Díjak

Sziasztok! :))

Tudom, tudom, most biztosan mérgesek vagytok rám, amiért nem fejezettel jelentkezem, de ember vagyok, és méghozzá egy olyan, aki képes mindenhol elcsúszni, most is ez történik. Jelentem, a fejezet majdnem kész, ha ma nem is, de holnap olvashatjátok. Elnézést kérek, megérdemlem, ha haragszotok, és nagyon-nagyon sajnálom!

A jó része ennek a bejegyzésnek az, hogy kaptam ma két díjat, két személytől is, először is Dóry-tól, és Vanity Destiny-től. Nagyon szépen köszönöm csajok, elképesztően jól esik! :)

Szabályok!

1.Tedd ki a képet a blogodra! 
2.Köszönd meg annak,akitől a díjat kaptad! 
3.Írj le magadról 6 dolgot!
4.Küld tovább 5 blog írónak,linkkel együtt!

5.Hagyj megjegyzést a blogjukon!

1. Fent megtaláljátok. ;)

2. Megtettem, de itt is nagyon szépen köszönöm! :)

3. 1~Jelenleg Eric Saade a kedvenc énekesem, és valószínű, hogy sokáig Ő is marad. 2~A szívemben második helyet foglalja most el , és már több mint öt éve szeretem Jesse McCartney-t. 3~Nem tudom, hogy milyen színű a szemem, keverék, senki sem tudja megállapítani. 4~Internet, és laptop leszokóban vagyok. 5~A négyes nem fog összejönni. 6~Imádok beszélni.

4. 

1. Ashley Nina Love

2. Vanity Destiny

3. Ági

4. Sziszaa

5. Dóry/Devil

5. Teljesítve! :D

14. fejezet - Zachie, Jas, szellem, Zachie... szellem?!

Zachie, Jas, szellem,

Zachie... szellem?!

/Zach szemszöge/

Ahhoz képest, hogy még javában tombol a nyár, mi már edzésekre járunk, és az edző valami furcsa löttyöt itat velünk. Most is éppen azt turmixolom össze, mindenféle zöldségből, már ebben a pillanatban nem tetszik, pedig még csak most rakosgatom bele a gépbe, majd amikor elindítottam, és ez az undorító kotyvalék olyan lett, amilyennek lennie kellett, kiöntöttem kettő pohárba. Jas a laptopot nyomkodja, hogy mit keres, vagy csinál rajta fogalmam sincs, csak annyit mondott, hogy nem szeretné látni ezt a förtelmet, és inkább belemerül a neten való szörfözésbe. Viszont nem marad le a mókából, mert neki is meg kell innia, most náluk voltunk, a tervünk pedig az, hogy lemegyünk a partra, és a vízben szörfözünk, nem pedig romboljuk az agysejtjeinket, habár olyannal is elég sokat szoktunk foglalkozni, de nem is baj, hiszen akinek ilyen nagyon sok, és okos van, az megteheti.

-          Hé, nézd, Ama tett fel egy videót – végre, már vártam, délután csak úgy letette a telefont… Mi ütött belé? Megártott neki az a svéd levegő.

-          Indítsd el! – mentem oda mellé, és a kezébe adtam ezt a borzalmat.

-          Ezt nem iszom meg! – mondta szinte hisztérikusan.

-          De igen, megiszod, tudod, hogy az edző kiszimatolja – és tényleg, tavaly egy végzős srác járt pórul ez miatt, legalább négy meccsen nem játszhatott.

-          Ha meghalok, a te lelkeden fog száradni – fújtatott, majd elkezdte bámulni a poharat.

-          Nem szeretnél végrendeletet hagyni? – habár, nincs semmije, ami kellene, maximum Amabel, de nem testvérként, ja meg a deszkája, legalább nem kellene rajta veszekednem senkivel sem.

-          Pár órája még nem voltál ennyire vicces kedvedben – mondta cinikus hangnemben, majd elröhögte magát. Szúrósan néztem rá, mert most arra a kis hangulatingadozásomra gondolt, amikor Amával beszéltem, utána kicsit nem is tudom milyen voltam, idegesítő, és mérges talán, meg lehet, hogy egy kicsit szomorkás, de semmi pénzért nem fogom bevallani, hogy hiányzik, ezt a jeget nem tudja feltörni. Nem ám’, nem hagyom magam.

-          Pff, inkább indítsd el!

Meghallottuk Am hangját, érződött, hogy izgul, nem szeret a kamerák előtt szerepelni, de most mégis megteszi, lehet, hogy egy kicsit büszke vagyok rá… A hangszórókból éppen az szólt, amikor elkezdte sorolni, hogyan telt el a mai napja, közben Jason összegyűjtötte a bátorságát, befogta az orrát, majd ráhúzott, az arckifejezése mindent megért, de még nem nyelte le, a szájában tartotta, felkelt a székről, és pont szembe kerültünk egymással, közben azért hallgattuk, hogy mit mond a kisasszony, aztán amikor megemlítette egy kedves barátját – gondolom, én voltam az -, és elmondta, hogy egy üres lakásba irányítottam, Jas kevesebb, mint egy pillanat alatt rám köpte azt az undorító valamit, és megszólalt.

-          Egy üres lakásba küldted? – kezdett el röhögni, de én már a fejemben forgattam a bosszút, amiért ezt a szart rám terítette.

-          Idióta! Nem tudtad volna ott tartani, ahol volt? – kérdeztem nyafogva, közben pedig szikrákat szórtak a szemeim.

Azon agyaltam, hogy rá kellene öntenem ezt a pocsék „folyadékot”, de arra jutottam, hogy túl gyerekes lenne, ezért csak ivás céljából kortyoltam bele, de nem tudtam rászedni magam arra, hogy lenyeljem. Amabel pedig folyamatosan csacsogott, mintha egy turbó gombbal rákapcsoltak volna a viselkedésére. Majd elérkezett az a mondat, ami szerinte a legfontosabb dolog volt a napjában. Saade szoba?! Majd ahogy ezt meghallottam, sikerült ugyan úgy telibe találnom haveromat, mint neki ezelőtt kevesebb, mint egy perce. Lökött ez a lány, ez már beteges, és pont arról az emberről?! Még ha én lennék az, támogatnám az ötletet, de így…

-          Idióta! Nem tudtad volna ott tartani, ahol volt? – kérdezte J ugyan úgy, mint én. Talán ez nem a mi napunk. És még a tetejében Zachie-nek szólított Ama, pedig megmondtam neki elég világosan, hogy ezzel romba dönti az imidzsemet.

-          Ti mit csináltok? – fordultunk a hang irányába, Flo állt velünk szemben, egy kis ideig még meglepődött arcot vágott, majd elkezdett hangosan kacagni. – Tudjátok mit? Inkább nem is szeretném megtudni – indult meg a hűtőhöz. Majd Joe jelent meg a légkörben… Neki nem dolgoznia kellene?

-          Mi jót csináltok? – kérdezte, de még nem igazán látott minket, amikor pedig olyan közel volt, hogy láthatta a trutyival beterített ruhánkat, komolyan megszólalt. – Remélem csak rajtatok van ilyen valami – törte a fejét, hogy vajon mi lehet ez a förtelem -, most pedig, miért is vagytok ilyen mocskosak? – kérdezte már röhögve. Jas pedig válaszolt neki.

-          Ez a visszataszító valami kérlek szépen drága apukám, egy nagyon egészséges erősítő, és persze nem illegális – magyarázta artikulálva. Mi pedig Flo-val, csatlakoztunk Joe-hoz a nevetésben.

-          És hogyan került rátok? – kérdezte felvont szemöldökkel.

-          Ez már egy kicsit hosszabb, megnéztük Amabel videóját, amiben elmondta a napját, és azt, hogy Zach egy üres lakást bérelt ki neki, itt annyira meglepődtem, hogy ráköptem azt a vackot, ami éppen a számban volt.

-          Szóval akkor így került Zachre – nézte fiát Joe, majd felém fordult -, te pedig bosszúból rá öntötted? – vette elő ügyvédi adottságait.

-          Gondoltam rá, de mégsem tettem meg, túl gyerekes.

-          Aztán tovább hallgattuk Amát, a monológja közben valami olyasmit mondott, ami Zachet lepte meg, és visszakaptam az elfecsérelt turmixot, persze más formában, amit inkább nagy ívben elkerültem volna.

-          Várjatok! Amabel beszélt veletek?

-          Nem teljesen – megmutattuk Joe-nak a videót, majd furcsa arckifejezéssel fordult hozzánk. Nem tudtam eldönteni, hogy most vajon nevetni fog, vagy leszidni engem azért, amit csináltam. Nem kellett sokat várnom, és kiderült, elkezdett hahotázni Amabelen, a lakáson, a Saade szobán, de legfőképp még mindig rajtunk.

/Amabel szemszöge/

Kicsivel több, mint két hete léptem át ennek a lakásnak a küszöbét. Az idő folyamán sikerült kifesteni mindent, azt hiszem sokkal jobb lett, mint ahogy elképzeltem. Most pedig a legnehezebb dolog következik, a berendezkedés. Miánál vagyok már legalább három órája, ami azt jelenti, hogy lassan a közeledik a vacsoraidő, én magazinokat lapozgatok, Ő pedig egy másik munkán dolgozik.

-          Sikerült valamit összehoznod? – nézett fel a laptopja mögül.

-          Azt hiszem, igen, már csak be kellene vásárolnunk, és persze nagyon örülnék annak, ha elkísérnél.

-          Ez csak természetes, keresünk egy esőnapot, és elintézzük. A Saade szoba még mindig áll? – kérdezte sejtelmesen.

-          Természetesen, tudod, kicsit, na jó, tényleg nagyon soknak tartom, még néha magamat is meg tudom lepni, de valamiért Eric ezt a fanatizmust váltja ki belőlem, meg azt hiszem bujkál bennem a bosszú is Zach irányába.

-          Még mindig nem beszélsz vele? – kérdezte kíváncsian, én pedig megráztam a fejem.

-          Egy oldalú a beszélgetésünk, Ő beszél, én meg hallgatok, nem mondok a telefonba semmit sem, de azért ha a blogra veszek fel videót, akkor megemlítem őt is néha.

-          Milyen blog? – lehet, hogy még nem említettem meg neki?

-          A fogadáshoz hozzátartozik, hogy ha lehetséges minden nap fel kell vennem egy videót, amit egy blogra feltöltök, és így minden ismerősöm láthatja, akik tudnak a létezéséről.

-          Ez érdekes – gondolkozott el -, és talán egy kicsit furcsa is. Nem félsz, hogy valaki felhasználja ellened? – kérdezte szemeit rám meresztve.

-          A legnagyobb ellenségem Zach – nevettem fel -, nem hiszem, hogy pont ő fogja ezt felhasználni ellenem.

-          Zach? – nagyokat pislogott.

-          Igen, tudod, igaz, hogy a srác a legjobb barátom, de legyőztem egy olyan dologban, ami szerintem csak a szerencsémen múlott, ez a szörfözés volt, nem kizárt, hogy ő a legjobb az egész környékünkön, és volt egy szerencsétlen napja, amikor ő leesett a deszkáról, amit megjegyeznék, egyszer sem csinált egy jó ideje, nekem pedig sikerült megcsinálni egy nehéz trükköt.

-          Ügyes vagy! – mosolygott rám – Viszont még mindig nem értem, hogy miért Zach a legnagyobb ellenséged – rázta meg a fejét.

-          Félti az imidzsét, mint mindig. Nem tetszett neki, hogy nekem sikerült azon a napon, neki pedig nem. Állandóan visszavágót szeretne.

-          Volt már?

-          Még nem, és nem is lesz, mert feleslegesnek tartom, tudom, hogy ő a jobb, sokkal jobb.

-          Biztos vagy ebben? – Miánál jobb szomszédot nem is találhattam volna, nem ítél el, amiért ennyire oda vagyok a sztárokért, segít mindenben, amiben tud, most majdnem megkockáztattam, hogy megkaptam Zach-et női kiadásban, de egyáltalán nem, nem hasonlítanak, csak abban, hogy mindkettejükkel nagyon jól megvagyok.

-          Igen, még nem láttad őt sem, és engem sem szörfözni – mosolyogtam, és közben bólintottam egyet.

-          Egyszer szívesen megnézném.

-          Ha lesz egy kis szabad időnk, szívesen meghívlak hozzánk.

-          Köszönöm! – éppen szerettem volna kérdezni valamit, de megszólalt a csengőhangom, és felvettem a telefont, természetesen Zachie volt az.

-          Most azonnal szedd le! – kérte könyörgő, mégis utasító hangnemben, nem értettem miről beszél, ezért a kivétel kedvéért visszakérdeztem.

-          Még is mit? Amúgy neked is szia! – forgattam meg szemeimet.

-          A videót, a blogról – minek, hiszen csak én vagyok benne, és maximum csak egyszer-kétszer említem meg őt úgy, hogy „Zachie”, ezzel nem lehet semmi problémája.

-          Miért? Mi bajod van vele? – néha nem értem ezt a gyereket.

-          Á, szóval bevallod! – mondta diadalittasan.

-          Mit? – nem értek egy mondatából sem semmit, ez idegesítő.

-          Ne add nekem az ártatlant, most vallottad be, hogy te raktad fel… - folytatta volna, de közbevágtam.

-          Nyugodj le, és mond el lassan, hogy mi a problémád, mert különben leteszem – ez a kijelentés bevált, és elkezdett magyarázni.

-          A blogodra feltetted azt a videót, amikor bénáztam a deszkán – ledöbbentem, mert nem én voltam az, nekem még csak meg sincs az a videó.

-          Nem, nem én voltam – ráztam meg a fejem -, nem lehet, hogy valaki más volt?

-          Csak te, és Jas ismeritek a jelszót – és leesett neki -, megölöm!

-          Azt azért nem kell, de segíthetek bosszút állni – mit csinált vajon Zach, hogy Jas ezt tette?

-          Szavadon foglak, de előbb kérlek, szedd le – rendben, én nem vagyok annyira gonosz, és tudom, hogy mennyit jelent ez neki.

-          Rendben, de majd csak akkor tudom, ha hazaértem, tudom, hogy furcsa, de nem tudom fejből a jelszót…

-          Ezt meg sem hallottam. Nem szeretnél most hazamenni? Amúgy most hol vagy? – nagyon ideges a videó miatt, de ezt mégis kedves hangnemben kérte.

-          Miánál vagyok, és még nem szerettem volna hazamenni, de csak a te kedvedért pár perc múlva indulok – Mia felkapta a fejét.

-          Köszönöm, és légy oly szíves, és siess! – sürgetett.

-          Persze, persze.

-          Köszönöm – és letette. Azt hiszem, teljesen ki van akadva, habár nem csodálom.

  

-          Valami baj van? – kérdezte kicsit félénk hangon.

-          Ez minden, csak nem baj – mosolyogtam -, ugye, pont a szörfözésről beszéltünk. Szeretnék mutatni egy videót a blogomon – nyújtotta felém a laptopot. Majd amikor megtaláltam, és végig néztünk, alig tudott megszólalni.

-          Húú, ez Zach volt?

-          Igen, és ilyet nála szinte nem lehet látni, egy igazi őstehetség – hova fényezem? Ennyire azért nem kell eltúlozni, még a végén a fülébe jut.

-          Mi volt vele aznap, hogy ennyire alul teljesítette önmagát? – gondoljunk csak vissza arra a nagyon közeli helyzetre… nem, nem szabad, biztosan csak egy csinos csajon megakadt a szeme a parton, és elvesztette az egyensúlyát.

-          Elrabolt, vagyis inkább elraboltatott – nyitotta szólásra a száját, de folytattam -, hidd el, nem lényeges, csak egy ártatlan diák vicc volt – bólintott mosolyogva. – Most viszont mennem kellene, mert biztos vagyok abban, hogy másodpercenként frissíti az oldalt, és arra vár, hogy eltűnjön a videó. Sajnálom, hogy mindig ilyenekkel fárasztalak – néztem rá bocsánat kérően, de ő csak legyintett egyet.

-          Át kell még mennem a lakásodba, ott maradt pár fontos papírom.

-          Jut eszembe, nekem pedig a táskám – azt hiszem, kijelenthetem, hogy feledékeny vagyok. Átmentünk hozzám, Mia felment az emeletre abba a szobába, ahol úgy gondolta, hogy megtalálja azokat, amiket keres. Hirtelen ötlettő vezérelve, tárcsáztam öcsikémet, hogy kiderítsem, hogy mi állhat a háttérben. Amikor felvette, gyorsan letámadott.

  

-          Amabel, segíts! – miért van az, hogy ezek ketten állandóan csatateret rendeznek? Pedig tudtommal a legjobb barátok.

-          Neked is szia! – egyikőjük sem tudja, hogy mi az illendő? – Miben segítsek?

-          Zach  egy őrült! – mintha ez újdonság lenne. – Fogadtunk – ez már rosszul kezdődik -, mégpedig abban, hogy magába szédíti az összes létező mi korunkhoz illő lányt Santa Monica-ban, ha sikerül neki, kopaszra kell nyírnom a hajamat! Érted? A hajamat! Nekem ez így tökéletes hosszú, gondolj bele, hogyan néznék ki haj nélkül! Mindenki kiröhögne! – ebben van igazság, már elképzelni is vicces látvány. – Gondoltam, ha már tulajdonomban van egy videó róla, ami segíthet győzni, akkor felhasználom.

-          Először is, minek nektek állandóan fogadnotok? Nem unjátok már? – a válasz tutira egy fejrázás volt. – Másodszorra pedig, ugye, tudod, hogy Zach most bosszúhadjáratot tervez?

-          Gondoltam – hallgatott el egy pillanatra -, szóval segítesz?

-          Nem, úgy döntöttem, hogy ezt ketten fogjátok magatok között elrendezni, majd akkor hívjatok, ha megoldottátok az ügyet! Szia! – köszöntem el, majd letettem. Annyit még meg teszek, hogy a blogról leszedem a videót, aztán csendben, a háttérből fogom figyelni a történéseket.

  

-          Mia! Én most elmegyek, a srácok megint elkezdték egymást szívatni, majd beszélünk! A kulcs nyugodtan maradjon nálad! – kiáltottam fel.

-          Oké, akkor majd keressük egymást! Szia! – jött a válasz az emeletről, majd én is köszöntem, és elindultam a ki- és/vagy bejárat felé. Rátettem a kezemet a kilincsre, és kinyitottam az ajtót, magam után húztam, még benéztem a lakásba, és arra a következtetésre jutottam, hogy még javában a nappalban járunk, mert az ablakból jól lehetett látni, hogy kint hétágra süt a nap, majd amikor kiléptem a lakásunk közötti előtérbe, majdnem kiesett a telefonom a kezemből…

-          SZENT SAADE! – mondtam kicsit hangosabban, mint kellett volna. – Ez… ez… egy SAADE SZELLEM! – fantasztikus, most már képzelődöm is, lehet, hogy Zach-nek igaza van, és ez a levegő árt nekem. A tetejében még magamban beszélek, ennél jobb már nem is lehetne. Dehogynem, mi lenne, ha elmondanám „Eric”-nek, hogy mennyire imádom, úgy, mint annó Bieber-nél? – Tudod „Eric”, ha igazi lennél, akkor talán még el is ájulnék, habár nem hiszem, nem vagyok az a típus… - folytattam volna még, de megszólalt a telefonom, most már nem a Baby, hanem a Popular remix változata csendült fel, pár napja megelégeltem, hogy Zach mindig azzal zaklatott, igaz, hogy ez sem tetszett neki sokkal jobban, de legalább egy-két hétig elhallgat. A képzeletem játszadozik velem, még mindig nem tűntette el Ericet, most is ugyan ott áll, ahol először megláttam, igaz, egy kicsit mintha megszeppent, vagy meglepődött arcot vágna, de ezt betudtam annak, hogy az igazi Eric is valahogy így nézhetne ki, amikor látta volna a reakciómat. Ezen a képtelen ötleten elnevettem magamat, és felvettem a telefonomat.

-          Képzeld, Zachie, itt áll előttem egy Eric szellem! – mondtam neki izgatottan.

-          Komolyan mondom, hogy rossz neked az a légkör, nem szeretnél haza jönni?

-          Nem, nem szeretnék haza menni – vágtam rá -, nem emlékszel, hogy te küldtél ide?

-          Ne veszekedjünk, a szállodában vagy már?

-          Még nem, most indultam el, mert volt még egy kis elintézni valóm. Várj egy kicsit, Miának mondok még valamit – nyitottam ki újra az ajtót, majd a megkövült eszméletlenül helyes lidérc felé fordultam, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy a képzeletem nem pillanatok alatt váltja a képeket. Majd felkiabáltam – Mia, képzeld, egy Eric Saade szellem van az ajtód előtt, de most tényleg mennem kell, szia! – mosolyogtam, pont akkor jött le a lépcsőn, amikor újra kiléptem. – Zach, most elindulok, majd ha oda értem felhívlak, de azt már most leszögezném, hogy egyikőtök pártján sem állok, hogyan fogadhattatok megint? – beszálltam a liftbe, és elindultam a jelenlegi lakhelyemhez.

Születésnap

Sziasztok! :)

Lehet, hogy Nektek a Január 19-e nem sokat jelent, de nekem igen, ma lett a blog két hónapos, és tegnap átléptük már a 6000 oldalkattintást, amit nagyon szépen köszönök! Nem is tudom, hogyan tudnám ezt meghálálni Nektek... Ígérem, pár perc, és fent lesz a 14. fejezet is. :D

A másik számámra fontos dolog, hogy a mai napon töltöttem be a 16. életévemet, Apukám szerint én öregszem, de Ő nem, igazán kedves, a lényeg a lényeg, hogy egy év múlva elkezdhetem letenni a jogsim, amit már nagyon várok. :))
A másik dolog, amiért ezt a bejegyzést írom, az pedig a ma reggeli hatalmas meglepetés hatására teszem. Reggel a suliban még teljesen kómás fejjel mentem fel a büféből, és amikor beléptem az osztályba, és a padomra néztem, a lélegzetem is elállt, mert egy - finom - kosárkába bele volt állatva egy gyertya, és égett! Az elfújásánál nem kívántam semmit, mert mindenem meg van, az igazi Eric Saade-t meg úgy sem kapnám meg. :D Nem is tudom elmondani, hogy ez mennyire meghatott. :)) Utána pedig a lányok megajándékoztak, és hát.. a döbbenet ott még rá tett egy lapáttal, mert egy hatalmas Eric képet kaptam - most csak azt bánom, hogy nem vittem magammal a kémia előadóba, hogy szorítson nekem a dolgozat írás közben -, előtte este pedig egy Erices párnát kaptam, és még a kép is, azt hiszem, hogy nagyon jóra sikerült ez a szülinapom. Igaz, hogy a hangommal, még mindig nem tudtunk teljesen kibékülni egymással, de majd csak visszajön. :))

Hoztam Nektek egy képet, amin rajta vannak az ajándékaim:

13. fejezet - Saade szoba

Saade szoba

     

-          Természetesen – amint átléptük Mia ajtajának küszöbét, megszólalt a telefonja. Gyorsan előkereste a táskájából, megnézte a hívót, majd felvette.

-          Szia, te országjáró! – ült ki hatalmas mosoly a szájára. - Megvagyok, kiélvezem a szünetet, még ami megmaradt. Képzeld, kaptam egy új szomszédot – fordult felém, még mindig mosolygott, vagy egy nagyon kedves barátjával beszél, vagy tényleg örül nekem. – Pontosan, ez azt jelenti – olyan idegesítő, hogy csak Miát hallom, tudom, hogy még ez sem kedves, mert egyáltalán nem tartozik az illemhez, de kíváncsi természet vagyok. -  Elment nyaralni a pasijával, nem tudom, hogy mikor jönnek haza, de kihasználják azt az időt, amíg távol vagy – most kiről beszélhetnek? Oké Amabel, ilyenkor nyugodtan gondolhatsz Ericre, inkább rá, mint hogy hallgatózz. Róttam meg magam. – Mikor jössz haza? – hova haza, Miához, vagy az épületbe, vagy csak a városba? Eric, nem hallgatózás, Eric! Figyelmeztettem magam. – Az jó, majd akkor találkozunk! - We are like an echo, echo, echo – Szia, Eric! - Returning like an echo, echo, echo… várj! Eric? – Ne haragudj, de nagyon régóta beszéltem már vele – nagyokat pislogtam még mindig az Eric név miatt. Lehet, hogy csak képzelődtem, és túlságosan Ericen járt az eszem? Meg van ennek is az esélye, meg annak is, viszont ha rákérdezek, biztosan kapok egy egyenes választ.

-          Eric?

-          Igen, úgy hívják – bólintott, mikor mondta a válaszát, közben felhívtuk a liftet.

-          Imádom az Eric nevet, régen bele voltam zúgva egy Erikbe, de azóta kiszerettem már belőle, viszont most is egy Ericbe vagyok "szerelmes". Ő a testvéred volt, akivel most beszéltél? – remek, sikerült felpörögnöm. Jó kezdés Amabel!

-          Nem - nevetett fel. Beszálltunk egy tárgyba, ami megkönnyíti létezésünket.

-          Oh, ne haragudj, kicsit magával ragadott az áradat. Nem illik ilyet csinálni úgy, hogy még alig ismerlek, és elnézést a tolakodó kérdésért.

-          Semmi baj, nem haragszom, jó dolog néha a kíváncsiság – kacsintott rám -, viszont néha kellemetlen is tud lenni – vajon most mire célzott? Na mindegy, nem érdekes.

-          Van kocsid, vagy menjünk az enyémmel? – kérdeztem kedvesen, mikor kiléptünk az épület ajtaján.

-          Gyere, menjünk az enyémmel, és akkor legalább egy kicsit körbevezetlek a városban – mosolygott, majd megindult jobbra.

-          Rendben, köszönöm! – amint megláttam az autót, leesett az állam, és megálltam tőle öt-tíz lépéssel, majd Miára nézett, aki közben vigyorgott – Na nee! – tátogtam.

-          Mentségemre szóljon, én előbb kinéztem, mint ahogy megjelent volna a film. Nem tehetek arról, hogy Cullenéknek is ilyenjük van – mondta nevetve. Igaz, hogy neki a bronz színeiben pompázott a Volvo XC60, de akkor is ugyan az a típus. Micsoda véletlenek, mosolyogtam magamban. Amúgy nagy Twilight Saga rajongó voltam még az elején, aztán erről a megint csak idegesítő szokásról sikerült leszoknom, de helyette mindig jött valami új.

-          Elhiszem – mosolyogtam már én is, miközben beszálltunk, Mia pedig közben sorolta azokat az éttermeket, amik szóba jöhetnek. – Nem igazán ismerem a várost, szóval a választás jogát rád bízom – kacsintottam rá.

-          Kérdezhetek tőled valamit? – nézett rám az útról egy pillanatra, közben pedig bekapcsolta a rádiót. A Hearts In The Air szólt a hangszórókból, de jó ezt hallani így, hogy nem CD-ről megy, egy hatalmas vigyor került az arcomra.

-          Persze, nyugodtan – láttam, hogy ő is mosolyog.

-          Először is, nem ezt szerettem volna kérdezni, de Saade közbe szólt – nevetett fel – szereted őt? Vagy nem is ismered, vagy egy másik lehetőség az utálat, te hogyan állsz vele? – kérdezte érdeklődve.

-          A most is egy Ericbe vagyok "szerelmes" mondatom Eric Saade-nak szól, szóval teljesen a hatalmába kerített a srác – válaszoltam neki, majd a lehetetlenségemen felnevettem – Tudod Mia, „szerelmes” vagyok egy olyan valakibe, akit nem is ismerek, vagyis én csak az énekest ismerem, nem az embert.

-           Ohh, értem – motyogott valamit, amit nem értettem, de biztos valami olyasmi lehet, hogy én milyen lökött vagyok, ami valljuk be, igaz is.

-          Te mit szólsz a sráchoz, és a zenéjéhez? – ő mégis csak többet tudhat róla, hiszen beszél svédül, érti a videókat, na meg az újságokban is biztos sok cikk van Ericről.

-          A számait szeretem egy ideig, a Hearts In The Air-t is imádom most, hogy egy hónap múlva mit válaszolnék erre, az egy jó kérdés – mi lesz egy hónap múlva? Miért változna a véleménye? Kicsit elgondolkozott a válasz után, majd újra megszólalt – Eric pedig Eric, nem tudok mit mondani róla – mosolygott, és közben leparkolt, majd elindultunk be az étterembe. – Jut eszembe, hiszen én nem is Erickel kapcsolatban szerettem volna kérdezni tőled először, hanem arról, hogy miért pont ide, Stockholmba jöttél? – az ajtó közelében álló főpincér ismerte W.O. kisasszonyt, ezért szívélyesen egy üres asztalhoz vezetett minket. Majd válaszoltam, amikor helyet foglaltunk. A helyiség hangulatos volt, élénk, még is egyszerű színekkel.

-          Ez egyszerű. Tudod, mi hárman… Zach, ugye őt ismered?

-          Igen, találkoztam vele egyszer-kétszer.

-          Nos, Zach, az öcsém, és én állandóan fogadásokat kötünk egymással, általában én járok rosszul, most is ez történt, ketten egy ellen felállásban nyertek ők, hogy mi volt a feladat, azt nem részletezném, de még a tévé is közvetítette, a lényeg az, hogy abban fogadtunk, hogy én szeptembertől olyan iskolába járok, aminek a városát ők találják ki, vagyis ez úgy volt, hogy Zach rábökött az ujjával egy térképre, és én így kerültem Stockholmba. Hidd el nekem, volt már ennél rosszabb is, sőt még talán jót is tettek velem, hiszen kell egy kis levegőváltozás – merengtem vissza arra az elképesztően lehetetlennek tűnő napra.

-          Még ennél is volt rosszabb? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, én pedig bólintottam. Mia már megrendelte az ételeket, ezt is rá hagytam, mert nem beszélek svédül, és neki mégiscsak egyszerűbb, igaz, hogy a pincér biztos, hogy tud angolul, de hagyom, had érvényesüljön a saját anyanyelvén. Most így jobban belegondolva, nekem vajon melyik az igazi, a magyar vagy az angol? Amerikában születtem, de mind két szülőm magyar, és kiskoromtól fogva beszélem mind a kettő nyelvet… nehéz választás, de az a lényeg, hogy értem a családom minden tagját.

-          Volt, de ebbe ne menjünk most bele – kacsintottam.

Az ebéd alatt rengeteget beszélgettünk, mesélt ő is magáról, és ez fordítva is megtörtént. Azt hiszem, igaza van Zachie-nek, és nagyon jóban leszünk Miával. Apropó Zach… mi legyen ezzel a problémával? Büntessem egy kicsit azzal, hogy addig nem beszélek vele, amíg kész nem lesz a ház? Jó ötlet ez, vagy túl gonosz lennék? Még hogy én? Komolyan, ilyeneken gondolkozom? Egyáltalán nem vagyok ördögi, ő az, de én nem, hiszen Zach küldött egy teljesen idegen országba, városba, és a tetejében még egy totálisan üres lakásba, ez nem volt szép dolog, de ha azt nézzük, hogy talált nekem másik szálláshelyet, és még egy segítőtársat is, akkor a mérleg egy kicsit megbillen, és ezzel azt éri el, hogy nem tudom, hogy mit csináljak vele. Rendben, azt hiszem, kedves leszek, és majd csak akkor töröm a fejem a bosszún, amikor lenyugodnak a kedélyek, addig is vajszívű leszek a sráccal. Most éppen a lakásunkhoz igyekszünk, hihetetlen, hogy most is Eric egyik számát adják, lehetséges, hogy egy idő után meg fogom unni?! Ez csak költői kérdés volt, hiszen a válaszom egy határozott NEM. Ő egy tökéletesen sokrétű, színes egyéniség. Erről a nagyon okos mondatomról Shrek jutott eszembe, mégpedig az a jelenet, amikor Szamárral mennek megmenteni Fionát, és a filmek névadója el kezd okoskodni a sokrétűségről, aztán Szamár rávágja, hogy torta, majd az ogre azt, hogy hagyma… azt hiszem, hogy szervezek egy Shrek maratont. Imádom az összes részét. Már megint eltértem, komolyan mondom, ebből elég volt, hogyan tudnám fegyelmezni magamat, hogy csak egy témán gondolkozzak, legalább tíz percig? Vajon képes leszek valaha arra a harci feladatra?  Mit kellene tennem? Azt hiszem, mostantól itt az ideje ezen is gondolkozni.

-          Megérkeztünk – álltunk meg a lakások előtt –, feljössz? Átbeszélhetnénk nagyjából, hogy hogyan képzeled el a lakást, és ha ez meg van, a héten már el is kezdhetnénk, hogy minél előbb elkészüljön.

-          Igazad van, minél előbb letudjuk, annál jobb – amikor felértünk, Mia a nappaliba irányított, leültem, ő pedig közben elment fel az emeletre, majd pár perc múlva visszatért egy halom újsággal.

-          Azt hiszem, ennyi elég lesz egyelőre – kacsintott egyet, én pedig felnevettem, azt hiszem, hogy ez sok is, mint elegendő. – Mik az elképzeléseid? – kérdezte, éppen válaszolni szerettem volna, amikor megszólalt Bieber… azt hittem, hogy már átváltottam Ericre, de nem is baj, hogy nem, mert vezetés közben lehet, hogy nem hallanám meg a rádió miatt.

-          Szia, Amabel! – szólt bele hízelgő hangnemben Zachie, azt hiszem, tisztában van azzal, hogy kihúzta nálam a gyufát.

-          Zach – nyeltem egy nagyot, majd folytattam -, hogy vagy? – nem lesz túl feltűnő, hogy ilyen kedves vagyok vele?

-          Hogy vagyok? Ennyi? Nem fortyogsz a dühtől? – ha már megkérdezte, miért is ne válaszoljak?

-          De, igazság szerint nagyon is, de azt hiszem értem, hogy mi volt ezzel a célod, éppen ezért… köszönöm!

-          Köszönöm?! Baleseted volt, kórházban vagy? – kérdezte majdnem ijedt hangnemben – Szennyezik valamilyen nagyon káros anyaggal Stockholm utcáit, ami átprogramozza az agyatokat? – néha még nálam is cifrább a fantáziája, ami nagy szó, vagyis azt hiszem, hogy az.

-          Igen, nem, nem, nem és nem – azt hiszem, ennyi kérdést tett fel.

-          Ugyan úgy ismétled önmagad most, mint Saade a dalszövegeiben – hogy mi? Most komolyan Erickel jön? Ez hihetetlen! Amikor kicsit észhez térnem, gyorsan ellenkeztem.

-          Ez nem is igaz – mondtam kicsit hangosabban, mint kellett volna -, miért piszkálod Ericet?

-          Am, most ha nem vetted volna észre, nem őt, hanem téged szóltalak le – nevetett fel. Milyen pimasz… egyszer még ezzel a szemtelen beszólásaival megjárja, ebben biztos vagyok.

-          Ezt meg sem hallottam – szegény Mia azt sem tudja, hogy miről beszélünk, kétségtelen, hogy össze van zavarodva, majd idővel megismer engem, és majd Zachet is rajtam keresztül, és nem fog neki már megkottyanni semmiféle egyirányú beszélgetés, mert ki tudja következtetni, hogy miről beszélünk -, miért hívtál?

-          Baj? Mert akkor le is tehetem.

-          Ha azt mondom, hogy baj, mit szólnál hozzá? – kérdeztem.

-          Azt, hogy nem hiszem el, tudom, hogy hiányzik neked a társaságom – ennél nagyobb már nem is lehetne az egója.

-          Azt hiszem, hogy nincs igazad, teljesen megvagyok én nélküled, képzeld, van egy nagyon jó társaságom – néztem az említett felé, aki belemélyedt az egyik magazin olvasásába.

-          Szóval találkoztál Miával? Add át üdvözletemet – úgy is tettem, a lány pedig viszonozta a gesztust. – Mindent úgy csináltál, ahogy leírtam? – kérdezte.

-          Igen, úgy futkostam oda-vissza, mint egy bábu – fújtam egyet bosszúsan, Zach pedig felnevetett.

-          Ez volt a célom – tökfej. Ennél szebb szót nem találok rá, milyen sátáni, irányítgat engem, ő meg közben rajtam nevet, mondhatom, nagyon kedves. Vajon kitől örökölte ezt a roppant érdekes tulajdonságát? Vajon apujától? Ő is olyan lehetett még Sandy felbukkanása előtt? Vajon eljön Zachie idejében is az a pillanat, amikor megkomolyodik? Kötve hiszem, de azért reménykedni szabad.

-          Nos, ha kiszórakoztad magadat rajtam, akkor el is árulhatnád, hogy mi volt a főfő oka annak, hogy felhívtál.

-          Nincs főfő ok, egyszerűen furcsa volt, hogy nem vagy itt.

-          Á, szóval hiányoztam? – lehet, hogy agyalágyult szegény, de ő is hiányzik nekem.

-          Nem ezt mondtam, csak szokatlan, hogy nem dumál össze-vissza senki sem a sztároktól.

-          A sztárjaim hiányoznak, én pedig nem? – kérdeztem felháborodva, igazából csak próbáltam az lenni, de tudom, hogy csak próbálja terelni a témát. Bízik abban, hogy elragad a lendület, és elkezdek róluk beszélni… most ez nem jött be Zachie.

-          Ezt sem mondtam, vagyis de, teljesen mindegy, hogy miért, egyszerűen csak felhívtalak – olyan nehéz lenne bevallani, hogy hiányoztam?

-          Oké, akkor én meg csak úgy leteszem. Szia! – és véghezvittem azt, amit mondtam. Most biztos tátogva nézi a telefonját, mert nem hiszi el, hogy komolyan megcsináltam ezt vele. Édes a bosszú, jut eszembe, ez még nem is az. Hupsz, akkor most egy kicsit gonosz voltam.

-          Ne haragudj, de el tudjuk húzni az időt, ilyen tehetséggel áldottak meg minket – mondtam mosolyogva, és letelepedtem Mia mellé a kanapéra.

-          Semmi gond, Zach beszélt az „állandóan veszekedünk” szokásotokról, felkészültem rá – küldött felém egy mosolyt.

-          Legközelebb megpróbálom azért rövidre zárni – fordultam az asztalon szétszórt újságok felé.

-          Amikor Zach itt volt, két színt említett meg, a pirosat és a lilát – bólintottam -, próbáltam olyan képeket keresni, amik ezekre utalnak – nyújtott felém párat, rengeted klassz ötlet volt benne, és számos olyan bútor, amit még elképzelni sem tudtam volna.

-          Köszönöm! Igazából van egy elképzelésem… hogyan nézne ki az, ha az alsó szinten piros lenne minden, az emeleten pedig lila? A falakat is beleértve.  

-          Nem is olyan rossz ötlet, de inkább csináltassuk úgy, hogy átmenetesen, sötétvörösből induljon felfelé, folyamatosan halványodva, majd amikor a felénél eléri a fehér színt, kezdődjön el a lila, természetesen fokozatosan, ugyan úgy, mint a „popular szín” alulról, csak éppen ez fölfelé haladna a sötétbe.

-          Ez jól hangzik, meg is tudjuk valósítani? – lehet, hogy fejben el tudjuk képzelni, de nem lenne rossz, ha képesek lennénk a kivitelezésére is

-          Természetesen, ismerek jó embereket – kacsintott rám. – A szobákat is ilyenre szeretnéd, vagy csak a sajátodat?

-          Az enyém mindenképpen lila legyen, a többi pedig egyszerű színekben pompázzon, a fehér és fekete lehetne mindegyik szoba alkotóeleme, és kaphatnának egy-két színt kiegészítőként.

-          Megoldható – bólintott, és közben mindent lejegyzetelt.

-          Lenne egy hatalmas kérdésem – tartottam egy kis szünetet, majd folytattam -, szeretnék egy „álomvilág” szobát, ennek a fő alkotóeleme a piros lenne, és szeretnék a falakra Eric Saade-s óriás posztert rakni, nem is csak egyet, hanem annyit, amennyi elfér a falakon. Ezt is meg tudjuk oldani? – először hitetlenkedve nézett, ami nem meglepő, majd megpróbált komoly arcot vágni.

-          Egy Saade-s szobát szeretnél? Komolyan? – bólintottam. – Ez esetben, ezt is el tudom intézni.

-          Köszönöm szépen! – néztem rá hálásan. – Azt hiszem, hogy most már mennem kellene, néztem rá az órámra, még tartozom egy blog bejegyzéssel – ráztam meg mosolyogva a fejemet. Felálltunk, majd mind a ketten elindultunk az ajtóhoz, útközben felkaptam a táskámat, majd elköszöntünk egymástól, és elindultam „hazafelé”.

Tettem egy kis kitérőt, és nem a legrövidebb úton jöttem, körbenéztem a városban, a Nap sugarai kezdtek eltűnni, és ezt a világosságot felváltották a lámpák fényei, nappal is gyönyörű, de így valahogy varázslatosabb, mesébe illő. Sikeresen mindent kipakoltam a bőröndökből, már meg is fürödtem, most pedig az ágyban fejszem a laptopommal az ölemben, gyűjtöm az erőmet az első svédországi bejegyzésemhez. Ha már Stockholmnál tartok, azt hiszem, el kellene azon gondolkoznom, hogy megtanulom ezt a nyelvet, hiszen csak a hasznomra válna. Habár, nem is tudom, fog ennyire az agyam a sok-sok sztár mellett? Majd megpróbálkozom vele, először is a legfontosabb, hogy vegyek egy angol-svéd szótárat. Ha már a lakásomban élek, azt hiszem, megismerkedem a svéd konyhával is, várjunk csak, ez most hogyan jött ide? Percről-percre jobban gondolom, hogy kezdek megbolondulni, a szótár és a konyha miben egyezik meg? Semmiben, maximum abban, hogy a segítségemre szolgáló könyvben megtalálható lesz a „konyha” szócska. Fantasztikus, most hogy kiokoskodtam ezt a lehetetlenséget, ideje lenne neki állnom beszélni. A kamerát előkészítettem, szóval már csak egy play gomb lenyomása választ el attól, hogy leégessem magamat…

„Szia, Mindenkinek!

Szeretettel üdvözöllek blogomon, első bemutatkozásra kicsit flúgosnak tűnhettem, azt hiszem, hogy ez nem fog megváltozni most sem, elárulom, hogy néha túlpörgök, és akkor nem vagyok teljesen beszámítható, ezért ha mégis úgy döntesz, hogy folyamatosan végig kísérsz, előre elnézést kérek a zűrzavar miatt – mondtam a kamerába. A szívem háromszor gyorsabban vert, mint általában szokott, lehet, hogy egy kicsit izgulok? – A felállás pedig ez lesz: én beszélek, Te pedig ha kérdezel valamit írásban, valószínűleg válaszolok, persze csak ha nem kimondottan nagyon magán jellegű kérdéssel állsz elő. Rokonoknak, közeli barátoknak mondanám, hogy nem szűntek meg a telefonvonalak, de azért megpróbálok mindenről beszámolni itt is. Kezdjük csak a napomat. Repültem, majd összeszedtem a csomagjaimat, elmentem az autómért, és elérkeztem a lakásomhoz, nagyon izgultam, mert valahogy a tudatalattim megérezte, hogy nem lesz minden rendben, így is történt – hadartam, és kezdtem közben magam egy kicsit felszabadultabbnak érezni – miután felmentem az én emeletemre, remegő kézzel nyitottam ki az ajtót, és nem kis meglepetésben volt részem, egy nagyon KEDVES – nyomtam meg a kedves szócskát, hiszen egyáltalán nem így gondoltam – barátom egy olyan „otthon”-t intézett nekem, ami teljesen üres, köszönöm szépen, de tényleg jobb így, mint hogy a Te borzalmas választásodat kellene teljesen átalakítanom – vigyorogtam a kamerába. – Amúgy ma ennek a személy segítségével megismerkedtem egy nagyon aranyos emberrel, ezért hálás is vagyok – mosolyodtam el, mert tényleg hálából beszéltem. – Elkezdtük az üres semmiséget megtervezni, a héten neki is állunk, most pedig nagyon fáradt vagyok, éppen ezért ma csak ennyi lesz, jut eszembe, kihagytam a nap legfontosabb dolgát, képzeljétek el, lesz egy Eric Saade szobám, hát ez nem szuper?! Most megnézném az arcodat Zachie, akarom mondani Zach – kaptam a szám elé kezemet, majd felnevettem. – Jó éjt mindenkinek, vagyis napot, ahogy nézzük. Találkozunk legközelebb!”