30. fejezet - The Paintball Game

Sziasztok! :)
Elérkeztünk a 30. fejezethez! :)
Az előző fejezet alatt válaszoltam a komikra! ;)
Nagyon szépen köszönök minden egyes kommentárt, és a "Tetszik" gomb lenyomását is! :)
Vanity-nak nagyon szépen köszönöm a fejlécet! :))
Ezt a fejezetet pedig Jenninek ajánlanám... BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT DRÁGA! ♥
Jó olvasást, aztán majd nem megkímélni a komiktól! :D
Puszilok mindenkit! 

The Paintball Game

   Az előző fejezetek tartalmából: bekövetkezett a bosszú, Ericet „elrabolták”. A leszámolás ideje egy paintball pályán fog bekövetkezni.

      Chris Brown - Bassline

   /Zach szemszög/

   Már legalább egy órája járjuk ezt az erdőt, vagyis járom, mert időközben teljesen szétszóródtunk. Még az elején együtt haladtunk Deliával, de egy fél órás út után szembetalálkoztunk Alexxel és Edinnel. A lányban még mindig égett a parkolóban lejátszódott párbeszéd tüze, megint vitába keveredtek, viszont én gyorsan kiiktattam az egyik táncost, hogy semmi kellemetlenség ne érhessen ezalatt a szóvita hallgatása során.

   Alex pár lépést tett a – valószínűleg – kijárat felé, de nem ment messze, kíváncsi volt eme két ember harcának kimenetelére. Azt hiszem ő is arra számított, mint én. Vérfürdő! Persze festékkel, de majdnem ugyan az. Minden ostobaságot egymás fejéhez vágtak, és eljött az a krízispont, amikor eldördült a pisztoly, és elképesztő módon nem csak egy csőből indult el a lövet. Egyszerre lőtték le egymást, és ugyan azon a helyen. Ez hihetetlen, és szerencsétlenül szerencsés módon ők két embert, mi pedig egyet veszítettünk. Még gyorsan megkérdeztem, hogy kiről mit tudnak, aztán tovább álltam.

   Bolyongásom során egy Danny-be botlottam. Gondoltam megadom neki azt az elégtételt, hogy Delia után küldöm, szóval még mielőtt észrevehetett volna megszabadítottam a kék csapat terhe alól, hogy szabadon távozhasson. Ő ennek csak félig örült, hiszen benne volt a nyerési láz, de mégiscsak csalogatta a lány gondolata.

   Hűvösebb van, mint otthon, de nem annyira, hogy fázzak, kellemes a hőmérséklet, főleg, hogy még ez a kezeslábas is rajtam van, inkább a megsülés veszélyez. A madarak még csiripelnek, és ide-oda röpködnek, biztosan megszokták már azt, hogy néha leadnak egy-két lövést. Az ember azt hinné, hogy elmenekülnének, de úgy látszik, hogy szeretik ezeket a fákat. Ha nem játékból lennénk itt, akkor még élvezném is ezt a környezetet, most viszont abban lelem örömömet, ha embereket vadászhatok le. Nem tudom hányan vagyunk még talpon, kik lettek színesek, kik tiszták még, mennyi ideig fog tartani ez az egész, de egy biztos… a Nap már kezd eltűnni, ezáltal az égalját gyönyörű narancssárga fénybe árasztja, ami néhol lilás-rózsaszínes, fantasztikusan néz ki ez a három szín egymás mellett, főleg pluszban még a kék is, káprázatos. Még akár romantikusnak is nevezhetnénk, ha nem vadász ösztönök vezérelnének mindnyájunkat.

     Gallyreccsenés. Csak nem ólálkodik itt valaki? Percek kérdése és nagyon nehéz lesz megkülönböztetni a két csapat tagjait. Kár, hogy a kendők nem foszforeszkálnak. Felkészültem, az ujjamat a ravaszon tartottam, engem senki sem győzhet le! Csak lássam már meg, ki az! Egyre hangosabban hallom a motoszkálást. A közeledőt nem tanították meg halkan osonni? A bal oldalon megpillantottam egy alakot, és szerencsére piros jelzés volt a karján.

-         Hahó, csapattárs! – kiáltottam oda, viszont ha támad, fél másodperc se kellett volna ahhoz, hogy visszavágjak. Mindenre fel kell készülni. Mi van akkor, ha Erickel hoz minket össze a sors? Még a végén kinyírjuk egymást. Mi van akkor, ha már csak mi ketten maradtunk a mi csapatunkból? Ezzel csak úgy átengedjük a másik csapatnak a győzelmet.

-         Ki vagy? – kiáltott a levegőbe. Még mindig nem vett észre? Na ő akkor csak Kevin lehet, nem gondoltam volna, hogy ennyire kelekótya, de azt hiszem jobb is így, aranyos kölyök, na nem mintha fiatalabb lenne nálam, de mégis úgy tűnik.

-         Kevin, a jobbodon, Zach vagyok!

-         Csak nekem lehet ekkora mázlim, semmi kedvem őrölt nőszemélyekbe ütközni – botorkált oda mellém.

-         Mi? – mondtam ki a hihetetlenül intelligens kérdésemet.

-         Tudod, Molly és Amabel… elvetemültek – mit tehettem volna? Felnevettem, habár igazat kell adnom neki, néha tudnak ijesztőek lenni.

-         Társulunk? – kémleltem körbe a területet.

-         Naná, te tudod, hányan maradtunk?

-         Alex, Edin, Delia és Danny kiestek, kérdeztem a többieket, hogy tudnak-e valamit, szöszi mintha azt mondta volna, hogy Miát kiiktatta, csak azon csodálkozom, hogy Will nem állt rajta bosszút, vajon különváltak?

-          Ho-hóó, mind a két srác kiesett? – terült szét az arcán egy hatalmas vigyor. – Király vagyok!

-         Jaja, és méghozzá Edin-t Delia puffantotta le.

-         Ne már, vagyis ez gáz, mármint neki, most lehet cikizni! Ilyenkor imádom az életet!

-         Miért, amúgy nem? – ha már beszélgetünk, beszélgessünk.

-         Dehogynem, csak tudod, elég fárasztó, ha állandóan téged piszkálnak. Én vagyok a legkisebb, szóval… nehéz az élet.

-         Elhiszem, főleg emellett a felfuvalkodott pipogya mellett – forgattam meg szemeimet, habár ezt ő biztosan nem látta.

   Jason Derulo - Give It To Me

-         Ericről beszélsz? – hangja hitetlenkedő, mégis vidám volt.

-         Kiről másról? – ennél gúnyosabb már nem is lehettem volna.

-         Tény és való, hogy az élete maga a megtestesült álom…

-         De csak majdnem! – vágtam közben, hiszen Amát nem kaphatja meg.

-         A majdnem nem számít, még minden összejöhet neki. Tudod, van ez a tehetsége, hogy magába tudja bolondítani az összes csajt, ez hihetetlen, tényleg nem kell neki ehhez sok, csak egy csábos mosoly aztán puff a lányoknak, máris el vannak veszve.

-         Én ezt inkább átoknak nevezném, mert gondolj bele, könnyen belezúgnak, de viszont még ennél is egyszerűbben fogja őket elveszíteni. Vegyük például Adam Lambertet, ő… Várj! Mi a frászt csinálok én? Amabel állandóan telebeszéli a fejemet ezekkel a hülyeségekkel. Borzalmasak azok a gondolatok, amik néha eszembe jutnak, teljesen sokkot kapok tőlük. Igazad van, nehéz az élet.

-         De mégis szereted őt.

-         Persze, hogy szeretem, hiszen a legjobb lány barátom – el sem hiszem, hogy lelkizünk. Szóval a lányok így csinálják. Fantasztikusan nem menő.

-         Aha, oké – nem hisz nekem? Az ő baja.

   Egy ideje már csendben sétálunk. Fejembe szökött az a gondolat, hogy mi van akkor, ha Kevinnek igaza van? És igaza van, efelől nincs semmi kétségem, viszont ezen változtatni kell. Mi van akkor, ha szeretem? Semmi. Ő itt van, én otthon… még a távkapcsolatot kibírnánk, de van egy kis bökkenő, ő nem úgy szeret, mint ahogy én őt. Nem is lenne ez részemről probléma, de már csak hetek, hónapok kérdése és felnyílik Ama és Eric szeme is, és akkor kellene majd koppannom, ami valószínűleg nehezebb lenne, mintha most elengedném. Szóval… mi maradunk csak barátok. Nehéz lesz, de sikerülni fog.

   El sem hiszem, hogy megkönnyítem ezzel Saade életét.

-         Nézd, van ott valaki! – súgtam oda neki.

-         Enyém lehet? – felőlem, a lényeg, hogy egy kékkel kevesebb legyen.

-         Tied a megtiszteltetés – vigyorogtam, de nem nagyon láthatta, mert már a célszemély hátára koncentrált.

   Az ezt követő röpke másodpercekben egy „puff”-ot és egy „Naaa!” felkiáltást lehetett hallani. Amiből arra következtettem, hogy Jas esett ki a játékból. Úgy kell neki, miért nem néz a háta mögé?

-         Muszáj volt? – fordult felénk.

-         Még szép, hiszen nem látod? Nem egy azon csapatban játszunk – mutattam felé a kendőt.

-          De, pont te, fiam, Brutus? – jött közelebb hozzánk.

-          Félreértés ne essék, nem én voltam, de még ha mégis én lettem volna, nem szólhatnál be, mert ez a hacuka teljesen megtévesztő.

-          Oké, ez igaz – és már el is ment mellettem.

-          Hé, tudsz valakiről valamit? – a plusz információ mindig jól jön alapon tettem fel a kérdést.

-          Csak Will-ről, a többiek mind elkerültek, fogalmam sincs még hányan lehettek játékban. Na sok sikert, aztán nehogy győzzetek, mert csak azután fog elkezdődni az öldöklés –  nevetett fel.

-          Te, ebben van valami – gondolkodott el Kevin is.

-          És akkor mit csinálunk, lelőjük egymást? – kérdeztem felháborodva, nem az én stílusom a megfutamodás.

-          Á, az túl átlátszó, milyen mesét adnál be?

-          Hát akkor? – kérdésre kérdés, így kell ezt csinálni.

-          A válasz egyszerű… hagyjuk magunkat legyőzni – ezt a töketlen bandát!

-          De, persze, még mit nem?! Feleségül ne vegyem őket? – puffogtam, már miért engedném magamat legyőzni?

-          Ááá, még fiatal vagy ahhoz, hogy lekösd az életedet – mindjárt falnak, illetve fának megyek. Hallom a hangján, hogy csak szórakozik, és tényleg vicces, de azért fárasztó is ez a beszélgetés.

   Szóval hagyjuk magunkat legyőzni? Muszáj? Simán kibírna Ama és Molly is, ha kiesnének, nem holmi cicababák… habár, lehet, hogy pont ez a probléma. Azok csak maximum bevágnák a durcit, de nem, ez a két nőszemély igazi hm… nem is tudom, milyen szó illik rájuk?! Maradjunk annyiban, hogy gonoszak, de mégis imádnivalóak. Nem csodálom, hogy egész Stockholm rettegésben él. Van is mire.

-          Pszt! Valaki van mögöttünk – elérkezett a leszámolás ideje. – Gyorsan, határozottan forduljunk meg, de ne légy rest lőni!

-          Oké!

   Két személlyel találtuk szembe magunkat. Eldördült egy lövés, majd utána sorjában még három. Hova tartalékoljuk a golyókat?! Legelőször ha jól láttam Kevin kapott egy sárga festékfoltot, majd Molly egy lilát, én pedig egy pirosat. Egyedül Amabel maradt tiszta. Hova ért földet a negyedik?

   Mindenki végignézett magán, majd a társán és az ellenfelein is egyaránt. A lányok levették a maszkot a fejükről, és így ez által megláthattuk hatalmas vigyorukat. Mikor pár méterre értünk egymáshoz, megszólaltam.

-         Ki lőtt le? – nem szeretek veszíteni! Úgy látszik megint Ama alázott le, szókásához hűen.

-         És akkor engem? – Molly volt soron.

-         Az én voltam – vigyorogtam rá, egyáltalán nem félszen.

-         Gondolom engem pedig Molly – mormogta Kevin az orra alatt.

-         Talán gondod van vele? – ez nagyon fenyegetően hangzott, kedvem szerint fel is nevettem volna, főleg amikor Kevin arcát is megláttam, meg a fejrázását… komolyan, ennyire tartanak a lánytól?

-         Nekem van! Kevin hova céloztál? – fordultam felé, nem mondom azt, hogy dühös vagyok, de ha eltalálta volna Amát, kiegyezhettünk volna egy döntetlenben.

-         A fára?! – ha nincs rajt a fejemen az a cucc, tuti, hogy a homlokomra csapok, de most csak egy szemforgatást kapott.  – Tudod mit mondtam percekkel ezelőtt – súgta oda.

   Még szép, hogy tudom, de akkor is meg szerettem volna akadályozni. Még hogy hagyjam nyerni őket! Badarság, vagyis most inkább hülyeség. Habár, oké, ha nem takarékoskodom a tölténnyel – ami fogalmam sincs miért volt -, akkor lehetséges, hogy Amabelt is eltaláltam volna, na de… utálom ezeket a „Mi lett volna ha…” kezdetű kérdéseket, szóval nincs más teendő, mint feldolgozni a vereségünket. Apropó, biztos, hogy mi voltunk az utolsók?

-         Mit tudtok a többiekről? Összegezzük a dolgokat, még nem biztos, hogy ti nyertetek! – néztem a lányokra. A feszültség meg volt közöttünk, és mindenki látta még a győzelem legapróbb kis szikráját is.

-         Én lőttem le Jason-t, ő pedig Willt.

-         Én pedig Alexet, Delia Edin-t, Edin pedig Delia-t.

-         Na az szép srácok! – nevettek fel szinkronban.

   Mit ne mondjak tényleg vicces jelenet volt. Pöpec volt végignézni azt a harcot. Két szerencsétlen, akiket jól összehozott a sors. Van kivel – egymással - háborúzniuk.

-         Ja és még Danny-t is, aki pedig Mia-t iktatta ki.

-         Szóval… ha összeadjuk ezeket az embereket kapunk tíz embert, tehát még maradt két tiszta személy. Ama, te vagy az egyik, a másik pedig…

-         …Eric - Molly-val mind a hárman egyszerre fejeztük be a mondatot.

-         Pont ő? Azt meg hogy csinálta? – háborodtam fel. Színét sem láttam egész idő alatt, biztosan elbújt, a gyáva kutyája!

-         Mondanám azt, hogy okos, de ez hazugság – kezdett bele a mondatába Eric exe -, bármennyire is lökött és kelekótya, na meg szerencsétlen, oda ment, ahol biztos lehet abban, hogy nem keresnénk – bírom Molly-t, kimondja, amit gondol, sőt nem is ez tetszik benne, hanem az, hogy miket gondol.

  Breathe Carolina - Hit And Run

   /Eric szemszög/ 

-         Na és ti, mikor jöttök össze? – jött Alextől a következő bugyuta kérdés.

-         Remélem nemsokára – és megkapta a választ.

-         Habár nem biztos, hogy ez egy jó ötlet – kontrázott rá a lány.

-         Miért? – nézett rá hatalmas kiskutyaszemekkel. Ezt az ostoba bandát!

-         Tudod, a távolság, nem biztos, hogy jót tenne ennek a kapcsolatnak, főleg, hogy még nem is igazán ismerjük egymást.

   Milyen kapcsolatnak? Még nincs is itt kapcsolat. Én csak két embert látok – véletlenül mind a ketten szőkék -, akik kicsit vonzódnak egymáshoz, aztán ennyi. Még hogy kapcsolat, na, ne nevettessenek!

-          Hé, jön Molly, Zach és Kevin! – mutatott az említettek felé Mia barátnőm.

-          Te mi a francot csinálsz itt, Eric? – miért nem tud legalább egyetlen egyszer kedves lenni?

-          Szerinted? – néztem fel rá, a kapu mellett ültem, a lámpa fénye világított meg minket, hiszen időközben besötétedett.

-          Itt ülsz a bejáratnál, amikor már csak ketten maradtatok? – vágta kezeit csípőre. Ezzel nem ijesztesz meg. Na jó, csak egy icipicit.

-          Nem csak ülök, amint látod, iszok is – mutattam felé a Red Bull-os dobozomat.

-          Most azonnal felkelsz, magadhoz veszed a pisztolyt, és megkeresed Amát, leszámoltok egymással, aztán mehetünk is haza – karomnál fogva felrángatott. Gonosz boszorkány!

-          Nem akarok visszamenni, sötét van, bármi rám támadhat, főleg Amabel, én oda be nem megyek – mutattam a farengetegbe, közben pedig lábammal lecövekeltem több-kevesebb sikerrel, mert M mögém lépett és elkezdett tolni. Csak ismételni tudom magamat, gonosz boszorkány!

-          Azt hiszem nem is lesz szükséges visszamennie – szólalt meg Will, az összes többi arc pedig nevetett, rajtam! Hát én mindjárt felmondok!

-          Na jó, elmentem a kerítésig, Erickel pedig nem találkoztunk, szerintem nyugodtan itt hagyhatjuk – kiabálta pár tíz méterrel odábbról.

   Ééééés megint! Gonosz boszorkány! Ha hazaértünk, bezárkózom a lakásomba, és csak akkor jövök ki, ha eme két nőszemély biztosan nem tartózkodik a házban. Tök jó, hogy mindenki rajtam röhög, az előbbi kiabáló pedig vészesen közeledik. Molly is kiment a kerítésen kívülre, így csak ketten maradtunk. Jön a végső leszámolás.

   Vajon ki fog nyerni? Mi, vagy ők? Pirosok vagy a kékek? Határozottan, a mi csapatunknak kell nyerni, hiszen szebb és menőbb színben játszottunk. Főleg úgy, hogy a csapatok sem tisztességes erőviszonyokban voltak elosztva, mi gyengébbek voltunk; csak az én okosságom miatt sikerült a végsőkig fent maradnunk.

   Itt az idő, most vagy soha! Meghúztam a ravaszt, és szerencsétlenségemre, Amabel résen volt, leguggolt, ezáltal a feje fölött suhant el az összes festék granulátum, vagy micsoda. Ő sem volt rest, amint biztos volt abban, hogy nem fog eldőlni, kecses ujját a ravaszra tette, és nem félt meghúzni; vagyis ez által nem ő, hanem én lettem csupa festék, de legalább több színben pompázom. 

-         Emberek, eljött a bosszú ideje, tessék adni neki! – o-óóó! Nem, nem, nem, nem szabad! Hagyjátok élni a popsztárt!

   Nem tudom, hogy a szerencsém számlájára, vagy pont ellenkezőjére írjam fel azt, hogy csak három fegyver volt náluk, de fájt, csípett, és ezt még vissza fogják kapni!

-         Oké, elég volt! – most az egyszer örülök, hogy Amabel itt van. – Eleget kapott már – húzta hatalmas mosolyra ajkait. Haha, de vicces, utálom a nőket! A rajongóimat szeretem, mert ők sohasem bántanának, szóval valószínűleg Ama nem volt az.

-         Ez kibaszott jó volt! – pacsiztak össze táncosaim. Most még lehet rajtam röhögni, majd próbán meghajtom őket, meglátjuk ki nevet a végén…

-         Menjünk haza! – hisztis vagyok, toporzékolok, és minden porcikám sajog. Hülye paintball!

-         Előbb öltözzünk át! – adta ki Molly a parancsot, oké ez jogos, de én akkor is már mihamarabb a zuhanyzómban akarok lenni! Aludni akarok, és elbújni!

   Bosszú? Megvolt, de most én jövök!