2012. augusztus 21., kedd

30. fejezet - The Paintball Game

Sziasztok! :)
Elérkeztünk a 30. fejezethez! :)
Az előző fejezet alatt válaszoltam a komikra! ;)
Nagyon szépen köszönök minden egyes kommentárt, és a "Tetszik" gomb lenyomását is! :)
Vanity-nak nagyon szépen köszönöm a fejlécet! :))
Ezt a fejezetet pedig Jenninek ajánlanám... BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT DRÁGA! 
Jó olvasást, aztán majd nem megkímélni a komiktól! :D
Puszilok mindenkit! 


The Paintball Game


   Az előző fejezetek tartalmából: bekövetkezett a bosszú, Ericet „elrabolták”. A leszámolás ideje egy paintball pályán fog bekövetkezni.


   /Zach szemszög/

   Már legalább egy órája járjuk ezt az erdőt, vagyis járom, mert időközben teljesen szétszóródtunk. Még az elején együtt haladtunk Deliával, de egy fél órás út után szembetalálkoztunk Alexxel és Edinnel. A lányban még mindig égett a parkolóban lejátszódott párbeszéd tüze, megint vitába keveredtek, viszont én gyorsan kiiktattam az egyik táncost, hogy semmi kellemetlenség ne érhessen ezalatt a szóvita hallgatása során.

   Alex pár lépést tett a – valószínűleg – kijárat felé, de nem ment messze, kíváncsi volt eme két ember harcának kimenetelére. Azt hiszem ő is arra számított, mint én. Vérfürdő! Persze festékkel, de majdnem ugyan az. Minden ostobaságot egymás fejéhez vágtak, és eljött az a krízispont, amikor eldördült a pisztoly, és elképesztő módon nem csak egy csőből indult el a lövet. Egyszerre lőtték le egymást, és ugyan azon a helyen. Ez hihetetlen, és szerencsétlenül szerencsés módon ők két embert, mi pedig egyet veszítettünk. Még gyorsan megkérdeztem, hogy kiről mit tudnak, aztán tovább álltam.

   Bolyongásom során egy Danny-be botlottam. Gondoltam megadom neki azt az elégtételt, hogy Delia után küldöm, szóval még mielőtt észrevehetett volna megszabadítottam a kék csapat terhe alól, hogy szabadon távozhasson. Ő ennek csak félig örült, hiszen benne volt a nyerési láz, de mégiscsak csalogatta a lány gondolata.

   Hűvösebb van, mint otthon, de nem annyira, hogy fázzak, kellemes a hőmérséklet, főleg, hogy még ez a kezeslábas is rajtam van, inkább a megsülés veszélyez. A madarak még csiripelnek, és ide-oda röpködnek, biztosan megszokták már azt, hogy néha leadnak egy-két lövést. Az ember azt hinné, hogy elmenekülnének, de úgy látszik, hogy szeretik ezeket a fákat. Ha nem játékból lennénk itt, akkor még élvezném is ezt a környezetet, most viszont abban lelem örömömet, ha embereket vadászhatok le. Nem tudom hányan vagyunk még talpon, kik lettek színesek, kik tiszták még, mennyi ideig fog tartani ez az egész, de egy biztos… a Nap már kezd eltűnni, ezáltal az égalját gyönyörű narancssárga fénybe árasztja, ami néhol lilás-rózsaszínes, fantasztikusan néz ki ez a három szín egymás mellett, főleg pluszban még a kék is, káprázatos. Még akár romantikusnak is nevezhetnénk, ha nem vadász ösztönök vezérelnének mindnyájunkat.



     Gallyreccsenés. Csak nem ólálkodik itt valaki? Percek kérdése és nagyon nehéz lesz megkülönböztetni a két csapat tagjait. Kár, hogy a kendők nem foszforeszkálnak. Felkészültem, az ujjamat a ravaszon tartottam, engem senki sem győzhet le! Csak lássam már meg, ki az! Egyre hangosabban hallom a motoszkálást. A közeledőt nem tanították meg halkan osonni? A bal oldalon megpillantottam egy alakot, és szerencsére piros jelzés volt a karján.

-         Hahó, csapattárs! – kiáltottam oda, viszont ha támad, fél másodperc se kellett volna ahhoz, hogy visszavágjak. Mindenre fel kell készülni. Mi van akkor, ha Erickel hoz minket össze a sors? Még a végén kinyírjuk egymást. Mi van akkor, ha már csak mi ketten maradtunk a mi csapatunkból? Ezzel csak úgy átengedjük a másik csapatnak a győzelmet.
-         Ki vagy? – kiáltott a levegőbe. Még mindig nem vett észre? Na ő akkor csak Kevin lehet, nem gondoltam volna, hogy ennyire kelekótya, de azt hiszem jobb is így, aranyos kölyök, na nem mintha fiatalabb lenne nálam, de mégis úgy tűnik.
-         Kevin, a jobbodon, Zach vagyok!
-         Csak nekem lehet ekkora mázlim, semmi kedvem őrölt nőszemélyekbe ütközni – botorkált oda mellém.
-         Mi? – mondtam ki a hihetetlenül intelligens kérdésemet.
-         Tudod, Molly és Amabel… elvetemültek – mit tehettem volna? Felnevettem, habár igazat kell adnom neki, néha tudnak ijesztőek lenni.
-         Társulunk? – kémleltem körbe a területet.
-         Naná, te tudod, hányan maradtunk?
-         Alex, Edin, Delia és Danny kiestek, kérdeztem a többieket, hogy tudnak-e valamit, szöszi mintha azt mondta volna, hogy Miát kiiktatta, csak azon csodálkozom, hogy Will nem állt rajta bosszút, vajon különváltak?
-          Ho-hóó, mind a két srác kiesett? – terült szét az arcán egy hatalmas vigyor. – Király vagyok!
-         Jaja, és méghozzá Edin-t Delia puffantotta le.
-         Ne már, vagyis ez gáz, mármint neki, most lehet cikizni! Ilyenkor imádom az életet!
-         Miért, amúgy nem? – ha már beszélgetünk, beszélgessünk.
-         Dehogynem, csak tudod, elég fárasztó, ha állandóan téged piszkálnak. Én vagyok a legkisebb, szóval… nehéz az élet.
-         Elhiszem, főleg emellett a felfuvalkodott pipogya mellett – forgattam meg szemeimet, habár ezt ő biztosan nem látta.


-         Ericről beszélsz? – hangja hitetlenkedő, mégis vidám volt.
-         Kiről másról? – ennél gúnyosabb már nem is lehettem volna.
-         Tény és való, hogy az élete maga a megtestesült álom…
-         De csak majdnem! – vágtam közben, hiszen Amát nem kaphatja meg.
-         A majdnem nem számít, még minden összejöhet neki. Tudod, van ez a tehetsége, hogy magába tudja bolondítani az összes csajt, ez hihetetlen, tényleg nem kell neki ehhez sok, csak egy csábos mosoly aztán puff a lányoknak, máris el vannak veszve.
-         Én ezt inkább átoknak nevezném, mert gondolj bele, könnyen belezúgnak, de viszont még ennél is egyszerűbben fogja őket elveszíteni. Vegyük például Adam Lambertet, ő… Várj! Mi a frászt csinálok én? Amabel állandóan telebeszéli a fejemet ezekkel a hülyeségekkel. Borzalmasak azok a gondolatok, amik néha eszembe jutnak, teljesen sokkot kapok tőlük. Igazad van, nehéz az élet.
-         De mégis szereted őt.
-         Persze, hogy szeretem, hiszen a legjobb lány barátom – el sem hiszem, hogy lelkizünk. Szóval a lányok így csinálják. Fantasztikusan nem menő.
-         Aha, oké – nem hisz nekem? Az ő baja.

   Egy ideje már csendben sétálunk. Fejembe szökött az a gondolat, hogy mi van akkor, ha Kevinnek igaza van? És igaza van, efelől nincs semmi kétségem, viszont ezen változtatni kell. Mi van akkor, ha szeretem? Semmi. Ő itt van, én otthon… még a távkapcsolatot kibírnánk, de van egy kis bökkenő, ő nem úgy szeret, mint ahogy én őt. Nem is lenne ez részemről probléma, de már csak hetek, hónapok kérdése és felnyílik Ama és Eric szeme is, és akkor kellene majd koppannom, ami valószínűleg nehezebb lenne, mintha most elengedném. Szóval… mi maradunk csak barátok. Nehéz lesz, de sikerülni fog.

   El sem hiszem, hogy megkönnyítem ezzel Saade életét.

-         Nézd, van ott valaki! – súgtam oda neki.
-         Enyém lehet? – felőlem, a lényeg, hogy egy kékkel kevesebb legyen.
-         Tied a megtiszteltetés – vigyorogtam, de nem nagyon láthatta, mert már a célszemély hátára koncentrált.

   Az ezt követő röpke másodpercekben egy „puff”-ot és egy „Naaa!” felkiáltást lehetett hallani. Amiből arra következtettem, hogy Jas esett ki a játékból. Úgy kell neki, miért nem néz a háta mögé?

-         Muszáj volt? – fordult felénk.
-         Még szép, hiszen nem látod? Nem egy azon csapatban játszunk – mutattam felé a kendőt.
-          De, pont te, fiam, Brutus? – jött közelebb hozzánk.
-          Félreértés ne essék, nem én voltam, de még ha mégis én lettem volna, nem szólhatnál be, mert ez a hacuka teljesen megtévesztő.
-          Oké, ez igaz – és már el is ment mellettem.
-          Hé, tudsz valakiről valamit? – a plusz információ mindig jól jön alapon tettem fel a kérdést.
-          Csak Will-ről, a többiek mind elkerültek, fogalmam sincs még hányan lehettek játékban. Na sok sikert, aztán nehogy győzzetek, mert csak azután fog elkezdődni az öldöklés –  nevetett fel.
-          Te, ebben van valami – gondolkodott el Kevin is.
-          És akkor mit csinálunk, lelőjük egymást? – kérdeztem felháborodva, nem az én stílusom a megfutamodás.
-          Á, az túl átlátszó, milyen mesét adnál be?
-          Hát akkor? – kérdésre kérdés, így kell ezt csinálni.
-          A válasz egyszerű… hagyjuk magunkat legyőzni – ezt a töketlen bandát!
-          De, persze, még mit nem?! Feleségül ne vegyem őket? – puffogtam, már miért engedném magamat legyőzni?
-          Ááá, még fiatal vagy ahhoz, hogy lekösd az életedet – mindjárt falnak, illetve fának megyek. Hallom a hangján, hogy csak szórakozik, és tényleg vicces, de azért fárasztó is ez a beszélgetés.

   Szóval hagyjuk magunkat legyőzni? Muszáj? Simán kibírna Ama és Molly is, ha kiesnének, nem holmi cicababák… habár, lehet, hogy pont ez a probléma. Azok csak maximum bevágnák a durcit, de nem, ez a két nőszemély igazi hm… nem is tudom, milyen szó illik rájuk?! Maradjunk annyiban, hogy gonoszak, de mégis imádnivalóak. Nem csodálom, hogy egész Stockholm rettegésben él. Van is mire.

-          Pszt! Valaki van mögöttünk – elérkezett a leszámolás ideje. – Gyorsan, határozottan forduljunk meg, de ne légy rest lőni!
-          Oké!

   Két személlyel találtuk szembe magunkat. Eldördült egy lövés, majd utána sorjában még három. Hova tartalékoljuk a golyókat?! Legelőször ha jól láttam Kevin kapott egy sárga festékfoltot, majd Molly egy lilát, én pedig egy pirosat. Egyedül Amabel maradt tiszta. Hova ért földet a negyedik?

   Mindenki végignézett magán, majd a társán és az ellenfelein is egyaránt. A lányok levették a maszkot a fejükről, és így ez által megláthattuk hatalmas vigyorukat. Mikor pár méterre értünk egymáshoz, megszólaltam.

-         Ki lőtt le? – nem szeretek veszíteni! Úgy látszik megint Ama alázott le, szókásához hűen.
-         És akkor engem? – Molly volt soron.
-         Az én voltam – vigyorogtam rá, egyáltalán nem félszen.
-         Gondolom engem pedig Molly – mormogta Kevin az orra alatt.
-         Talán gondod van vele? – ez nagyon fenyegetően hangzott, kedvem szerint fel is nevettem volna, főleg amikor Kevin arcát is megláttam, meg a fejrázását… komolyan, ennyire tartanak a lánytól?
-         Nekem van! Kevin hova céloztál? – fordultam felé, nem mondom azt, hogy dühös vagyok, de ha eltalálta volna Amát, kiegyezhettünk volna egy döntetlenben.
-         A fára?! – ha nincs rajt a fejemen az a cucc, tuti, hogy a homlokomra csapok, de most csak egy szemforgatást kapott.  – Tudod mit mondtam percekkel ezelőtt – súgta oda.

   Még szép, hogy tudom, de akkor is meg szerettem volna akadályozni. Még hogy hagyjam nyerni őket! Badarság, vagyis most inkább hülyeség. Habár, oké, ha nem takarékoskodom a tölténnyel – ami fogalmam sincs miért volt -, akkor lehetséges, hogy Amabelt is eltaláltam volna, na de… utálom ezeket a „Mi lett volna ha…” kezdetű kérdéseket, szóval nincs más teendő, mint feldolgozni a vereségünket. Apropó, biztos, hogy mi voltunk az utolsók?

-         Mit tudtok a többiekről? Összegezzük a dolgokat, még nem biztos, hogy ti nyertetek! – néztem a lányokra. A feszültség meg volt közöttünk, és mindenki látta még a győzelem legapróbb kis szikráját is.
-         Én lőttem le Jason-t, ő pedig Willt.
-         Én pedig Alexet, Delia Edin-t, Edin pedig Delia-t.
-         Na az szép srácok! – nevettek fel szinkronban.

   Mit ne mondjak tényleg vicces jelenet volt. Pöpec volt végignézni azt a harcot. Két szerencsétlen, akiket jól összehozott a sors. Van kivel – egymással - háborúzniuk.

-         Ja és még Danny-t is, aki pedig Mia-t iktatta ki.
-         Szóval… ha összeadjuk ezeket az embereket kapunk tíz embert, tehát még maradt két tiszta személy. Ama, te vagy az egyik, a másik pedig…
-         …Eric - Molly-val mind a hárman egyszerre fejeztük be a mondatot.
-         Pont ő? Azt meg hogy csinálta? – háborodtam fel. Színét sem láttam egész idő alatt, biztosan elbújt, a gyáva kutyája!
-         Mondanám azt, hogy okos, de ez hazugság – kezdett bele a mondatába Eric exe -, bármennyire is lökött és kelekótya, na meg szerencsétlen, oda ment, ahol biztos lehet abban, hogy nem keresnénk – bírom Molly-t, kimondja, amit gondol, sőt nem is ez tetszik benne, hanem az, hogy miket gondol.


   /Eric szemszög/ 

-         Na és ti, mikor jöttök össze? – jött Alextől a következő bugyuta kérdés.
-         Remélem nemsokára – és megkapta a választ.
-         Habár nem biztos, hogy ez egy jó ötlet – kontrázott rá a lány.
-         Miért? – nézett rá hatalmas kiskutyaszemekkel. Ezt az ostoba bandát!
-         Tudod, a távolság, nem biztos, hogy jót tenne ennek a kapcsolatnak, főleg, hogy még nem is igazán ismerjük egymást.

   Milyen kapcsolatnak? Még nincs is itt kapcsolat. Én csak két embert látok – véletlenül mind a ketten szőkék -, akik kicsit vonzódnak egymáshoz, aztán ennyi. Még hogy kapcsolat, na, ne nevettessenek!

-          Hé, jön Molly, Zach és Kevin! – mutatott az említettek felé Mia barátnőm.
-          Te mi a francot csinálsz itt, Eric? – miért nem tud legalább egyetlen egyszer kedves lenni?
-          Szerinted? – néztem fel rá, a kapu mellett ültem, a lámpa fénye világított meg minket, hiszen időközben besötétedett.
-          Itt ülsz a bejáratnál, amikor már csak ketten maradtatok? – vágta kezeit csípőre. Ezzel nem ijesztesz meg. Na jó, csak egy icipicit.
-          Nem csak ülök, amint látod, iszok is – mutattam felé a Red Bull-os dobozomat.
-          Most azonnal felkelsz, magadhoz veszed a pisztolyt, és megkeresed Amát, leszámoltok egymással, aztán mehetünk is haza – karomnál fogva felrángatott. Gonosz boszorkány!
-          Nem akarok visszamenni, sötét van, bármi rám támadhat, főleg Amabel, én oda be nem megyek – mutattam a farengetegbe, közben pedig lábammal lecövekeltem több-kevesebb sikerrel, mert M mögém lépett és elkezdett tolni. Csak ismételni tudom magamat, gonosz boszorkány!
-          Azt hiszem nem is lesz szükséges visszamennie – szólalt meg Will, az összes többi arc pedig nevetett, rajtam! Hát én mindjárt felmondok!
-          Na jó, elmentem a kerítésig, Erickel pedig nem találkoztunk, szerintem nyugodtan itt hagyhatjuk – kiabálta pár tíz méterrel odábbról.

   Ééééés megint! Gonosz boszorkány! Ha hazaértünk, bezárkózom a lakásomba, és csak akkor jövök ki, ha eme két nőszemély biztosan nem tartózkodik a házban. Tök jó, hogy mindenki rajtam röhög, az előbbi kiabáló pedig vészesen közeledik. Molly is kiment a kerítésen kívülre, így csak ketten maradtunk. Jön a végső leszámolás.

   Vajon ki fog nyerni? Mi, vagy ők? Pirosok vagy a kékek? Határozottan, a mi csapatunknak kell nyerni, hiszen szebb és menőbb színben játszottunk. Főleg úgy, hogy a csapatok sem tisztességes erőviszonyokban voltak elosztva, mi gyengébbek voltunk; csak az én okosságom miatt sikerült a végsőkig fent maradnunk.

   Itt az idő, most vagy soha! Meghúztam a ravaszt, és szerencsétlenségemre, Amabel résen volt, leguggolt, ezáltal a feje fölött suhant el az összes festék granulátum, vagy micsoda. Ő sem volt rest, amint biztos volt abban, hogy nem fog eldőlni, kecses ujját a ravaszra tette, és nem félt meghúzni; vagyis ez által nem ő, hanem én lettem csupa festék, de legalább több színben pompázom. 

-         Emberek, eljött a bosszú ideje, tessék adni neki! – o-óóó! Nem, nem, nem, nem szabad! Hagyjátok élni a popsztárt!

   Nem tudom, hogy a szerencsém számlájára, vagy pont ellenkezőjére írjam fel azt, hogy csak három fegyver volt náluk, de fájt, csípett, és ezt még vissza fogják kapni!

-         Oké, elég volt! – most az egyszer örülök, hogy Amabel itt van. – Eleget kapott már – húzta hatalmas mosolyra ajkait. Haha, de vicces, utálom a nőket! A rajongóimat szeretem, mert ők sohasem bántanának, szóval valószínűleg Ama nem volt az.
-         Ez kibaszott jó volt! – pacsiztak össze táncosaim. Most még lehet rajtam röhögni, majd próbán meghajtom őket, meglátjuk ki nevet a végén…
-         Menjünk haza! – hisztis vagyok, toporzékolok, és minden porcikám sajog. Hülye paintball!
-         Előbb öltözzünk át! – adta ki Molly a parancsot, oké ez jogos, de én akkor is már mihamarabb a zuhanyzómban akarok lenni! Aludni akarok, és elbújni!

   Bosszú? Megvolt, de most én jövök!


2012. augusztus 13., hétfő

29. fejezet - "Hoppá!" vagy "Na végre!"?!

Sziasztok! :)
Nos...az  ez alatti bejegyzésnél már láthattátok, hogy visszatértem. :) Egy kis nyár végi nyaraláson voltam mamáméknál. Ezalatt az idő alatt felkészültünk a csajokkal a  szombati falunapra, ahol táncoltunk, hm... érdekes nap volt, a lényeg viszont az, hogy a végére nagyon jól sikerült.
Nem tudom, hogy el tudjátok-e képzelni, de pontosan ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint Ama és Zach... na jó, azért pár apróság nem egyezik. Mi rokonok vagyunk, nem LA, hanem San Francisco közelében lévő város, és persze nem Svédország, hanem Magyarország, de akkor is 9 óra az időeltolódás, ami mit ne mondjak nem kellemes... még nem sikerült igazán beszélnem vele, mert még csak most próbál berendezkedni, de várom már azt a pillanatot, amikor elcsípem skype-on a srácot. :)
Hm... bocsi, hogy untatlak Titeket. :$
Már itt is van a fejezet... jó olvasást! ;)
Puszilok mindenkit! ♥

"Hoppá!" vagy "Na végre!"?!


   Az előző fejezetek tartalmából: Amabel élvezi Delia és a két srác szeretetét. Zach valójában szívesen megfojtotta volna a szőkeséget, de uralkodott magán, és csak magában szitkozódik állandóan. Danny úgy látszik megfeledkezett Amáról, és átállt ténylegesen a szőke csapatba. Egyedül Ericet érintette meg az az igazsághullám, ami az újonnan jött amerikai lányból kibuggyant. Vajon mit fog tenni a hír hallatán? Egyáltalán tenni fog majd valamit? A semmittevésből rákanyarodva… vajon Molly elfelejtette a múltkori tűzriadós esetet Amabellel karöltve, vagy tervezgetik a bosszút?

/Eric szemszög/

       Ola - I'm In Love

   Utálom az amerikaiakat. Miért? Csak. Minek megindokolni?! Egyszerűen így érzek. Ez az egész banda egy rémálom – egy vicces, idegtépő, és kellemetlen rémálom. Az összes szereplője kikészít, pedig nem is ismerem régóta őket – igaz, még most sem igazán. Kezdjük Amabellel! Szellemnek nézett, oké, egy rajongótól nem is várok el többet. Elveszítettem miatta egy fogadást. Nem mutatja meg azt az egyetlen egy szobát - fogalmam sincs, hogy miért rejtegeti, de lemerném fogadni, hogy csak azért, hogy megőrjítsen. A mosolyával mindenkit levesz a lábáról, de csak én látom azt, hogy egy ugyan olyan boszorkány, mint Molly, csak nem gonosz hókuszpókusszal csalogatják áldozataikat csapdába, hanem valami teljesen mással, a szépségükkel.
   Tudom-tudom, egy kicsit lódítottam múltkor Ama kinézetének leírásán, de egyszerűbb azt mondani, hogy ronda, mintsem hallgatni Danny idióta mondatait, hogy meg kell szereznie és a többi. Igaz, hogy így sem úsztam meg, de legalább csak azzal piszkált, hogy kell neki, és szerencsémre nem bajlódott azzal, hogy lebeszéljen róla, hiszen nem is kellett, mert eloszlattam a legelején azt a gyanúját.
   Mindemellett nem csak ő van, aki az agyamra megy, hanem még három további ember, valójában Jasonnel és Deliával nincs semmi bajom, sőt, nagyon is szimpatikusak, csak az a Zach gyerek nem kellene ide. Egy igazi öhm… macsó, mocsok, hólyag? Melyik illik jobban rá? Az viszont biztos, hogy teljesen megőrjítenek a NEM barátnőjével. Ahhoz képest viszont eléggé egy hullámhosszon, és ágyban vannak. Még hogy ezek nem egy pár, na ne áltassanak, nem vagyok ennyire hülye!
   Tegnap is miután kiderült az igazság, és sikerült teljesen észhez térnem a kábulatból – mondhatni – nekiálltam egy kicsit veszekedni velük. Nem vertem nagydobra az egészet, kiabálás sem volt, szépen csendben beszélgettünk, csak a tekinteteink tudtak volna seregeket gyilkolni – meg persze egymásét. Miért nem lehet pillantással ölni? Habár nem vagyok vandál, és hidegvérű, egy ütés is megfelelne.
   Az úgy még rendben is van, hogy a sajtó előtt meg akarták mutatni ezt a ficsúrt Ama mellett, de hogy még Danny-t és engem is átverjenek?! Kész pofátlanság.
  Megvilágosodtam!
  Már a legelejétől arra ment ki a játék, hogy magába bolondítsa valamelyikünket éppen ezért nem tisztázta a dolgokat, mikor legelőször beszélt a barátjáról, mondhatta volna konkrétabban is, szóval átláttam a tervén, tehát semmi esélye véghezvinni. Danny-t pedig már nem is a barna, hanem a szőke nőszemélytől kell féltenem. Szegény ember hajlamos hamar szerelembe esni, meg persze kiszeretni is, amire példa volt minap is. Viszont most lehet, hogy a legmegfelelőbb alanynál próbálkozik.
   Á, inkább nem is foglalkozom velük, beleásom magam a munkába és majd csak akkor bújok elő, amikor a kezemben tartom a következő albumom nagy slágerét, vagy az összes dal stúdió változatát; lehet, hogy nem kellene ennyire előresietnem, bőven elég, ha lassan haladok, hiszen időm, mint a tenger, és rengeteg tehetségem van egy szám megírásához. Megyek és közlöm Molly-val tervemet, majd utána meglátogatom Miát is abban reménykedve, hogy ez idő alatt nem kell pizza mérgezésben meghalnom, na majd hivatkozom a szomorú rajongóimra, biztosan meghatom ezzel, sőt még a gyönyörű barna igéző tekintetemet is bevethetem. Ó jajj, azt hiszem, túl sok véleményt olvasok magamról.

   Valahogy sejtettem, hogy nem fogom a saját lakásában megtalálni, pedig jócskán három óra felé halad az idő, ilyen tájban kezdődnek azok az irritálóan sírós, rívós, szerelmes pillantásokban gazdag szappanoperák, amiket előszeretettel néz. Biztosan onnan szedi ezt a hatalmas szenvedélyt a bosszúk iránt is. Ki kellene őket tiltani az országból, mármint nem ezeket az érzelmeket, hanem a túlbonyolított változataikat.
   Van két lehetőségem, balra vagy jobbra menjek?
   Mivel már majdnem megszokássá vált, hogy Amabel lakása a főhadiszállás, direkt nem oda veszem az irányt, hanem a WOGreslet felé. Hatalmas nagy szerencsémnek köszönhetően mind a két lányt ott találtam. Mia nem rég érhetett haza, mert úgy futkosott a házban, mint egy eszeveszett őrült. Miután meglátott, felém is tett egy kört, kaptam egy puszit, és már tovább is állt. Molly pedig ugyan úgy, mint jó magam alig bírta szemét a lányon tartani.
-         Kész vagy már? – toporzékolt a volt barátnőm.
-         Hova mentek? – kérdeztem kíváncsian, mire M szólásra nyitotta a száját, de mivel nem úgy nézett ki, mint aki kedves mondatokkal szeretne bókolni nekem, gyorsan közbe szóltam. – Mindegy, nem érdekel annyira különösebben. Csak azért jöttem, hogy értesítselek titeket arról, hogy elbújok.
   Miát nem nagyon érdekelhette, még csak meg sem állt, viszont Molly… először mintha valami meglepettséget véltem volna felfedezni arcán, majd azt átváltotta a szomorúság, ami határozottan nagyon is szokatlan tőle, majd utolsó sorban a nagyon jól megszokott ördögi vigyor. Azt hiszem, most kell visszavonulót fújnom. Nagyon nem tetszik nekem ez a pillantás, kezdek félni tőle. Gyengeelméjű zavarodott hülye argentin sorozatok!
-         Megtudta? – fékezett le, majd hatalmas szemekkel barátnőjére nézett, közben pedig felém pillantgatott.
   Vajon mégis mit kellett megtudnom? Megőrülök! Nincs egy szabad, nyugodt percem sem, mindent felborít ez a perszóna. Állandóan rettegésben élek.
-         Már honnét tudta volna meg? Semmit sem sejt, csak fél valamitől… - a végét nem hallottam, mert suttogta, és közben még a száját is eltakarta. Na nem mintha tudnék róla olvasni.
-         Hahó Drágaságaim! Itt állok előttetek – mondtam teljes magabiztossággal, még akkor is, hogyha a bensőben teljesen forrt a vérem, persze nem a szerelemtől, vagy ilyen hóborttól, hanem a félsztől. Mit ne mondjak, megrémítenek. A háziasszonytól nem tartok, inkább a mellette álló nőszemély feszélyez.
-         Igen, tudom, látjuk – mosolygott rám, mire tőlem csak egy gunyoros fintor jutott az irányukba.
-         Nos, akkor én megyek is – indultam kifelé, de pont elállta az utamat az ajtón befelé csődülő sereglet.
-         Hova mész? – kérdezte Danny már majdnem mosolyogva.
   Tudom, hogy mindig jókedvű, főleg most hogy új célpontot talált, de most mi oka van erre? És nem csak ő furcsa, hanem mindenki, sutyorognak, összenéznek, nevetnek, és közben engem méregetnek. Basszus, valami nagyon nincs rendben.
-         Fel – adtam meg a tömör választ.
-         Most?
-         Ja.
-         Tévedsz, mert jössz velünk – közelítettek a csajok, majd két oldalról karon fogtak és elkezdtek kiterelni a barátságos környezetből.


   Nem tudtam elszabadulni, előttem és mögöttem is emberek voltak, a mélygarázsba vittek. Csak nem meg akarnak verni és otthagyni? Erre a gondolatra felnevettem, de a kíváncsiskodó szempárokat elintéztem egy apró fejrázással. A kocsiknál beleütköztünk még Alexbe, Edinbe, és Kevinbe is.
   Mind a hárman végigmérték a két újabb női tagunkat, majd elismerően bólintottak egyet. Persze ezt a pipogya Zach is észrevette, éppen ezért kezét Ama derekára csúsztatta, Danny pedig vetett mindegyik szemébe egy pillantást, és azok már vették is az adást. Fogalmam sincs, miért röhögök magamban, de az a tény, hogy nem az övé, és bármikor elveszítheti, nagyon tetszik.
   Se szó, se beszéd nem kellett ahhoz, hogy elfoglalja mindenki a helyét. Összesen három autó indult útnak, mi vagyunk a töltelékek. Molly vezet, Kevin mellette, a két másik táncos pedig az oldalaimon. A többi utas száma magától értetődő kettő-ötös felállásban.
[Ama autójában: Amabel, Jason, Zach, Delia, Danny;
 Molly autójában: Molly, Eric, Alex, Kevin, Edin;
Miaék autójában: Mia, Will;
 elől mentek Miáék, mögöttük Mollyék, a sort pedig Amáék zárták]
   Az az igazság, hogy elmenekülhettem volna, de már megtanultam, hogy ha hagyom magamat, előbb túllépünk ezen az egészen, remélem nem találtak ki valami nagyon ütős dolgot. Nincs kedvem megsérülni.
   Körülöttem mindenki beszélgetett, de persze, semmi olyasmiről, hogy hova is tartunk, mit terveznek… hanem mindig lényegtelen dolgokat hoztak fel. Nem is nagyon figyeltem rájuk, el voltam foglalva a gondolataimmal. Miszerint próbáltam rájönni, hogy ezt a valamit mi alkalomból szervezték meg; lehet, hogy a tűzriadós esetért kapom? Na de abban Danny is részt vállalt! Miért csak én szívok?
   Komolyan? Milyen felállásban fog megtörténni ez az egész harc? Nem akarok veszíteni… és egyéb ilyenfajta gondolatok cikáztak a fejemben, mikor leparkoltunk Willék után egy parkolóban. Ez nem is probléma, inkább az zavart, hogy egy hatalmas vaskapu fölé ez volt kiírva: PAINTBALL FIELD. Nem tudom, milyen messze vagyunk Stockholm szívétől, de elég sokat jöhettünk, mert már nincs valami nagy mozgás, a környezet elég nyugodt, és már innét kintről is látszik, hogy hatalmas a tér. Biztosan nem fogjuk letudni pár perc alatt a véres - jelen esetben festékes – játszmát.
   Mindenki kiszállt a járgányokból, majd még mindig beszélgetve, és hangosan nevetgélve kinyújtóztatták elgémberedett végtagjaikat. Minden bizonnyal csak én voltam csendben, és Molly, de ő csak azért, mert eltűnt valahova. Gondolom elrendezi, hogy bemehessünk.
-          Oké, skacok! Hogy lesz a felállás? – kezdett megjönni a kedvem, még a végén jól sül el.
-          A terv szerint egy mindenki ellen – na bumm nekem. Ennyi erővel már itt a pályán kívül is ’megölhetnek’.
-          Szóval ellened játszunk? – vigyorogtam Alexre, pedig nagyon jól tudtam, hogy ki fog egyedül lenni. Vagyis… dehogy fogok egyedül játszani!
-          Ööö, srácok… - szólalt meg Delia elgondolkozva, majd pár másodperc múlva folytatta – én inkább Erickel leszek! – mondandóját tettekkel is palástolta, miszerint szembeállt a többiekkel az oldalamon.
-          Na indulhatunk? – ért vissza Molly. Mikor beszélt tenyereit összecsapta, majd megdörzsölte. Játékra éhes.
-          Főnök, baj van! – szalutált Kevin majdnem teljesen komolyan. Sandén okos kislány (azért arra vigyázzak, hogy ezt hangosan ki ne merjem mondani), csak körbe kellett pillantania és egyből elkerekedett a szeme, közben fejét is elkezdte csóválni.
-          Ha nincs jó indokod nem kegyelmezek – nézett az ellenszegülőre szúrósan, de azért a szemei csillogtak, tehát nem beszélt komolyan.
-          Tehetséges vagyok – és önbizalom hiány mentes.
-          Chh cicababa – lehet, hogy kevesebb, mint egy napja ismerem a csajt, de ilyet nem mertem volna mondani. Magamban már jót nevettem a lány reakcióján.
-          Na idefigyelj seggfej! Ha még egyszer egy elkényeztetett fruskához mersz hasonlítani, esküszöm, hogy letekerem a fejedet a helyéről! Világos? – Amabel totális ellentéte, ő csak lesütötte volna a tekintetét.
   Miközben fenyegetőzött, mutatóujjával Edin mellkasát bökdöste, aki a villámló tekintet miatt minden egyes szúrásnál egy lépést hátrált, majd csak egy bólintásra futotta tőle. Azt hiszem sikerült leszerelni. Hogy én milyen jól szórakozom ma! Lehet, hogy nem is lesz vészes a kivégzésem. Remélem.
-         Az én csajom! – ámult és bámult Danny. Vagy inkább álmodott, mert az úgy hitelesebb.
-         Csak szeretnéd Kékszemű! – kacsintott egyet a lány, de mégis tükröződött rajta a távolságtartás, viszont nem hiszem hogy kibírja a dereka beadása nélkül, látszik rajta, hogy bejön neki a srác. Hála az égnek! Fogalmam sincs mi ez a megkönnyebbülés, de jól esik. – Tehát, - nézett végig a szempárokba – azért leszek Saade-val, mert egy ember ellen nem élvezetes harcolni, szeretem a kihívásokat, és ő – mutatott rám – nem az. – Köszönöm szépen, ez igazán megtisztelő. Nemtetszésemet egy horkantással fejeztem ki, a többiek pedig dallamosan nevettek a szép napsütésben. Ahhoz képest, hogy már beköszöntött a szeptember, még mindig meleg van.
-         Én élvezném csak ellene is a harcot, de igazad van, Dé – blablabla Mr Izomagy.
   Megállapodtunk, hogy csinálunk két csapatot, szerencsére párosan voltunk, ezért nem kellett az erőviszonyokkal nagyon foglalkoznunk. Viszont! Amíg sikerült megalkotni a csapatot, mindenki összeveszett mindenkivel.
-         Én pont őt akarom levadászni, nem rakhattok össze vele! – nehéz volt rászednem magam, de jelen pillanatban egyetértek Zachkel.
-         Nem akarok Deliától külön lenni! – nem kis meglepetésemre a szőke szépség is helyeselt. Danny úgy látszik jó úton halad, és ha jól értesültem, nincs barátja, igaz, nem olyan rég szakítottak, de akkor sem foglalt. Ez viszont azt jelenti, hogy Amabel is teljesen szabad, vagyis lesz, miután a NEM barátja hazarepül. Ez engem miért is érdekel?! Túl nagy a hangzavar ahhoz, hogy gondolkodjak!
-         Mindenki befogja a pofikáját! – hördült fel a főgonosz. – Ide figyeljetek, ti nehéz felfogású banda… Ama és Eric nem lehet egy csoportban, ezért ők lesznek a csapatkapitányok. Négy lány van, ezért feleződünk. Én leszek Amabellel, csajok ti mentek Erickel. Danny már nem lehet Eric mellett Dé miatt. Zach megy Erichez. Will túlságosan szerelmes, engedélyezem, hogy Miáék csapatát alkossa. Javaslom Jasont Zach ellen. És már csak hárman maradtatok. Ki szeretne énekese mellett maradni? – ezt gyorsan lehadarta.
   Ha jól sejtem mindenki közbe akart szólni, de nem mertek. Pff milyen gyávák! Igaz, nekem sem tetszik túlságosan ez a felállás…
-         Én! – szólalt meg Edin; biztosan aggódik Delia előbbi kirohanása miatt.
-         Nem-nem, te csak maradj a másik csapatban – reagálta le az előbb említett.
-         Oké, akkor Kevin megy Erichez. Nincs apelláta, Gyerekek! Menjünk beöltözni, aztán már kezdhetjük is! – vigyorodott el Molly.
[Kék csapat: Amabel, Molly, Danny, Jason, Alex, Edin;
 Piros csapat: Eric, Mia, Delia, Zach, Will, Kevin]
   Nagyon remélem, hogy ez a védőfelszerelés csak azért van, hogy megelőzzük a bajt, nem pedig azért, mert annyira fáj az a lövedék. Annyi idő eltelt már azzal a veszekedéssel, és az öltözés sem öt percig tartott, hogy nem csodálkoznék azon, ha már a sötétség leple alatt érne véget a csata. Bízom abban, hogy én kerülök majd ki győztesen…
   Hm… milyen közelharcnak örülnék jobban? Ha Amával vagy Zachkel kellene megküzdenem? Nyilvánvalóan miből pasiból vagyok örülnék egy teljesen komoly, és végzetes harcnak, persze csak akkor, ha győzök.
-          Saade?! Készen áll a csapatod? – nézett rám kihívóan Amabel.
-          Szerinted? – villantottam rá ellenállhatatlan mosolyomat.
-          Nem úgy néz ki – kacagott fel. Nem értem miért gondolja azt, amit.
   Vettettem hátam mögé egy pillantást, majd teljesen átláttam a helyzetet. Teljesen ledöbbentem, ennél figyelmetlenebb embereket nem is kaphattam volna. Mia és Will teljes meghittséggel beszélgettek egymással, ha így folytatják, fél pillanat sem kell ahhoz, hogy mindketten kiessenek. Delia és Zach valamin vitatkoztak, és közben a tekintetük egy másikat figyelt, az említett emberek pedig Danny és Amabel, de a lány, közben Edinre is vetett pár gyilkos pillantást. Kevin figyelmét pedig egy kavics is el tudja terelni, szóval… nekünk befellegzett.
-         Srácok, egy kis odafigyelést, ha kérhetném! – kiáltottam rájuk, nagyokat pislogva néztek rám, majd vállukat megrántva elmormogtak egy „Oké!”-t.
-         Most már jobb a helyzet – kacsintott kedvesen az alattam élő lány. Miért kedves?! Ne legyen kedves, mert akkor elvárja, hogy én is az legyek. Ami totálisan abszurd, és hülye helyzet, mert nem tudok vele kedves lenni, hiszen ellenszenves, vagyis csak akkor, amikor nem kedves. Szeretem, ha kedves egy ember, de akivel haragban kell lennem, ne legyen az. Apropó, túl sok volt a kedves szóból.
-         Akkor… mindenki kap tíz perc egérutat, ez alatt kezetekre kössétek fel a kendőket, és ha kell, beszéljétek meg a stratégiát. A játék addig tart, amíg csak egy csapat tagjai vagy tagja lesz ’tiszta’ – mondta kihívóan, de mégis kedvesen. Már megint kedves! Torkig vagyok már vele!
   Egy kis szóharc után sikerült elérnem még a nagy veszekedés közepette, hogy a kék csapat helyett a pirosak lehessünk, hiszen az egy népszerű szín. Na meg jó emlékeket idéz, a Popular-os fellépési ruhám miatt.
   Hátra vonulót fújtunk, és belevetettük magunkat a rengetegbe; nem beszéltünk meg semmit, lényeg az ’életben maradás’, és az összetartás…

-------------------
Tudom, ez a fejezet nem lett valami hosszú, és nem is mondható tartalmilag eseménydúsnak, de remélem azért nem lett nagyon borzalmas...