5. fejezet - Péntek 13 (I. rész)

Sziasztok! :)

Sajnálom, hogy csak ma hozom, de nem ez az életem legjobb hete. Remélem, nem haragudtok annyira nagyon rám. Elnézést kérek azért is, mert nem válaszoltam az előző fejezethez írt komikra, ezt holnap bepótolom, bármi is történjen. ;)

Nagyon szépen köszönöm Cassie Caason-nak, Sophie Bliss-nek és Vanity Destiny-nek a díjat, nagyon sokat jelent nekem, ezt a fejezetet Nektek ajánlanám. :)

Jó olvasást kívánok, és a fejezet folytatását rövid időn belül hozom.

Kisses&Hugs, adadel

 Péntek 13 

Minél jobban telik az idő, kezdem azt érezni, hogy ez a mai nap szörnyű lesz. Kezdődött azzal, hogy elaludtam, nem is kicsit, hiszen a megszokottnál majdnem egy órával később keltem fel, igaz, hogy szerencsémre nem késtem le semmiről, de már ez is rosszat sejtet. Kapkodtam, pedig nem szoktam. Amikor beléptem a fürdőbe, és tettem pár lépést, vagyis inkább futottam – nem tudom, hogyan került oda az a víz, de – sikerült elcsúsznom, és úgy beütöttem a hátsóm, hogy most alig tudok ülni. Nem megszokott módon, most reggelire egy szendvicset csináltam, a paprikát megsóztam, pedig nem szoktam, és amilyen ügyes vagyok, sikerül az összeset ráborítanom. Ezt az egész – szerintük vicces – jelenetet végignézte a család összes tagja és persze Zachie is, mert fejébe vette, hogy ma Ő visz engem, és testvéreimet is iskolába. Amíg én elmentem vissza a szobámba áthúzni a pólómat, mert sikerült leöntenem kakaóval, addig a fiúk azt mondták, hogy kicserélik a bejárati ajtó fölött a lámpát, mert szerintük kiégett, és adtam nekik egy olyan alkalmat, amikor ráérnek ezt megcsinálni. Azt, ugye nem kell megemlítenem, hogy minden lépésemet árgus szemekkel figyelték, mert bíztak abban, hogy láthatnak még ma engem egy kínos pillanatban. Nem tudom, miért jó nekik az, ha kinevethetnek.

-          Srácok, mehetünk? – kérdeztem tőlük, amikor leértem az ajtóhoz.

-          Pár pillanat és készen vagyunk, addig szállj be a kocsiba! – mondta nekem Zach, aki éppen a létrát támasztotta, hogy Jas el ne boruljon vele.

-          Aztán hogyan? Elálljátok az ajtót.

-          Menj át a létra alatt! – mondta öcsém.

-          Meg várom, amíg végeztek – tettem keresztbe a kezeimet.

-          Ha azt mondom, hogy vezethetsz, akkor beindítod az autót? Pár perc és mi is megyünk.

-          Még szép! – tudja, hogy mik a gyengéim, mindig is nagy autót szerettem volna, de nekem bőven elég az, ha vezethetem az övét.

Elindultam kifelé, átbújtam Jason és a létra alatt, majd amikor az autóhoz értem, beszálltam. Flo már egy jó ideje a hátsó ülésen ült, és amikor felnézett, kérdőn rám pillantott.

-          Ugye, azt tudod, hogy mindig van valami hátsó szándékuk, ha engednek vezetni – mondta úgy, hogy próbálta elfojtani a belülről feltörő nevetését.

-          Ma már a reggeli történteknél rosszabb nem lehet – utaltam minden olyan dologra is, amikről csak én tudok, meg természetesen a nem ébresztett ébresztőórám és a fürdőmet körülvevő falak.

-          Mire gondolsz?

-          Csak a sóra és a kakaóra – mondtam, és legyintettem a kezemmel. Még jó, hogy nem lát bele senki sem a fejembe.

-          Vagy úgy, értem, de hidd el, ennél még lehet rosszabb is.

-          Most te, mire gondolsz?

-          Én?! Konkrétan semmire – mondta és a fiúkra nézett, akik már felénk közeledtek.

-          Már kész is vagytok? – kérdeztem tőlük meglepődve, azt hittem, hogy egy kicsit tovább tart majd.

-          Igen, most már mehetünk. Ama, kérlek vigyázz a kicsikémre! – simogatta meg a kocsi belsejét.

-          Okoztam már valaha is fájdalmat neki? – kérdeztem és közben elindultam.

-          Igen! – mondta mind a három egyszerre, majd Zachie folytatta – Emlékszel, amikor nem vettél be egy kanyart normálisan, és nekimentél a fának?

-          Az már régen volt, és mentségemre szóljon, hogy az előtte lévő nap, még nem volt ott. Ha jól emlékszem, te is elfelejtettél figyelmeztetni.

-          Mert még én sem tudtam, hogy ott van, nem tehetek arról, hogy anyum teljes kertalakításba kezdett, de az akkor is a te hibád volt, nem voltál résen.

-          Honnan kellett volna tudom, hogy a kaputok közelében egy nap alatt „kinőtt” egy fa? – ezt már legalább százszor végig játszottuk.

-          Miért nem figyeltél oda? Akkor észrevetted volna.

-          Az a te hibád volt, te terelted el a figyelmemet – mutattam rá dühösen.

-          Mind a két kezed a kormányon van! Jól látom, igaz? – szemem sarkából láttam, hogy szigorúan néz rám.

-          Természetesen apuci, hol lenne máshol? – mondtam neki gúnyos hangnemben. Attól még, hogy egyszer elrontottam valamit, még nem biztos, hogy másodszorra is elő fog fordulni. Ha nem lett volna ott az a fa, akkor nem is lehetett volna észrevenni, hogy egy kicsit közelebb fordultam rá a kapura, de ott volt az a nyavalyás, de hála nekem, nem sokáig, mivel sikerült kidöntenem. Ez miatt kicsit ki is kaptam, vagyis inkább azért, mert Zachie kicsikéjéről lejött a festék és egy icipicit behorpadt. Zach apuja kinevetett, amikor elmondtuk nekik, bárcsak drága barátom reakciója is az lett volna, de ő iszonyatosan haragudott rám is és Sandy-re is, de legfőképpen a fára.

Amint odaértünk a suli parkolójához, észre kellett vennem, hogy nincs egy szabad hely sem. Ez is biztos a szerencsétlen napom miatt volt. Nem kellett volna ilyen későn jönnünk.

-          Most mit csináljak? – fordultam Zach irányába.

-          Mi kiszállunk, te meg keress valahol helyet – az utolsó szavak elhangzásakor már nyúltak az ajtó felé, Jas és Flo kiszállt, de Zachie-t visszarántottam.

-          Te, nem mész sehova, velem maradsz addig, amíg sikerült leparkolnom.

-          Rendben, de csak azért mert szépen kértél – kacsintott rám. Ilyenkor mérges vagyok, de nem tudok rá sokáig haragudni, viszont, ez fordítva is így van. A fás ügynél is maximum három napig fortyogott és utána minden olyan volt, mint régen – Emlékszel arra, amikor tettünk egy majdnem kirándulást Santa Barbara-ra?

-          Emlékszem, és most már értem, hogy mi volt a célod azzal – néztem rá összeszűkült szemmel.

-          Jó, hogy emlékeztetsz, mert tartozol nekem valamivel – húzta nagy mosolyra a száját, én meg közben fújtam egyet, azt hittem, hogy már elfelejtette -, de a lényeg most az, hogy menjünk arra a helyre, ahol akkor otthagytam a kocsit.

Nem kellett kétszer mondania, siettem, mert nem sok volt ahhoz, hogy lekéssük mind a ketten az első órát. Ilyen még nem volt, mi van ma? Bolondok napja? Nem hiszem, mert április már elmúlt. Akkor léptünk be az iskolánk kapuján, amikor becsöngettek, mind a ketten futottunk saját termünk felé, más-más irányban. Amikor beértem az osztályba és lehuppantam Delia mellé, nekem szegezte kérdéseit.

-          Te, ilyenkor? Mit ittál vagy ettél? Kiraboltak? Lerobban a kocsid? Elraboltak az ufók? Vagy… már megint fogadtatok valamiben? – ezek az eszméletlen feltételezések, végig mosolyogtam az összes elképzelését.

-          Csak az első kérdésre válaszolok, mert a többi értelmetlen – még mindig mosolyogtam, de ő sem másképp – elaludtam, majd volt egy kisebb problémám a reggeli elkészüléssel, majd a parkolóhelyekkel.

-          Csak ennyi? Azt hittem, hogy valami izgalmas is történt – szontyolódott el egy pillanatra, de utána azonnal visszajött a jókedve.

A tanárnő belépett a terembe és az egész osztály egy emberként hallgatott el. Az óra ugyan úgy telt, mint ahogy szokott. Minden a rendes kerékvágásba, nem történt semmi érdekes és szerencsétlen sem, aminek nagyon örültem. Most van ebédszünetünk, ez után már csak egy órám van, és mehetünk haza. Az ebédlő felé tartottunk, amikor Zachie mellénk szegődött, és súgott valamit Delia fülébe, amit nem hallottam, de D-nek először nem tetszhetett, mert nem úgy nézett ki, mint aki repdes az örömtől, de utána Z mondott még valamit és óriás mosolyra húzta a száját. Ez furcsa, nem is kicsit, de inkább nem foglakozom velük. Egyszerre léptünk be a kétszárnyú ajtón, és amikor Daisy meglátott minket, elkezdett integetni, még mindig azt gondolom, hogy nagyon aranyos lány. Most lesz nemsokára, hogy három hónapja együtt vannak. Nem tudom, hogy ez a kedves és okos lány, hogyan bírja az én öcsém mellett. Ez alatt az idő alatt nagyon megkedveltem, már az első pillanatban is jól állapítottam meg, hogy milyen is Ő. Delia mellett sikerült neki is belopnia magát a szívembe. Amikor odaértünk az asztalukhoz leültünk. Zach és Jas összenéztek, ez nem jó jel, mert ilyenkor általában rosszban sántikálnak, nagyon remélem, hogy nem velem kapcsolatos ez a dolog. 

-          Ama, nekünk elmarad az utolsó óránk, szóval – tartott egy kis hatásszünetet – megvárjunk vagy visszajöjjek majd érted?

-          Nem szükséges egyik se, haza tudok menni gyalog is.

-          Még szerencse, hogy nem ráncigálsz ma magaddal – mondta nevetve Delia.

-          Biztos? Mert szívesen visszajövök érted.

-          Tényleg nem kell, jót tesz egy kis séta.

-          Egy kis séta? Te meg vagy húzatva.

-          Oké, értem Delia – néztem rá, és én is elnevettem magam -, de én hozzá vagyok szokva – kacsintottam rá.

-          Délután lejöttök a partra szörfözni? – kérdezte Zach.

-          Én nem hiszem, szeretnék egy új „áldozatot” találni, kezdem megunni Justin-t.

-          Pff Bieber – horkant fel Zach, nem tudom, hogy mi baja lehet vele – jó lenne már, ha találnál valami normálisabb embert a „csodálásra”.

-          Mi bajod van vele? Hiszen nagyon aranyos – ebben teljesen biztos vagyok.

-          Amabel, kérlek, ne kezd el ezt megint – néztek rám mindannyian. Általában Zachie-vel mindig veszekszünk a sztáros dolgaimról. Nem tudja elviselni, ha valakiért jobban odavagyok, de azt nem fogja fel, hogy Ők teljesen elérhetetlenek.

-          Ha Zach befejezi, akkor rendben van, de akkor is aranyos – nyújtottam a srác felé a nyelvemet.

-          Vigyázz, mert leharapom! Bieber minden, csak nem aranyos.

-          Nem hagyom! És igen is aranyos.

-          Most fejezzétek be – szólt ránk Jas, utálja, amikor ilyenek vagyunk – Zach, te pedig gyere, Flo már ott van a kocsinál – fogta meg Daisy kezét és elindultak kifelé.

-          Mindjárt, csak megvárom a csajok válaszát – fordult vissza hozzánk – akkor, jöttök?

-          Én nem, de Delia és Ben biztos szívesen elmennek.

-          Igen, ott leszünk! Szerintem Amát is meg tudod majd győzni valamivel – kacsintott rá D Zachre, nagyon különösen viselkedik ma mindenki, ennek nem lesz jó vége.

-          Rendben, sziasztok! – Elköszönt?  Ilyen könnyen beleegyezett. Ó, ne! Itt valami nagyon nincs rendben… Tett pár lépést, és visszafordult – Ja, és Amabel, tudod, hogy ma péntek tizenhárom van? Vigyázz magadra! – mosolygott rám.

Péntek tizenhárom, ma? Remek, most már tudom, hogy miért ilyen rossz ez a nap. Remélem, a nap elkövetkezendő részében már semmi rossz nem fog történni. Nem tudom elhinni, hogy nem vettem észre, hogy ma van a világon az egyik legbabonásabb nap, pedig minden órán felírtam a dátumot. Hogyan kerülhette el a figyelmemet? Hiszek az ilyen hiedelmekben, nem mindenben, de a reggel történtek miatt tudom, hogy ez egy szerencsétlen nap. Kerülök mindent és mindenkit, csak erre a napra, aztán holnap kimerészkedem majd a napfényre is talán. Mi rossz történhet még ma velem? A végén még igaza lesz Deliának és elrabolnak az ufók…  Vajon hogyan reagálnék? Elájulnék vagy kinevetném magamat, hogy ilyen helyzetbe kerültem? Azt hiszem, már megint nyargal a fantáziám, hiszen űrlények nem léteznek, vagyis eddig még nem bizonyítottak be semmit sem. 

-          Hahó, Föld hívja Amát – lengette meg szemem előtt kezét Delia, milyen találékony, tán’ nem belelát a fejembe?

-          Bocsi, kicsit elbambultam.

-          Azt észrevettem. Gyere! Te mondod mindig, hogy ne késsünk el soha sehonnan, erre pedig majdnem elmentél az osztály mellett. Zach rossz hatással van rád, túl jól ismer.

-          Azt hiszem, igazad van.

Vége lett az utolsó óránknak és most szidtam magamat, hogy nem kértem meg Zachet, hogy jöjjön vissza értem, hiszen amilyen szerencsés vagyok ma, még egy homokszemben is könnyen eleshetek. A kijárat felé tartottam már, amikor Adam szembejött velem, nagyon úgy nézett ki, mint aki iszonyatosan rohan valahova.

-          Szia, Adam! Hát te? Hova ilyen sietősen? – kérdeztem osztálytársamtól.

-          Hé, Am! Te még itt vagy? Azt hittem, már rég’ elmentél Zachkel.

-          Nem, ma nem, vagyis úgy volt, de mégsem. A kérdésemre viszont még nem válaszoltál – mosolyogtam rá.

-          Öhm, megkértek, hogy rakjak ki pár szórólapot a faliújságokra, de nagyon kell sietnem, mert van egy elintézni való programom, ami nem tűrhet halasztást.

-          Ha gondolod, segíthetek, nem sietek sehova – nyúltam a papírokért, és eközben hallottam, hogy egy fiúbanda, mert biztos, hogy az volt a hangok alapján, közeledik felénk.

-          Köszönöm szépen, leköteleztél! Amíg Te kiteszed ezeket, addig elmegyek a másik folyosóra – a beszélgetés egyre hangosabb lett, és amikor közvetlenül mögöttem haladtak volna el, megálltak mindannyian. Hátrafordultam és rájuk mosolyogtam.

-          Szeretnétek valamit srácok?

-          Elkapni! – kiabálta valamelyik, és abban a pillanatban elindultak felém. Mi az, hogy elkapni? Minek kapnának el? Egy évvel alattam járnak, nem félnek, hogy lebuknak?

-          Hé, ácsi-ácsi – nyújtottam magam elé a kezemet, de nem volt jó ötlet, mert az egyik megfogta és a hátam mögé rakta, majd összekötötte – ezt most miért csináljátok? Mit terveztek? Engedjetek el!

-          Am, nyugalom, nem lesz semmi baj, csak teljesítünk egy feladatot – ez Adam volt? Ő is benne van?

-          Mi féle feladatot? Ki adta? És miért?

-          A kérdéseidre nem válaszolhatunk, majd a megbízó elmondja, ha úgy gondolja, most pedig engedd, kérlek, hogy bekössem a szemed.

-          Bajom fog esni? Meg fogom bánni, hogy nem ellenkeztem? – tettem fel a kérdéseket inkább magamnak, mint nekik, de az egyik fiú válaszolt rá.

-          Abban teljesen biztos lehetsz, hogy még egy hajad szála sem fog görbülni. A főnök kiadta, hogy semmi bántódásod nem lehet – főnök? Ki az Ő főnökük? És miért akar engem?

Nem tudom, hogy kicsoda, de valaki a vállára dobott és úgy vitt egészen a parkolóig, azt hiszem addig, mert nem mentünk sokat. Leraktak a saját lábamra, és tényleg igazuk volt, úgy bántak velem, mint egy porcelánbabával. 

-          Amabel, a megbízónk üzeni, hogy életed egyik legjobb élményében lesz részed, és a kilétére majd akkor rájössz, ha majd ő szeretné.

Fantasztikus. Nem tudok semmit, de nyugodjak meg, hiszen, nemsokára kiderül minden. Vajon mennyi az a nemsokára? Ki ez a rejtélyes idegen? Csak nem Zach, és valami csúnya tréfát űz velem? Ki nézem belőle, és lehet, hogy akkor ezért volt mindenki ilyen furcsa, de Delia ezt nem tudta volna magában tartani, szóval ez az ötlet elvetve. Ki lehet még? Talán Jas? Nem, ő most el van foglalva Daisy-vel. Valaki más? Talán Justin Bieber? Mert ha Ő az, az sem érdekel, hogy elraboltak. Mosolyogtam magamban. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon ki lehet Ő? Talán Mark? Mostanában nem hallottam róla valami sokat, kicsit hiányolom is már, mióta Zachkel összeszólalkoztak, nem is találkoztam vele, pedig nagyon szívesen töltöttem vele is az időmet. Rendben, szóval, mire jutottam? Arra, hogy ha Zach az elrablóm, akkor mérges leszek, ha Justin Bieber, akkor a nyakába ugrom, és ha Mark, akkor még jól is fogom magam érezni. Remélem, nem kell sokat várnom arra, hogy kiderüljön…