3. fejezet - Akkor most, mi van?!

Sziasztok! :)

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy olvassa a fejezeteimet, nagyon jól esik a visszajelzés.

Áginak üzenném azt, még mielőtt elolvasná a fejezetet, hogy a múlt héten volt egy kis probléma az oldalon, a vége kitörlődött és a komidból ítélve, Te nem tudod, hogy mik történtek ott. Ha kíváncsi vagy még mindig arra, akkor megtalálod, és nagyon szépen köszönöm a véleményed a részről.

Tudom, hogy sokan nem ilyen fejezetre vártok, hiszen ez mégiscsak egy Eric fanfiction, de ami késik, nem múlik. ;)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

K&H♥ adadel

Akkor most, mi van?! 

 

A múltkori volt az utolsó, hogy belementem egy fogadásba. Megpróbálom Zachie-t is kerülni, de valahogyan nem sikerül. Mindig ott van körülöttem. Nincs olyan napom, amikor ne találkoznék vele.

Most a kocsimban ülök, az úti célom pedig az iskola, múltkor megígértem Deliának, hogy segítek megkeresni következő évre a pompon lányok vezetőjét, ő a mai napot látta a legalkalmasabbnak a válogatáshoz. Még van egy órám, hogy odaérjek. Nem ettem ma még ebédet, és kezdek egy kicsit éhes lenni. Be kellene ugranom anyu éttermébe, nincs messze innen, maximum öt perc. Ahogy odaértem leparkoltam az étterem mögött, majd a hátsó ajtón mentem be.

-          Szia Amabel! Mi járatban? – köszönt rám Marie.

-          Sziasztok! Jöttem megnézni benneteket, és reménykedem abban, hogy van valami ínycsiklandó ételetek számomra - mosolyogtam rájuk.

-          Ha tudsz várni pár percet, akkor természetesen van számodra valamink. Addig keresd meg Rose-t, szerintem bent van az irodájában.

-          Rendben, köszönöm. Pár perc múlva visszajövök – elindultam felderíteni anyumat.

Először végig mentem az étterem részben, kíváncsi voltam, hogy mennyien vannak. Ahhoz képest, hogy most nem vagyunk sem az ebédidőben, sem a vacsoraidőben, nagyon sokan vannak. Anya nem volt itt, úgyhogy elmentem az irodájához. Kopogtam, de nem válaszolt, ezért benyitottam, ő éppen egy telefonbeszélgetést folytatott. Pár héttel ezelőtt, azt álmodta, hogy egy-két év múlva nem csak egy étterem tulajdonosa, hanem egy szállodáé is. Teljesen beleélte magát és elkezdte megtervezni, hogy minél előbb sikerüljön ezt megvalósítani. Tíz percig azt hallgattam, hogy melyik városrészen legyen, hány szobás legyen, hogy felújítsanak-e egy épületet, vagy kezdjenek-e bele egy új építésébe, stb… stb. Már azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a többiekhez, pont fel szerettem volna állni, amikor elköszönt és letette a telefont.

-          Szia, Ama, ne haragudj, de ezt muszáj volt elrendeznem. Ettél már?

-          Szia, Anya! Még nem ettem semmit. Marie azt mondta, hogy csinál nekem valamit. Amúgy láttad, hogy most is milyen sokan vannak?

-          Ma nagyon forgalmas napunk van. Jut eszembe, Zach is nem rég’ volt itt, téged keresett, megtalált?

-          Nem, elkerültük egymást, de nem baj. Most úgy sem érek rá, Deliával megnézünk egy-két lányt, teljes lázban ég, nem tudja, hogy mi lesz a jövője a csapatnak.

Újra megcsörrent a telefonja, elnézést kért, majd felvette. Elköszöntem majd visszamentem a konyhába.

-          Itt van, tessék. Jó étvágyat! – rakta elém Matt a tányért.

-          Köszönöm! – istenien nézett ki, az íze is fenséges volt – Srácok, ez eszméletlenül finom!

-          Ez még nincs rajta az étlapon, úgy gondoltam, ha neked ízlik, akkor megmutatjuk édesanyádnak és felrakatjuk vele a kínálatok közé.

-          Mindenképpen Marie, szerintem mindenkinek nagyon ízlene.

Amikor végeztem az ebédemmel, még váltottam pár szót mindenkivel, majd elköszöntem. Beültem az autóba és elindultam a megbeszélt helyre. Megszólalt a csengőhangom, felvettem a telefonom és Delia szólalt meg benne:

-          Am, szia! Hol vagy? Mikor érsz ide? Kaptunk még egy segítő szempárt.

-          Szia, D! Pár perc és ott vagyok. Kinek a személyében?

-          Majd megtudod, siess! Puszi!

Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy pár perc. Pontosan a beszélgetésünk után hét perccel toppantam be a tornaterem ajtaján. Útközben a folyosón körülbelül húsz-huszonöt lánnyal találkoztam. Majdnem mindenki köszönt, de aki nem, az ezt kérdezte: a helyes pasinak mennyi beleszólása van ebbe? Nem tudom kire gondoltak, ezért nem is válaszoltam. Delia velem szemben állt, a segítségünk pedig egy számomra ismeretlen srác volt, még eddig soha nem láttam ezelőtt. Odamentem hozzájuk.

-          Szia, Ben vagyok, te pedig biztos Amabel. Örülök, hogy megismerhetlek.

-          Szia! Te vagy Delia barátja? Én is örülök a találkozásnak – fogtunk kezet, majd Deliára mosolyogtam, végre megismerhetem boldogságának tárgyát.

-          Elkezdhetjük?

-          Csak rád vártunk – mosolyogtak rám.

Egyesével hívtuk be a lányokat, eddig nyolcan mutatták meg, hogy mit tudnak, mindenki nagyon ügyes. Valaki nagyon kiszámolta, hogy mikor kell hívnia, mert amint lement az egyik kiscsaj bemutatója, megszólalt a mobilom.

-          Szia!

-          Hol vagy? Már mindenhol kerestelek. Voltam anyudnál, utána pedig hozzátok mentem, de nem voltál otthon. Elmegyünk moziba?

-          A suliban vagyok, és most nem érek rá. Menj Jasonnal és Daisy-vel. – mondtam neki.

-          Velük? Nem kössz, nincs kedvem azt nézni, hogy hogyan nyalják - falják egymást. Jól hallottam, hogy a suliban vagy? Mit csinálsz te ott?

-          Segítek Deliának. Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje barátnőt keresned? Akkor nem unatkoznál soha sem.

-          Éppen azon vagyok. Most mennem kell. Szia!

-          Igen? Ki az? – nem válaszolt, letette a telefont a kérdéseim után.

Kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az a szerencsés lány, Zachie mellett biztosan nagyon jó dolga lesz.

-          Ne haragudjatok, csak Zach volt – néztem rájuk – most már folytathatjuk.

-          Sokkal többet vagy Zachkel, mint bármelyikünkkel. Biztos, hogy nincs köztetek valami?

-          Igen, teljes mértékben biztos lehetsz benne – micsoda buta feltételezés, forgattam meg szemeimet.

Ez után a kis beszélgetésünk után megnéztük még két lányt és elmentünk sétálni, kicsit ki kellett szellőztetnünk a fejünket. Kifaggattam őket, hogy mikor, hol találkoztak. Amikor visszamentünk a teremhez, minden lány elhallgatott.

-          Lányok, folytathatjuk? – kérdeztem tőlük mosolyogva.

-          Csak arra várunk – mondták egyszerre, látszik rajtuk, hogy mennyire izgulnak.

Leültünk a helyünkre, majd behívtuk a következő leányzót. Most mindenki nagyon csöndben volt, nem is tudom, mi üthetett beléjük, talán ennyire elfáradtak volna? Nem érdekes, legalább nem volt hangzavar. Megnéztük Katelin rövid kis bemutatóját, végig mosolyogva figyeltem, eddig ő volt a legjobb, ha a többieknek nem sikerül ezen felül teljesíteni, akkor nagy esély van arra, hogy Delia jövőre őt készíti fel. Amikor leállt a zene és elkezdtünk vele beszélgetni, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a csajok kint megint nagy zsivajt csaptak. Mi ez a nagy hangulatváltakozás? Erre a kérdésre megkaptam akkor a választ, amikor valaki kinyitotta a kétszárnyú ajtót és behátrált, közben biztos beszélt még a lányokhoz.

-          Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem teljesen meglepődve.

-          Baj? Mert el is mehetek.

-          Nem baj, de szegény lányokat teljesen zavarba fogod hozni.

-          Nem hiszem – válaszolt.

-          Ne legyél már ennyire szerény, nézz magadra! – kacsintottam rá.

-          Ha te mondod – odajött és megölelt – Sziasztok! – nézett D-re és Benre.

-          Téged is csak Ama közelében lehet látni? – kacsintott rá Delia, nem tudom, hogy ezzel mire célzott.

-          Hányan vannak még hátra?

-          Még tízen. Segítesz nekünk? – válaszolta és kérdezte Lia.

-          Nagyon szívesen.

-          Akkor folytathatjuk? – kérdeztem és elindultam az ajtó felé, hogy behívjam a következőt – Kat, nagyon ügyes voltál, majd ha mindenki megmutatta, amit szeretne, majd egyszerre behívunk titeket. Még legalább egy óráig ez el fog tartani, úgyhogy addig nyugodtan elmehetsz a dolgodra.

-          Rendben, akkor találkozunk egy óra múlva. Sziasztok! – válaszolt, de amikor ezt mondta, a negyedik zsűritagra nézett. Csak nem tetszik neki?

Azt hittem, hogy nem akar ez az egy óra letelni. Az utolsó produkciónak is vége, most azt taglaljuk, hogy ki érdemli meg azt, hogy Delia nyomába lépjen. Mind a négyen arra jutottunk, ha Katelin a legjobb a húsz lány közül. Behívtunk mindenkit. D bevezette azzal, hogy mindenki nagyon jól teljesített, de csak egy ember lehet az utóda. 

-          Gratulálunk Katelin, te nyertél! Sajnálom lányok, de csak egy ember lehet a csapatkapitány – nézett először D a győztesre, majd minden lányra.

-          Köszönöm! – nézett mind a négyünkre hálás szemmel.

-          Lányok, most már elmehettek, további jó estét! Katelin, veled még szeretnék beszélni, itt tudnál maradni még egy kicsit? – szólt mindenkihez Delia.

-          Persze, szíves örömest.

A lányok elkezdtek kiszállingózni. Jó ötlet volt, hogy így választottunk, kicsit nehéz volt, de szerencsére sikerült. Elköszöntem, mert úgy éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok, ezt el is mondtam nekik, bólintottak egyet, majd elindultam kifelé, közben kézre fogtam a srácot is és húztam magam után, egyáltalán nem ellenkezett. Kint beszálltam a kocsimba, ő is a sajátjába, majd elindultunk, én mentem elöl. Követett hazáig. Megvártam, amíg kiszáll, és én csak akkor szálltam ki, amikor az ajtómhoz ért. Kisegített, majd átölelte a vállamat és bekísért. Mind két testvérem otthon volt, hiszen, holnap iskola van, ma még csak a hét közepén járunk. Felmentünk a szobámba, mind a ketten kiterültünk az ágyamon. Az agyam folyamatosan kattogott. Április van, alig van vissza két hónap az iskolából, júniusban elkezdődnek az érettségik, aztán, ha sikerült minden, akkor indulok az európai nyaralásomra, ugyan úgy, mint minden évben.

-          Mabel, min gondolkozol?

-          Csak a nyaramon.

-          Megint elmész Londonba is? Utána pedig egyből Magyarországra? Ugye, azért leszel itthon is?! –kérdezte, de az utolsó kérdése mintha egy kérés lett volna.

-          Nem tudom Zachie, augusztus első hetében már Stockholmban leszek. De az előtt még haza szeretnék jönni, összepakolni a dolgaimat, azokat, amiket majd magammal viszek. Nincs sok időm már arra, hogy iskolát és lakást keressek, május végére ennek már meg kell lennie.

-          Még ha csak pár napra is, de szeretném, ha hazajönnél majd.

-          Majd még meglátjuk. Elmegyek fürdeni, ha gondolod, megvárhatsz.

-          Nem, most inkább haza megyek.

-          Ahogy jónak látod – tápászkodtam fel fekvő helyzetemből, odamásztam Zach mellé, majd adtam neki egy puszit – Vigyázz magadra az úton.

Bementem a fürdőmbe, elkezdtem levetkőzni és még csak akkor hallottam az ajtóm csukódását. Elképesztően gyorsan végeztem, felvettem a pizsimet, majd lementem a konyhába vacsorázni valamit, még nem értem le a lépcsőn és két hangra lettem figyelmes. Az egyik az öcsémé volt, a másik pedig a legjobb barátomé. Úgy tűnt, mintha veszekednének. Nem mentem teljesen le, megálltam a lépcsőn és hallgatóztam. Tudom, hogy nem szép dolog, de nagyon kíváncsivá tett a hanghordozásuk, nagyon ritkán lehet őket ilyen hangnemben hallani, főleg, amikor egymással beszélnek. Belemerültem abba, hogy nem hallok semmit, pedig nagyon füleltem, de úgy látszik, hogy kizártam az idő során minden zajt, mert csak azt vettem észre, hogy valaki közeledik felém a lépcsőn. Szerencsémre csak Flower volt az. Megállt előttem és elmosolyodott.

-          Az a két lökött miattad veszekedik a nappaliban – mondta nekem szem forgatva.

-          Miattam? De miről? – ilyen sem volt még…

-          Azt nem az én kötelességem elmondani. Kérdezd meg tőlük – mondta és a második mondatnál elindult felfelé.

Rendben hugica, köszi a segítséget. Megindultam a hangok felé, ahogy közeledtem, kezdtem egész mondatokat hallani.

-          Elcseszted, miért nem mondtad a fogadás előtt? Akkor nem ez lett volna a tét. Idióta vagy! – ez biztos, hogy Jason volt.

-          Még valami? Azt hiszed, hogy nem tudom? Már beleélte magát. Nem tudjuk visszacsinálni – miért van még mindig itt Zachie és miért veszekednek?

-          Mondd el neki!

-          De nem merem!

-          Akkor majd én!

-          Ne, majd megoldom valahogyan.

Ez volt az utolsó mondatuk, mert a látókörükbe kerültem.

-          Mi a vita tárgya? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-          Semmi – nézett Z szúrós szemmel Jasre – Sziasztok!

Ez furcsa volt, na de mindegy, Zach kiviharzott. Egyedül maradtunk Jasonnel.

-          Kérsz valamit enni? – kérdeztem tőle.

-          Aha, mit eszünk?

-          Amit találunk – mondtam neki az egyszerű választ – Miről veszekedtetek az előbb Zachkel?

-          Nem érdekes, egyszer majd megtudod.

Tojásrántotta volt a vacsoránk, Jason folyamatosan Daisy-ről mesélt. Az a lány teljesen elcsavarta a fejét. Első ránézésre szimpatikus volt, remélem nem tévedtem akkor. Amint végeztünk, felmentem a szobámba, megkerestem a telefonomat és az egy sms-t jelzett.

„Pénteken elmegyünk bowlingozni? –Z”

Imádok bowlingozni, azonnal küldtem neki választ:

„Benne vagyok. Szólok majd Jasnek és Daisy-nek is. –A”

Lefeküdtem az ágyba és lekapcsoltam a villanyt. Már kezdtem elmerülni az álomvilágban, amikor Zach válaszolt az sms-re.

„Hát, oké… -Z”

Mi az, hogy „hát, oké”, talán az, hogy… hogy igent mondtam és azt szerette volna, ha nemet mondok? Akkor jobb lesz az, ha lemondom…

„Bocsi, mégsem jó, majd talán legközelebb. –A”

Elküldtem és elaludtam. Reggel arra ébredtem, hogy álmomban is azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy Zach megunt és már nem szeretne többet velem lenni, nem szeretném elveszíteni a legjobb barátomat.

Ha most megkínoznának, akkor sem tudnám elmondani, hogy hogyan telt el az elmúlt két napom. Olyan voltam, mint egy robot. Nem figyeltem oda semmire sem, de mégis mindennél résen voltam. Ha megláttam Zachet a suli folyosóján, mindjárt hátra arcot fújtam, ha hívott, nem vettem fel, ha írt, nem válaszoltam, menekültem. Péntek van, megint kezdődik a hétvége, ma este mennek bowlingozni én pedig azt terveztem, hogy bezárkózom a szobámba és filmeket nézek. Most fordultam be az utcánkba, egy perc és hazaérek, utána kezdődik a semmit tevés. 

Még nem volt itthon senki sem. Gyorsan összeszedtem egy-két dolgot a konyhában, hogy azért ne haljak éhen egész délután és este. Vittem fel innivalót, chipset és csináltam szendvicseket. Amint felértem, lepakoltam a cuccokat és bevágódtam az ágyamba. Nem tudom, miért, de a szemeimet ólomsúlyúnak éreztem és leragadtak. Három óra teljesen kiesett a délutánomból, úgy látszik, hogy elaludtam, de nem is baj, így legalább repül az idő. Kedvet kaptam ahhoz, hogy megnézzem a Levelek Júliának című filmet, az az egyik kedvencem, olyan szép és romantikus, az az egyetlen egy baj, hogy a való életben ilyen nagyon ritkán fordul elő. Már csak az utolsó tíz perc volt vissza, amikor a telefonom elkezdett pittyegni, nem figyeltem oda rá, inkább kikapcsoltam, nem érdekelt most jelen pillanatban, hogy ki keres, majd visszahívom valamikor. Vége lett és a történet boldog befejezéssel zárult, nagyon szeretem a happy end-et. 

Még nem volt késő, de úgy döntöttem, hogy megfürdök és talán még sikerül korán is lefeküdnöm. Nem volt kedvem zuhanyozni, ezért inkább megengedtem a fürdőkádba a vizet és öntöttem bele levendulás fürdősót, nagyon kellemes illat töltötte be az egész helyiség. Nálam a fürdésnél elmaradhatatlan a zene, most is beléptem a kádba, befeküdtem, majd bedugtam a fülembe a fülhallgatót és lehunytam a szemem. Jesse McCartney és Justin Bieber számai szóltak egymást felváltva. Egyszer csak arra lettem figyelmes két szám között, hogy valaki türelmetlenül kopogtat a szobám ajtaján. 

-          Ne verd szét szegény ajtómat. Nem hallod, hogy nem hallom? – kiabáltam ki a fürdőből, remélem meghallotta.

-          Most már hallom, hogy hallod. Bemehetek? – kérdezte.

-          Nem – válaszoltam neki az egyszerű, tömör választ.

-          Kérlek! Miért nem jöttél el velünk?

-          Menj el! Nem érek rá!

-          És aztán mit csinálsz, hogy nincs időd? Ne hogy azt mondd, hogy Biebert hallgatsz! – ez csak félig volt igaz.

-          Fürdök!

Nem szólt vissza, talán belátta, hogy nincs semmi esély arra, hogy beszéljünk. Nem szeretném végig hallgatni azt, hogy mostantól fogva nem szeretne többet velem lenni. Amíg ezen gondolkoztam, rájöttem arra, hogy a szobám és az ezt összekötő ajtót kulcsra zártam, de azt, ami a folyosóról nyílik, teljesen elfelejtettem. Teljesen ki vagyok szolgáltatva, mi lesz akkor, ha arra szánja a fejét, hogy betoppan? Itt fekszem a kádban, egyedül a hab takar el a kíváncsiskodó szemek elől. Gyorsan, cselekedni kell! Szélsebesen kipattantam a kádból, még jó hogy, mert amikor magamra tekertem a törölközőt, Zach szélesre tárta az ajtót, és belépett. Megdermedt. Csak nem azt hitte, hogy hazudok? Nagyon jól esik, hogy hisz nekem. 

-          Csukd már be a szád, mindjárt bele repül egy légy! És nem ártana, ha elfordulnál, vagy kimennél – szóltam rá, az első mondatom hallatán elmosolyodott, majd amikor észhez tért, végig nézett rajtam tetőtől talpig.

-          Nem, itt maradok! – mit mondott? Most rajtam lehetett észrevenni a meglepődés jeleit.

-          Na, azt már nem! – megindultam felé és elkezdtem kifelé tolni, de nem sok sikerrel jártam, mert pár másodpercig még nevetett rajtam és hagyta, de amint ezt megunta, megfogta kezeimet egyik kezével és megfordított. Nem tudtam kiszabadulni, erősen szorított, hogy ne tudjak elmenni. Amikor hozzám ért, felszisszentem…

-          Zach, nagyon hideg a kezed! – mondtam neki, ezzel remélve, hogy elenged.

-          Tudod, hogy mit mondanak azoknak az embereknek, akiknél ez megfigyelhető? – bólintottam - Nem szeretnéd kimondani? – most megráztam a fejem – Pedig, én szeretném, ha megosztanád velem ezt a gondolatodat.

-          Öhm… azt, hogy jók az ágyban? – kérdeztem, pedig tudtam, hogy erre gondol.

-          Pontosan – közelebb hajolt a fülemhez, és elkezdett suttogni – nem szeretnél megbizonyosodni róla? – kirázott a hideg, és az biztos, hogy nem azért, mert nem esett jól a közelsége. Ezt vajon viccből kérdezte vagy komolyan gondolja? 

Daisy-ről és Katelin-ről nemsokára hozok képet.

      Tetszett nektek a fejezet? Mit gondoltok, mi fog majd történni a következő részekben?