségekkel. Borzalmasak
azok a gondolatok, amik néha eszembe jutnak, teljesen sokkot kapok tőlük.
Igazad van, nehéz az élet.
-
De mégis szereted őt.
-
Persze, hogy szeretem, hiszen a legjobb
lány barátom – el sem hiszem, hogy lelkizünk. Szóval a lányok így csinálják.
Fantasztikusan nem menő.
-
Aha, oké – nem hisz nekem? Az ő baja.
Egy ideje
már csendben sétálunk. Fejembe szökött az a gondolat, hogy mi van akkor, ha
Kevinnek igaza van? És igaza van, efelől nincs semmi kétségem, viszont ezen
változtatni kell. Mi van akkor, ha szeretem? Semmi. Ő itt van, én otthon… még a
távkapcsolatot kibírnánk, de van egy kis bökkenő, ő nem úgy szeret, mint ahogy
én őt. Nem is lenne ez részemről probléma, de már csak hetek, hónapok kérdése
és felnyílik Ama és Eric szeme is, és akkor kellene majd koppannom, ami
valószínűleg nehezebb lenne, mintha most elengedném. Szóval… mi maradunk csak
barátok. Nehéz lesz, de sikerülni fog.
El sem
hiszem, hogy megkönnyítem ezzel Saade életét.
-
Nézd, van ott valaki! – súgtam oda neki.
-
Enyém lehet? – felőlem, a lényeg, hogy
egy kékkel kevesebb legyen.
-
Tied a megtiszteltetés – vigyorogtam, de
nem nagyon láthatta, mert már a célszemély hátára koncentrált.
Az ezt
követő röpke másodpercekben egy „puff”-ot és egy „Naaa!” felkiáltást lehetett
hallani. Amiből arra következtettem, hogy Jas esett ki a játékból. Úgy kell neki,
miért nem néz a háta mögé?
-
Muszáj volt? – fordult felénk.
-
Még szép, hiszen nem látod? Nem egy azon
csapatban játszunk – mutattam felé a kendőt.
-
De, pont te, fiam, Brutus? – jött
közelebb hozzánk.
-
Félreértés ne essék, nem én voltam, de
még ha mégis én lettem volna, nem szólhatnál be, mert ez a hacuka teljesen
megtévesztő.
-
Oké, ez igaz – és már el is ment
mellettem.
-
Hé, tudsz valakiről valamit? – a plusz
információ mindig jól jön alapon tettem fel a kérdést.
-
Csak Will-ről, a többiek mind elkerültek,
fogalmam sincs még hányan lehettek játékban. Na sok sikert, aztán nehogy
győzzetek, mert csak azután fog elkezdődni az öldöklés – nevetett fel.
-
Te, ebben van valami – gondolkodott el
Kevin is.
-
És akkor mit csinálunk, lelőjük egymást?
– kérdeztem felháborodva, nem az én stílusom a megfutamodás.
-
Á, az túl átlátszó, milyen mesét adnál
be?
-
Hát akkor? – kérdésre kérdés, így kell
ezt csinálni.
-
A válasz egyszerű… hagyjuk magunkat
legyőzni – ezt a töketlen bandát!
-
De, persze, még mit nem?! Feleségül ne
vegyem őket? – puffogtam, már miért engedném magamat legyőzni?
-
Ááá, még fiatal vagy ahhoz, hogy lekösd
az életedet – mindjárt falnak, illetve fának megyek. Hallom a hangján, hogy
csak szórakozik, és tényleg vicces, de azért fárasztó is ez a beszélgetés.
Szóval hagyjuk
magunkat legyőzni? Muszáj? Simán kibírna Ama és Molly is, ha kiesnének, nem
holmi cicababák… habár, lehet, hogy pont ez a probléma. Azok csak maximum
bevágnák a durcit, de nem, ez a két nőszemély igazi hm… nem is tudom, milyen
szó illik rájuk?! Maradjunk annyiban, hogy gonoszak, de mégis imádnivalóak. Nem
csodálom, hogy egész Stockholm rettegésben él. Van is mire.
-
Pszt! Valaki van mögöttünk – elérkezett
a leszámolás ideje. – Gyorsan, határozottan forduljunk meg, de ne légy rest
lőni!
-
Oké!
Két személlyel
találtuk szembe magunkat. Eldördült egy lövés, majd utána sorjában még három.
Hova tartalékoljuk a golyókat?! Legelőször ha jól láttam Kevin kapott egy sárga
festékfoltot, majd Molly egy lilát, én pedig egy pirosat. Egyedül Amabel maradt
tiszta. Hova ért földet a negyedik?
Mindenki
végignézett magán, majd a társán és az ellenfelein is egyaránt. A lányok
levették a maszkot a fejükről, és így ez által megláthattuk hatalmas
vigyorukat. Mikor pár méterre értünk egymáshoz, megszólaltam.
-
Ki lőtt le? – nem szeretek veszíteni! Úgy
látszik megint Ama alázott le, szókásához hűen.
-
És akkor engem? – Molly volt soron.
-
Az én voltam – vigyorogtam rá,
egyáltalán nem félszen.
-
Gondolom engem pedig Molly – mormogta
Kevin az orra alatt.
-
Talán gondod van vele? – ez nagyon
fenyegetően hangzott, kedvem szerint fel is nevettem volna, főleg amikor Kevin
arcát is megláttam, meg a fejrázását… komolyan, ennyire tartanak a lánytól?
-
Nekem van! Kevin hova céloztál? –
fordultam felé, nem mondom azt, hogy dühös vagyok, de ha eltalálta volna Amát,
kiegyezhettünk volna egy döntetlenben.
-
A fára?! – ha nincs rajt a fejemen az a
cucc, tuti, hogy a homlokomra csapok, de most csak egy szemforgatást kapott. – Tudod mit mondtam percekkel ezelőtt – súgta
oda.
Még szép,
hogy tudom, de akkor is meg szerettem volna akadályozni. Még hogy hagyjam
nyerni őket! Badarság, vagyis most inkább hülyeség. Habár, oké, ha nem
takarékoskodom a tölténnyel – ami fogalmam sincs miért volt -, akkor
lehetséges, hogy Amabelt is eltaláltam volna, na de… utálom ezeket a „Mi lett
volna ha…” kezdetű kérdéseket, szóval nincs más teendő, mint feldolgozni a
vereségünket. Apropó, biztos, hogy mi voltunk az utolsók?
-
Mit tudtok a többiekről? Összegezzük a
dolgokat, még nem biztos, hogy ti nyertetek! – néztem a lányokra. A feszültség
meg volt közöttünk, és mindenki látta még a győzelem legapróbb kis szikráját is.
-
Én lőttem le Jason-t, ő pedig Willt.
-
Én pedig Alexet, Delia Edin-t, Edin
pedig Delia-t.
-
Na az szép srácok! – nevettek fel
szinkronban.
Mit ne
mondjak tényleg vicces jelenet volt. Pöpec volt végignézni azt a harcot. Két
szerencsétlen, akiket jól összehozott a sors. Van kivel – egymással -
háborúzniuk.
-
Ja és még Danny-t is, aki pedig Mia-t
iktatta ki.
-
Szóval… ha összeadjuk ezeket az
embereket kapunk tíz embert, tehát még maradt két tiszta személy. Ama, te vagy
az egyik, a másik pedig…
-
…Eric - Molly-val mind a hárman
egyszerre fejeztük be a mondatot.
-
Pont ő? Azt meg hogy csinálta? –
háborodtam fel. Színét sem láttam egész idő alatt, biztosan elbújt, a gyáva
kutyája!
-
Mondanám azt, hogy okos, de ez hazugság
– kezdett bele a mondatába Eric exe -, bármennyire is lökött és kelekótya, na
meg szerencsétlen, oda ment, ahol biztos lehet abban, hogy nem keresnénk –
bírom Molly-t, kimondja, amit gondol, sőt nem is ez tetszik benne, hanem az,
hogy miket gondol.
/Eric
szemszög/
-
Na és ti, mikor jöttök össze? – jött
Alextől a következő bugyuta kérdés.
-
Remélem nemsokára – és megkapta a
választ.
-
Habár nem biztos, hogy ez egy jó ötlet –
kontrázott rá a lány.
-
Miért? – nézett rá hatalmas
kiskutyaszemekkel. Ezt az ostoba bandát!
-
Tudod, a távolság, nem biztos, hogy jót
tenne ennek a kapcsolatnak, főleg, hogy még nem is igazán ismerjük egymást.
Milyen
kapcsolatnak? Még nincs is itt kapcsolat. Én csak két embert látok – véletlenül
mind a ketten szőkék -, akik kicsit vonzódnak egymáshoz, aztán ennyi. Még hogy
kapcsolat, na, ne nevettessenek!
-
Hé, jön Molly, Zach és Kevin! – mutatott
az említettek felé Mia barátnőm.
-
Te mi a francot csinálsz itt, Eric? –
miért nem tud legalább egyetlen egyszer kedves lenni?
-
Szerinted? – néztem fel rá, a kapu
mellett ültem, a lámpa fénye világított meg minket, hiszen időközben
besötétedett.
-
Itt ülsz a bejáratnál, amikor már csak
ketten maradtatok? – vágta kezeit csípőre. Ezzel nem ijesztesz meg. Na jó, csak
egy icipicit.
-
Nem csak ülök, amint látod, iszok is –
mutattam felé a Red Bull-os dobozomat.
-
Most azonnal felkelsz, magadhoz veszed a
pisztolyt, és megkeresed Amát, leszámoltok egymással, aztán mehetünk is haza –
karomnál fogva felrángatott. Gonosz boszorkány!
-
Nem akarok visszamenni, sötét van, bármi
rám támadhat, főleg Amabel, én oda be nem megyek – mutattam a farengetegbe, közben
pedig lábammal lecövekeltem több-kevesebb sikerrel, mert M mögém lépett és
elkezdett tolni. Csak ismételni tudom magamat, gonosz boszorkány!
-
Azt hiszem nem is lesz szükséges
visszamennie – szólalt meg Will, az összes többi arc pedig nevetett, rajtam!
Hát én mindjárt felmondok!
-
Na jó, elmentem a kerítésig, Erickel pedig
nem találkoztunk, szerintem nyugodtan itt hagyhatjuk – kiabálta pár tíz
méterrel odábbról.
Ééééés
megint! Gonosz boszorkány! Ha hazaértünk, bezárkózom a lakásomba, és csak
akkor jövök ki, ha eme két nőszemély biztosan nem tartózkodik a házban. Tök jó,
hogy mindenki rajtam röhög, az előbbi kiabáló pedig vészesen közeledik. Molly
is kiment a kerítésen kívülre, így csak ketten maradtunk. Jön a végső
leszámolás.
Vajon ki
fog nyerni? Mi, vagy ők? Pirosok vagy a kékek? Határozottan, a mi csapatunknak
kell nyerni, hiszen szebb és menőbb színben játszottunk. Főleg úgy, hogy a
csapatok sem tisztességes erőviszonyokban voltak elosztva, mi gyengébbek
voltunk; csak az én okosságom miatt sikerült a végsőkig fent maradnunk.
Itt az idő,
most vagy soha! Meghúztam a ravaszt, és szerencsétlenségemre, Amabel résen
volt, leguggolt, ezáltal a feje fölött suhant el az összes festék granulátum,
vagy micsoda. Ő sem volt rest, amint biztos volt abban, hogy nem fog eldőlni,
kecses ujját a ravaszra tette, és nem félt meghúzni; vagyis ez által nem ő,
hanem én lettem csupa festék, de legalább több színben pompázom.
-
Emberek, eljött a bosszú ideje, tessék
adni neki! – o-óóó! Nem, nem, nem, nem szabad! Hagyjátok élni a popsztárt!
Nem tudom,
hogy a szerencsém számlájára, vagy pont ellenkezőjére írjam fel azt, hogy csak
három fegyver volt náluk, de fájt, csípett, és ezt még vissza fogják kapni!
-
Oké, elég volt! – most az egyszer
örülök, hogy Amabel itt van. – Eleget kapott már – húzta hatalmas mosolyra
ajkait. Haha, de vicces, utálom a nőket! A rajongóimat szeretem, mert ők
sohasem bántanának, szóval valószínűleg Ama nem volt az.
-
Ez kibaszott jó volt! – pacsiztak össze
táncosaim. Most még lehet rajtam röhögni, majd próbán meghajtom őket, meglátjuk
ki nevet a végén…
-
Menjünk haza! – hisztis vagyok,
toporzékolok, és minden porcikám sajog. Hülye paintball!
-
Előbb öltözzünk át! – adta ki Molly a
parancsot, oké ez jogos, de én akkor is már mihamarabb a zuhanyzómban akarok
lenni! Aludni akarok, és elbújni!
Bosszú?
Megvolt, de most én jövök!