11. fejezet - Amabel valójában...

Sziasztok!

Elérkeztünk az év utolsó napjához, és a 2011-es év utolsó bejegyzéséhez, bízom abban, hogy minden kedves Olvasómmal fogok jövőre is – akár holnap – találkozni. ;) Én itt leszek, azt hiszem, hogy ennyit meg tudok ígérni.

Alig merem elhinni, hogy átléptük a több mint 4000 oldallátogatást, NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM! ♥

Válaszoltam az előző fejezethez írt kommentekre, ha gondoljátok, lessétek meg. Úgy gondolom, hogy kicsit gyorsan hoztam most ezt a fejezetet, de szerettem volna, ha egy szakasz, és az év lezárása egyszerre történik. :)

Találkozunk 2012-ben, Mindenkinek Boldog Új Évet Kívánok!

Kisses&Hugs♥, adadel

Amabel valójában...

-          Amabel, a blog kész van, már csak arra vár, hogy feltöltsed a videóidat – mondta Jas miután nagy valószínűséggel elintézte nekem, hogy mindenről tudhassanak.

-          Oké – mindenki a konyhában és a nappaliban volt, hogy elköszönhessen tőlem. Én viszont nem nagyon foglalkoztam még ezzel, volt egy nagyon nagy harci feladatom – Zach! Ne vitatkozz velem, nézd meg!

-          Nem nézek semmilyen nyálas filmet, és hála égnek elmész, szóval nem tudod rám erőszakolni – nyújtotta ki a nyelvét.

-          Nem nyálas, izgalmas, néhol aranyos, és pompon csajos, szóval legeltethetnéd a szemed a képernyőn – elmosolyodott, de nem csak ő, mindenki, aki a közelünkben tartózkodott -, igazán megnézhetnéd – folytattuk a veszekedést, már legalább két napja ez a téma, és nem hajlandó megnézni, kiidegel ez a gyerek.

-          Nem, ezt fogd fel úgy, hogy ezzel vágok vissza a medencébe rántós húzásod miatt.

-          De azt már visszaadtad! – fontam össze karjaimat magam előtt.

-          Az nem ugyan az volt, szóval vagy tartozol még nekem, vagy befejezed.

-          Jól van…- egyszer úgy is meg fogod nézni, abban biztos vagyok. Nem adom fel egy könnyen. Amúgy amiről szó van az a Hajrá csajok 5 – A nagy összecsapás. A film is jó, de Even, vagyis Cody a férfi főszereplő helyes pasi, nagyon is. Azt hiszem, hogy megint eluralkodott rajtam egy kicsit a rajongás, sebaj, legalább ad egy kis energiát az úthoz, megint közel 14 óra repülés, remek lesz, már várom, ez kihagyhatatlan az életemből, elveszi az időmet. Igazán feltalálhatnák már a teleportálást, megkönnyítenék az életemet.

-          Az első bejegyzés már fent is van – mosolygott diadalittasan öcsém, még ha tudnám, hogy miről is van szó… - Kíváncsiak vagytok rá?

-          Mire? – kérdeztem értetlenül, tényleg fogalmam sincs, hogy miről beszél.

-          Szép, mondhatom, én összetöröm magam miattad, erre pedig azt sem tudod, hogy miről beszélek, mert jobban lefoglal téged az, hogy Zachkel megnézess, csak azért egy filmet, mert szerinted helyes a srác benne, ez annyira rád vall – csóválta meg a fejét Jason.

-          Ha már itt tartunk, te is megnézhetnéd, legalább megállapíthatnád, hogy milyen helyes – próbáltam nagyon komoly arcot vágni, ami többnyire sikerült is. Miért van az, hogy napokig könyörögnöm kell azért, hogy megnézzenek egy filmet? Ez idegesítő.

-          Lehetne, hogy most az egyszer nem vitatkoztok a sztárokon? – kérdezte Anya, azt hiszem már mindenkinek elege volt a műsorból, eddig csendben figyeltek minket – néhol-néhol elmosolyogtak -, a nappali kanapéján ülve, csak Jas ült a konyhapultnál, mi Zachie-vel pedig mászkáltunk, majdnem hogy fogócskáztunk, csak éppen nem az volt a cél.

-          Talán – válaszoltam.

-          Most, hogy lecsillapodtak a kedélyek – nézett Apa rám –, milyen első bejegyzésről beszélsz Jas?

-          Gyertek és nézzétek meg – egy emberként megindultak a laptop felé, majd amikor mindenki látta a képernyőt, öcsém elindította a videót. A felvételben a pár pillanattal ezelőtti veszekedésünk vége volt látható.

-          Hé, erre nem adtunk engedélyt! – néztem mérgesen rá, miután lejátszotta nekünk.

-          Te nem, de én most beleegyezem, ilyen vagy valójában, túlbuzgó, aki alig bírja elviselni azt, hogy nem mindig tud hatni az emberekre – remek, szóval a videó fent marad, remélem nem nagyon fognak rátalálni. Nem a legjobb ötlet ez a blog, mert mindenkinek kiteregetem az életemet, de ha jobban belegondolunk, akkor nem is olyan durva, hiszen mi titkolni valóm lenne?

-          Ezt meg sem hallottam – néztem farkasszemet vele egy ideig, de meguntam, és inkább rátértem a fontosabb dolgokra – Hol van az iPod-om?

-          Minek az neked?

-          Szerinted, te butus? – nézett rém szúrósan – Oké, visszaszívom… Szerinted Zachie?

-          Még mindig nem az igazi, de mond inkább azt, hogy minek kell, mert még a végén ezeknél is rosszabb nevet találsz ki – nézett rám kíváncsian.

-          A repülőre zenét hallgatni, tegnap leellenőriztem és az összes Jesse és Eric szám rajta van, persze megtalálható egy-két…

-          Oké, nem kell felsorolnod mindet, értjük – pedig szívesen felsorolnám, sőt még a címeket is elmondanám, azt hiszem, ha ezt megtettem volna, mindenki már az öt-tízedik számnál tépné a haját. Jól van, most az egyszer nem traktálom őket a sztárjaimmal.

-          Akkor most következzen a feketeleves – ami tényleg nagyon fontos, arról képes vagyok elfeledkezni. Lehet, hogy a sztárok elfoglalják a helyet az agyamban. Merengtem el egy kicsit. Akarom mondani nagyon, mert csak akkor tértem észhez, amikor valaki meglengette a kezét szemeim előtt.

-          Várj, ne hogy megszólalj, kitalálom… Saade? – kérdezte Zachie tettetett izgalommal a hangjában.

-          Nem – most kivételesen, nem csak egy személyre gondoltam.

-          McCartney? – jajj ne már, most komolyan végig játsszuk ezt a menetet?

-          Nem.

-          Glambert?

-          Nem.

-          A lökött ikrek?

-          Nem.

-          Ne hogy azt mondd, hogy Bieber, remélem már nem a Baby a csengőhangod – nézett rám mérgesen. Hogy miért úgy, azt nem tudhatom…

-          Még mindig az – nyújtottam ki a nyelvem – Nem Justin az, muszáj találgatnod? Nem lett volna egyszerűbb, ha én mondom el? – húztam fel szemöldököm, majd kivillantottam fogsorom, hiszen ha visszajátszanánk ezt a rövid beszélgetést, akkor arra jövünk rá, hogy Zach tudja majdnem az összes sztár nevét, akit szeretek, az már más kérdés, hogy milyen hangsúllyal és hogy hogyan mondja ki, de az a lényeg, hogy tudja is, hogy kik Ők, még akkor is, ha szerinte a valóság a sztárjaimmal néha igazi „rémálom”.

-          Azt hiszem, kifogytam a sztárokból – fújta ki a fáradt oxigént, akarom mondani szén-dioxidot, na jó, nem bonyolítom, fújta ki a tüdejében lévő levegőt – kérlek, bökd már ki, hogy min gondolkoztál el.

-          Konkrétan senkin, úgy alapból mindenkin, az összes sztáron gondolkodtam, és tudod min?

-          Na min? – azt hiszem, hogy egy kicsit már elege van belőlem, na meg persze a sztárjaimból is, nem is tudom, hogy vajon miért…

-          Hm... azon, hogy lehet, hogy túl sokan vannak, és elveszik az eszem.

-          Ezen fölösleges gondolkodnod, mert így van – na tessék, megszólalt a legkisebb.

-          Zach miatt eltértünk a tárgytól – mibe is szerettem volna bele kezdeni? Ja, megvan Stockholm.

-          Úgy van, fogd csak rám – elegem van már ma belőle, csönd legyen Zachie, és figyelj – nem is tudom, hogy ki miatt tértünk el.

-          Ez nem fontos, veszekedni szeretnél? Mert akkor folytathatjuk – vajon mi lesz, egy jóleső szópárbaj, vagy visszalép?

-          Azt hiszem, most már mindenki kiszórakozta magát – jellemző, kettőnkön kívül mindenki nevetett –, térjünk vissza a fontosabb dolgokhoz, és Amabel nem, az iPod-od nem ehhez a csoporthoz tartozik – hűtött le minket Apum, és innentől átvette az irányító szerepét.

-          Meg van a lakás?

-          Nincs meg, vagyis meg van, én nem tudom, Zach intézte – el sem hiszem, hogy nem tudtam kicsikarni belőle semmit sem ezzel kapcsolatban, ez olyan idegesítő, nem tudok semmit, hogy mostantól hol, hogyan és miképp fogok lakni. Mi van akkor, ha egy elhagyatott helyre intézte, vajon van olyan gonosz?

-          A lakás el van intézve, már júniusban megbeszéltem a dolgokat, ki is fizettem már az első három hónapot, szóval Amának szeptembertől kell majd csak, ja és ha annyira megtetszik neki, hogy meg is szeretné venni, az sem akadály, meg lehet beszélni a tulajjal – nézett rám - Amabel, ne félj, jó helyen van, az épület óriási, és új, na meg persze modern, szóval jó lesz ott neked – én azért még nem nyugszom meg, jobb félni, mint megijedni, biztos vagyok abban, hogy tartogat valamilyen meglepetést – Apu bólintott, hogy rendben, és feltette következő kérdését.

-          Az autó?

-          Ha jól sejtem, akkor már a kikötő közelében található egyik parkolóban van.

-          Technikai eszközök? – mi van, pontosan mire is gondolsz? Mindenki felszökött szemöldökkel nézett Apura – Tudjátok, laptop, iPad, iPhone és a többi kütyü, ami a mai világban feltétlenül szükséges – magyarázta el nekünk úgy, hogy értsük is, hogy mire gondol.

-          Az iPhone a zsebemben – nyúltam oda, hogy tényleg úgy legyen -, laptop és iPad a bőröndömben, tudjátok, ahhoz képest, hogy huzamosabb ideig leszek, alig viszek cuccot, ez szerintetek nem furcsa?

-          Majd mindjárt eldöntjük, hogy mi furcsa, és mi nem, de most folytasd az ellenőrzést – mondta Anyu.

-          Vajon mennyire lesz felszerelt a lakás, mit kell majd vennem? – tűnődtem el, de nem sokáig, mert észrevettem azt a nagyon gyanús mosolyt Zach száján, nagyon nem leszünk így jóban, vajon mit tervez?

-          Majd ott kiderül –  kacsintott rám, na nem, most kezdjek el félni indulás előtt?

-          Térjünk át a ruhákra – mondta Anya.

-          Nem viszek valami sokat, mert a hőmérséklet nem nagyon engedi hordani őket, majd első teendőim között lesz a nagy bevásárlás – Delia szeme felcsillant az utolsó szó hallatán, eddig Ő volt az egyetlen, aki teljesen csöndben figyelt, mert tudja, hogy nem érdemes közbe avatkozni vitatkozó párosunk ügyeibe, a többi dolog pedig nem nagyon érdekelte, de a ruhák, azok nagyon is, kár, hogy nem lesz ott velem kint, mert én előre megjósolom, hogy el fogok veszni abban birodalmában. Szükségem lenne egy segítőre, remélem, kint találok jó barátokat, akik képesek elviselni azt, hogy sztármániás vagyok.

-          Lehet, hogy egy-két hétre ki kellene mennem veled – nevetett fel -, az az egy baj, hogy pont most megyünk nyaralni – pedig nem is volt olyan rossz ötlet, legalább nem egyedül mentem volna.

-          Kár, pedig jó lett volna – amikor Delia megszólalt, Zachie felkapta a fejét, vajon nem tetszett neki az az ötlet?

-          Lessünk bele a bőröndbe, mert még a végén kiderül, hogy valami olyasmit cipel el, amit nem kellene – Jas, most komolyan? Mi vagyok én öt éves?

-          Muszáj ezt? Nincs jobb dolgotok, mint az én dolgaimmal foglalkozni?

-          Most kivételesen nincs – szólalt meg mindenki egyszerre. Eközben a srácok elindultak a bőröndömért, hogy feltárhassák kincseimet.

-          Rendben, mindenki készen áll a nevetésre? – ez gonosz volt Jason, néztem rá összeszűkített szemmel. Kinyitották… Mi volt benne? Semmi érdekes, csak az, amire szükségem lesz.

-          Ezt nem mondod komolyan Amabel – nézett rám hitetlenkedve Delia, Daisy is csatlakozott hozzá – Minek neked kettő párna? – nem értheti, hogy milyen érzelmi kapocs fűz engem ahhoz a két párnához. Kivette őket, és amikor meglátta, hogy mi van azon az oldalon, amit nem láthatott, elnevette magát - Most már értem… itt van Eric, és itt van Jesse – emelte fel az említetteket.

-          Ezt mikor csináltattad? – nézett rám hitetlenkedve Zachie.

-          A múlt héten, különben is, nem mindegy, hogy mikori? Az a lényeg, hogy itt vannak és magammal viszem őket – mosolyogtam el szélesen. Eeyore is az egyik legfontosabb hozzám tartozó „személy”, szóval ő is benne volt az egyik bőröndben, amelyikben a párnák és a kisebb apróságok. A másikban voltak a ruhák, és minden, ami az öltözködéshez kapcsolódik.

Sikerült mindent visszapakolni, és amikor ezzel elkészültünk, rá kellett jönnünk, hogy nem sokára ki kell mennünk a repülőtérre. Majdnem mindenkitől könnyes búcsút vettem, na jó, nem sírtam, de nem a legjobb érzés itthon hagyni őket, össze szorult a szívem. A repülőtérre úgy volt, hogy Zach visz ki, mert még elmondja azokat a dolgokat, amik fontosak, de nem tartották jó ötletnek azt, hogy egyedül menjek vele, tartottak attól, hogy szétszedjük egymást a nagy vitánkban, mert meg voltak győződve arról, hogy még nem fejeztük be, tehát úgy döntöttek, hogy valakinek el kell kísérnie. Kaptunk három kísérőt Delia, Daisy és Jason személyében. Komolyan mondom, hogy erre nem volt semmi szükség, mert azért mi sem vagyunk annyira gyagyák, hogy bármi idiótaságot csináljunk. Na jó, néha igen… Már a repülőtérre vezető úton haladunk, Zach vezet, Jason ül mellette – azt mondták, hogy ha minél távolabb vagyunk, annál jobb – én ültem középen, hátul, Daisy a jobb, míg Delia a bal oldalamon foglalt helyet.

-          Abban a borítékban benne van minden, a kulcsok, a papírok, hogy hol mit találsz, minden. Ha valami még sincs meg, hívj fel, és segítek, ha tudok. A borítékban le van írva, hogy hol van az autó, azt javaslom, hogy taxival vitesd magad oda, mert utána azzal egyszerűbben tudsz mozogni a városban – néha-néha felpillantott a visszapillantó tükörbe, hogy láthasson.

-          Rendben, köszönök mindent, azt hiszem, vagyis még igen. Van egy olyan sejtésem Zach – majdnem Zachie-t mondtam -, hogy te, nagyon rosszban sántikálsz.

-          Én? Hogyan gondolhatod ezt? – hiába próbálod nekem az ellenkezőjét állítani, ismerlek már annyira, hogy tudjam, valamit tervezel.

-          Egyszerűen, de majd figyeld meg, ha igazam lesz, és nem fog tetszeni az a valami, megbánod.

-          Huhú, most megijedtem – mosolyodott el.

-          Egy újabb Amabel féle bosszú? – pacsiztak a lányok a fejem előtt – Ez az!

-          Még nem tudom, hogy mi lesz az, de addigra kitalálom.

-          Amabel, nem félek tőled, túl messze leszel ahhoz, hogy bárhogyan bántalmazni tudj. Főleg fizikailag, nem fog ez menni neked.

Testileg… nem, de lelkiekben bánthatlak. Vajon mivel? Természetesen a sztárokkal és a filmekkel. Azt hiszed, megúszod? Egyáltalán nem. Igaz, hogy a különböző időzónák kicsit bekavarnak majd, de én azt is megoldom. Első dolgom az lesz, hogy megnézetem vele Cody filmjét. Ez lesz a visszavágóm azért, mert a bál utáni egyik napon váratlanul beledöntött a medencébe, nem tudom már miért mentem ki akkor, de néztem azt, hogy a Nap hogyan bújuk el az óceánban, és erre mire eszmélek fel? Hogy egy héten már másodszorra kötök ki úgy a vízben, hogy nem szerettem volna. Akkor viszont nem voltak ott a szülők, hogy ránk parancsoljanak, legalább fél órán keresztül küzdöttünk egymással, ez idő alatt annyi klóros vizet nyeltem, hogy az borzalmas. Amikor megszabadultam Zachie-től úgy nézhettem ki a kijutásom után, mint egy partra vetett hal, na nem azért, mert vízre lett volna szükségem, hanem inkább mert túl sokat is kaptam, és annyira kifáradtam a „vízibunyónkban”. Amíg azon töprengtem, hogy miért döntött le a lábamról, és estem a vízbe, hiszen én nem csináltam semmi rosszat, azt leszámítva, hogy nagyon sok ember előtt leégettem őt is és magamat is… Körülöttem arról beszélgettek, hogy most repülök Eric Saade hazájába. Szinte hihetetlen, hogy pont Ők beszélnek erről, nem pedig én, pedig jujujj, mennyire fel vagyok villanyozva. Tegnap előtt volt koncertje Helsingborg Festivalen-en. Egész nyáron a Made Of Pop turnén van, végig járja a Saade csapat az egész országot. Gyorsan repül az idő, ha az ember jó társaságban van, főleg akkor, hogy ha a témájuk is érdekes. Már itt vagyunk a repülő téren, most igyekszünk csekkolni a jegyemet, és a bőröndöket feladni, utána pedig megint a búcsúzkodás. Nem szeretek, mert szomorú dolog, és én nem szeretek szomorú lenni, azt imádom, amikor mindenki boldog és nincs semmi baj, most sem értem, hogy miért verjük ilyen nagy dobra, az tény és való, hogy nem a legkellemesebb érzés egyedül elmenni, de nem leszek ott örökre, sőt lehet, hogy mihamarabb találkozunk. Vajon miért találták fel az internetet? Nem azért, hogy tartsuk a kapcsolatot szeretteinkkel? De, szerintem nagyon is, szóval nem szabadulnak tőlem, lehet, hogy nem leszek velük minden percben, de majd ha elkezdődik a suli, nekik is egyszerűbb lesz. És legalább nem kell hallgatniuk állandóan a sztárok életét.

-          Nos, hát, akkor… - kezdett bele Zachie, aranyos, nem tudja, hogy mit mondjon és csináljon.

-          Gyere ide, és ölelj meg! – nyújtottam kezeimet, úgy is tett, erősen megszorongattam, majd amikor elengedtük egymást, végig mentem még egyszer mindenkin. Ha már búcsúzunk, adjuk meg a módját. Amikor másodszorra is Zachez értem, belesúgtam a fülébe…

-          Hajrá csajok 5 – nem szabadulsz tőlem, nem kell sok idő, és te is megnézed. Mikor elhúzódtam úgy nézett rám, mint aki biztos abban, hogy ezt nem fogja megcsinálni, na majd meglátjuk.

-          Sziasztok, este jelentkezem a blogon, de ti már csak holnap reggel tudjátok megnézni, sebaj, ami késik, nem múlik. Hiányozni fogtok!

-          Te is nekünk! – intettem még egyet utoljára, majd elindultam a gép felé. Remélem a csomagjaim már a repülőn vannak.

Sikeresen odaértem a géphez, nem csipogtam be, amikor a csomagot vizsgálták át, ami nagy szó, mert hát… volt amikor az öv maradt rajtam, vagy a telefon a zsebemben, szóval általában szerencsétlen vagyok ilyen téren. Miután felszálltam a gépre elfoglaltam viszonylag, eléggé az elején lévő helyemet, méghozzá az ablak mellett, igaz, hogy van olyan pillanat, amikor le kell húznom a sötétítőt, mert a gyomrom kavarog, de szép a látvány felülről. Amikor elértük azt a magasságot, hogy a felhők felett vagyunk, olyan, mintha a habban úszkálnánk. Jut eszemben a Pán Péter filmesített változata, amikor Wendyék nézik Hook kapitány hajóját a felhőkről, na ez még annál szebb, mert igazi. A 14 órát, amit eltöltöttem a gépen, azzal töltöttem, hogy aludtam és ettem, na meg persze zenét hallgattam, de azt nagyon sokat, egyszer lement az a 200 szám, amit össze-vissza szedtem össze, na meg persze a nagyon fontosak, amit rendesen, albumokba szedtem. A fennmaradó időben pedig a kedvenceket hallgattam többnyire, vagy nem csináltam semmit, és néztem az előttem lévő ülőtámlát. Nem szeretem, amikor bedugul a fülem, az a legutálatosabb a repülésnél. A leszállás gyorsan és egyszerűen meg volt. Amikor magamhoz vettem a bőröndjeimet, elindultam kifelé, hogy fogjak egy taxit, hogy a saját autómmal mehessek el lakásomhoz. A taxisofőr értett angolul, ezért gördülékenyen eljutottam ahhoz a kikötő parkolóig, ami fel volt nekem írva egy lapra. Ez valami autóőrző parkoló lehetett, odaadtam a kocsi és a saját papírjaimat azoknak, akik éppen szolgálatban voltak, amikor mindent rendben találtak, odaadták a kulcsot, és már mehettem is oda, ahova akartam.

Első teendőm az volt, miután bepakoltam a cuccaimat, hogy beüzemeltem a GPS-t, azért én sem vagyok teljesen lökött, hogy csak úgy neki rontok a Világnak. Nagy szerencsémre Zach elintézett mindent, alig kellett valamivel foglalkoznom, ezért nagyon hálás is vagyok neki. Már csak a lakás van hátra és minden rendben lesz. Nem nagyon figyeltem az idevezető úton, hogy milyen Stockholm, pedig lehettem volna figyelmesebb is, mert gyönyörű. Vannak modern, de régi épületek is. Azt hallottam, hogy a város legszebb része az Óváros, már alig várom, hogy megbizonyosodhassak róla. Mindenképpen teszek egy városnéző körutat, csak előtte pihenjem ki magam, és ami még fontos, hogy vásároljak, de aközben pedig tudok majd nézelődni is.

Megérkeztem a megadott címre. Egy szép, modern, szürke-fekete színben pompázó ház előtt parkoltam le. Hatalmas ablakokat látok kívülről, alig várom, hogy belülről is láthassam. Minden eshetőségre felkészülve a csomagjaimat az autóban hagyom, és majd kicsit később lejövök értük.

Beléptem az ajtón, a portás kíváncsian pillantott rám, de amikor elmagyaráztam, hogy ki vagyok, készségesen segített, a kulcsok már nálam voltak, de azért gondoltam, jobb, ha bemutatkozom. Amikor befejeztük a beszélgetést, elindultam felfelé a kilencedik emeletre, fölöttem már csak egy szint van, ahhoz képest, hogy csak tíz szint van benne, kívülről kinéz húszemeletesnek is. Nem szeretek lépcsőzni, de most kivételesen azt választottam, nem tudom miért, talán félek egy kicsit, a látványtól, de az biztos, hogy nagyon izgulok, vajon milyen lesz? Mire felértem teljesen elfáradtam, legközelebb biztos, hogy lifttel jövök. A lépcsőkön, és egyaránt a lépcsőházban szőnyeg volt, és tiszta, ezt jó látni, szóval még sem egy lepukkant helyre küldött, ennek örülök. Minden szinten kettő ajtót láttam, szóval ahhoz képest, hogy milyen óriás ez az épület nem laknak benne sokan.

Remegett a kezem, de nem engedtem, hogy legyőzzön, mindenképpen kinyitom azt az ajtót. Hallottam, hogy kattant a zár, vettem még egy utolsó nagy levegővételt, és kinyitottam az ajtót. Átléptem lakásom küszöbét és tátva maradt a szám…