A játék - 2. forduló

Sziasztok! :)
Szépen elnéztem a dátumot, már két napja el kellett volna indítanom a 2. fordulót, de majd most. :D
Kaptam 18 nevet, én ezt szortírozom egy kicsit, és 10 személy közül választhattok majd, vagyis már most is szavazhattok. ;)
Ezt a 10 nevet úgy engedélyeztem, hogy tudjak is legalább kezdeni velük valamit, szóval innentől kezdve bárkit választhattok, mert az csak jó lesz nekem, és remélem ezáltal Nektek is. :) Úgy állítottam be, hogy több nevet is bejelölhessetek, de! azért ne úgy legyen, hogy mindenki bejelöl mindenkit, mert az úgy Nektek túl egyszerű, nekem pedig túl bonyolult lenne, gondolom nem szeretnétek 10-es győzelmet. :D
Szóval mostantól szavazhattok! :)
A jövő héten pedig jön a 3. forduló, amit majd akkor leírok, hogy hogyan fog zajlani. :))
Köszönöm, hogy szavaztok! :)
Az új fejezet valószínűleg holnap vagy holnap után érkezik! ;)
Kisses&Hugs♥, adadel

21. fejezet - Amabel vs Eric

Sziasztok! :)
Meghoztam a fejezetet, megint csak egy kis késéssel, ne haragudjatok! A következő már gyorsabban jön majd. :)
Köszönöm szépen a komikat, a tetszikelést, és gyakorlatilag azt, hogy látogatjátok a történetet. :)
Ezt a fejezetet Anikónak ajánlanám, boldog születésnapot! ♥
A játék második fordulója nemsokára életbe lép, viszont addig még jöhetnek nevek, kíváncsian várom, hogy van-e még vajon olyan személy, akiről szívesen hallanátok a történetben. :)
Jó olvasást!
Kisses&Hugs♥

Amabel vs Eric

-          Gondolod, hogy jó barátságot tudunk kialakítani? – lesokkoltam, most kérdezte meg, hogy lehetnénk-e barátok, oké, nézzük csak, gondoljunk arra, hogy nem Eric Saade kérdezte meg tőlem a dolgot, hanem Eric Khaled Saade, aki az előbb még futni is lusta volt, viszont megcsinálta a teámat, igen, így reálisabb, és remélhetőleg nem is fogok megbolondulni. Egy szerencsém van, hogy nem ittam, miközben kérdezett, mert az tuti, hogy az arcában kötött volna ki a forró folyadék. Erre mit válaszolhatnék? Hiszen persze, hogy szeretném, ha barátok lennénk, de szerintem itt az a legnagyobb kérdés, hogy tudnánk-e barátok lenni. Elismerem, néha tényleg túlzásokba tudok esni a sztárokkal kapcsolatban, még most sem fogtam fel, hogy itt van velem, az én lakásomban, és az én teámat szürcsölgeti. Ez valójában nagyon hasonlít az álmaimra, de mégis van egy apró kis különbség. Érzem Ericet, ha elmegy mellettem- nem csak a levegő áramlatára, hanem az illatára gondolok jelen esetben; még akkor is, ha most büdös izzadság szagú, az sem érdekel, mert ez az Ő illata, ami egyáltalán nem mondható kellemetlennek, sőt… ilyenkor kellene leszoknom a fangirlködésről. – Hahó, Amabel, mit mondasz? – lengette meg kezét előttem, meglehet, hogy egy kicsit elgondolkodtam. Ez tisztára abszurd, miért lenne a barátom? Hiszen nem is ismer! Ó… valószínűleg pont ezért. Jókor esik le, sebaj, legalább megvilágosodtam. Ideje lenne válaszolnom.

-          Gondolni éppenséggel nem gondolom, viszont reménykedem benne, jó lenne, mármint szeretném, ha barátok lennénk – szemben ült velem az asztalnál, a válaszomnál lesütöttem a szemeimet, az sem kétség, hogy elpirultam, még ha nem is volt olyan kínos a válasz, talán még aranyos is volt, de számomra akkor is felemelően furcsán kellemes érzés, már csak az is, hogy Erickel beszélek.

-          Most ha gonosz szeretnék lenni, vagy nem én tettem volna fel a kérdést, azt mondtam volna, hogy csak nyugodtan, hiszen a remény hal meg utoljára, de most inkább azt mondom, hogy ne remélj, bízz, mert szerintem mi ketten egy jó barátságot fogunk kialakítani – ki kellene kapcsolnom magamat, végül is bele mertem nézni Eric varázslatos szemeibe. Annak, hogy nem vagyok fagylalt nagyon is örülök, mert száz százalék, hogy elolvadtam volna a pillantása láttán, mert érzéki volt, kedves és egy kicsit sem aljas.

-          Örülök, hogy nem mondtad, mert valószínűleg megsértődtem volna – villantottam rá egy határozott, de egyben félénk mosolyt, és közben összekulcsoltam ujjaimat az asztal fölött.

-          Kétlem – dőlt hátra a székben, a szája sarkában megbújt egy apró mosoly, de komolyan folytatta. Hoppá, vajon most mi fog következni? – Először is, Amabel ne haragudj meg, de minden mozdulatodban látszik, hogy odavagy értem – na most esett le az állam.

-          Ez… - kezdtem volna el megmondani neki a magamét, de felemelte a kezét, ezzel belém fojtva a szót, majd folytatta ott, ahol abbahagyta, közben pedig kezeit a tarkóján összefűzte.

-          Tudom, hogy most ellenkezni szeretnél, majd erre is lesz alkalmad, de előbb még befejezném. Rengeteg rajongóm van, akik ugyan olyan, vagy még talán nálad is kedvesebbek, tündériebbek, de te szerencsésnek mondhatod magadat, mivel egy házba kerültél velem – szemeim elkerekedtek, ajkaim pedig egy „o” betűt formáltak. Hű de nagyra van magával! – Még mindig nem értem, hogy ez hogyan volt lehetséges, mert oké, hogy amerikai vagy, meg minden, de azért a nagyobb rajongóim általában tudják, hogy hol lakom – szerettem volna közbeavatkozni, de semmi értelmét nem láttam, folytassa csak, majd a végén megmondom, hogy én mit gondolok. Volt már dolgom egy-két öntelt alakkal, a nagy Eric Saade sem tud kifogni rajtam, most egy kicsit megpróbálom elfelejteni kinézetét, és csak a szavaira odafigyelni. – Habár oké, tudom, hogy a lakásod is üres volt, de ez akkor is túlságosan különös, miért menne egy elbűvölő lány egy kietlen semmibe? – gondolkodott el egy pillanatra. – Bármeddig is gondolkodhatok, nem fogok rájönni, de azért én kíváncsi vagyok mindenre – tekintetével folyamatosan kereste az enyémet. – Ugyanakkor kanyarodjunk csak vissza! A megsértődésből indultunk ki, mint ahogy mondtam már, rajongsz értem, tudom, hogy próbálod elrejteni, de a szemeid, és a folyamatosan pirospozsgás arcod elárul téged, lemerném fogadni, hogy ha csak egy mondjuk úgy, hogy – macskakörmözött a levegőben - „normális” sráccal lennél összezárva, a zavarod is kisebb mértékű lenne - fogta magát, és kezeivel rátámaszkodott az asztalra, ezzel a mozdulattal pedig közelebb került hozzám is. – Nem baj az, hogy ha szeretsz, mert az jó dolog, csak egy valamit szeretnék kérni, mutasd meg nekem azt a szobát – mutatott hátra a Saade szobám felé – elkezdtem nagyokat pislogni. Azt aztán nem! Most mondta, hogy odavagyok érte, ami az úgy oké, hogy igaz, de ha még ő is állandóan fel fogja hozni, hogyan tehetnék ellene bármit is?

-          Hogy mit? – ugrott fel a hangom egy, de meglehet, hogy két oktávval feljebb.

-          Jól hallottad, meg szeretném nézni azt a helyiséget – pillantott oda, én is odanéztem, és próbáltam kiszámolni magamban, hogy ha gyorsan felpattanok, és megkerülöm az asztalt, vajon előbb odaérhetek-e, mint Eric? Nagyon remélem.

-          Minek? – próbáltam egy nyugodt hangszínt megütni.

-          Ne add az ártatlant, nagyon jól láttam, hogy mennyire koncentráltál annak a szobának az elrejtésére. Tudod Amabel, nem vagyok vak, elég jók a szemeim, és felismerik a gyanús mozdulatokat – azt hiszem mostantól fogva kulcsra kell zárnom azt az ajtót.

-          Milyen gyanús mozdulat? – adtam még mindig az ártatlant. – Egyszerűen csak bezártam, hogy ne láthass be, mert akkora ott a kupi.

-          Bomba robbant bent, vagy mi? – bólintottam egyet, és elsimítottam egy tincset a fülem mögé. – Valamiért nem hiszek neked, ha csak rendetlenséggel találkozok, az nem baj, már megszokott látvány – nyújtotta ki kezeit, aminek segítségével sikeresen az asztal fölé magasodott. Itt az idő, gyorsan kell cselekednem, nem láthatja meg! Majd ráérek haragudni rá akkor - amiért olyan hencegő modorral mert velem beszélni -, amikor biztonságban tudom Ericet Khaled elől.

-          Komolyan mondom, hogy nem fogom megmutatni, nem érdemled meg, különben is, mi van akkor, ha elraboltam valakit, és odarejtettem el? Ha te is tudomást szerzel róla, meg kell, hogy öljelek, vagy legalább is lekötözzelek, hogy nehogy feldobhass, vagy a másik eset, hogy te is bűnrészessé válsz, és ketten megyünk a dutyiba – mondtam monológomat, Eric jóízűen nevetett, szemei csillogtak a reggeli beáramló napsugaraktól. Amíg ő azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja elfojtani nevetését, én addig villámgyorsan fogtam magamat és odarohantam az ajtó elé, hogy semmi alkalma ne lehessen bekukkantani. Lehet, hogy gyerekesen viselkedem, de szerintem ennél jobban már nem kellene növelnem az egóját, mert még a végén szétdurrantja az a nagymértékű fennhágás. Mi pedig szeretjük Saade-t, még ha mostantól titokban is kell tartanom. A fene egye meg, ez nehéz menet lesz!

-          Te kis hamis – hangsúlyozta az utolsó szót -, várj csak, úgy is bejutok én abba a szobába, nem rejthetsz el előlem semmit sem – most kell leteremtenem! Kezeimet összefűztem mellkasom előtt, és megszólaltam. Ő pedig folyamatosan közelített felém, majd megállt előttem egy karnyújtásnyira.

-          Már meg ne haragudj Eric – kezdem ugyan úgy, mint ő pár perccel korábban -, de te egy senki vagy, még hogy nem rejthetek el előled semmit sem? Felejtsd el – egy percre megingott, de felvette újra az erős, magabiztos, és legfőképp azt az ámulatba ejtően szexi tekintetét, amitől minden lány elájulna, főleg, ha ilyen közel nézne vele farkasszemet. – Azt teszek, amit akarok, amire kedvem szottyan, ha úgy gondolom, kidobhatlak a lakásomból, felgyújthatom ezt az egészet, na jó, ez azért rossz ötlet, de megtehetném, viszont lehet, hogy börtönbe kerülnék, na a lényeg, hogy te nem tehetsz semmit, nem mondhatod meg azt, hogy hogyan cselekedjek, és most megkérlek arra, hogy hagyd el a lakásomat.

-          Hűűű! – nyögte ki, azon is csodálkozom, hogy megtudott szólalni, mert eddig nagyon döbbent arckifejezéssel hallgatott végig. Most viszont még egy apró mosoly is megjelent a szája sarkában. – Színésznek készülsz? – támaszkodott meg mellettem az ajtófélfának. A kezével együtt, a fejem is fordult, majd nagyon lassan néztem vissza fel rá. Túlságosan közel volt, azt hiszem a szívverésem és a légzésem is kihagyott pár másodpercig. Nem szabad, most nem gyengülhetek el! – Mert egy ideig teljesen bedőltem neked. – Légy magabiztos, és erős, állj ellen a csábításnak!

-          Színésznek, én? Na ne nevettess – böktem meg játékosan a hasát, persze most nem úgy, mint első találkozásunkkor. Te jó ég, kicsit több mint tizenkét órája ismerem még csak Ericet, de már bökdösöm, ehhez is kell ám’ bátorság! Nem is tudtam, hogy nekem olyanom is van. – Most pedig megkérhetnélek arra, hogy mássz ki az arcomból? Tudod, nekem ma még iskolába kell mennem – mondtam neki artikulálva, és intettem a bejárat, Eric esetében a kijárat felé. Megindult, de én még mindig nem voltam hajlandó elmenni a kincseimet rejtő ajtó elől.

-          Lehet, hogy félre ismertelek – pff miről beszél? Hiszen még nem is ismer. – De ez nem jelenti azt, hogy ne imádnál, csak éppen jól tartod magadat.

-          Pulyka! – gratulálok Amabel, ennél durvábbat nem találtál?

-          Pulyka? – megdöbbenve hátrafordult.

-          Most mit bámulsz, mi bajod van a pulykával? – ennyire idióta is csak én lehetek.

-          Semmi – kezdett a döbbenet arca átalakulni vidámmá. – Viszont szerintem ez kicsit sem méltó hozzám – ő volt a soros, hogy összefűzze maga előtt a kezeit, sőt még a jobb lábát is átdobta a bal előtt. – Nézz csak rám, úgy nézek ki, mint egy ronda szárnyas madár? – oldalra döntöttem a fejemet, és elkezdtem minden négyzetcentiméterét átvizslatni. – Tudod mit, ne is válaszolj, mert még a végén én fogok megsértődni rád.

-          Azt kétlem, tudod Eric, tudom, hogy imádod a rajongóidat, és amint kifejtetted nekem percekkel ezelőtt, én is az vagyok, szóval te megőrülsz értem – egy diadalittas mosoly terült szét az arcomon, Eric pedig elképedve bámult.

-          Höh majd meglátjuk ki imád kit – mondta ki az utolsó mondatot, majd sarkon fordult, de még mielőtt felránthatta volna az ajtót, kinyílt az magától. – Szia Mia – köszönt, majd helyet cseréltek, a lány befelé, Eric pedig eltűnt a lépcsőházban.

-          Ebbe meg mi ütött? – kérdezte miközben odajött hozzám. Megvontam a vállaimat.

-          Nem tudom – mosolyogtam. – Lehet, hogy nem szereti, ha legyőzik – gondolkodtam el egy másodpercig. Mert így van, legyőztem! De van egy olyan sejtésem, ezt még visszakapom.

-          Miben? Amúgy tényleg nem szereti, bármi is volt az, már előre tudom, hogy ennek az egész harcotoknak vicces vége lesz – mosolyodott el.

-          Nincs itt semmiféle harc – tártam ki karjaimat. – Amúgy jó reggelt! – mosolyodtam el.

-          Neked is, és ha most még nincs is, majd lesz harc, vagy sőt, inkább háború.

-          Mi járatban vagy ilyen korai órákban? – kérdeztem, és megindultam eltakarítani a bögréket az asztalról.

-          Szeretnék kérni tőled egy szívességet, mivel hogy Will elviszi ma a kocsimat, eltudnál vinni a suliba?

-          Természetesen, bekopogok majd, ha indulhatunk – mosolyogtam, és kikísértem.

/Eric szemszög/

   Majd megmutatom én neki! Mi az, hogy senki vagyok, az biztos, hogy minden vagyok, csak senki nem, mi lehet abban a szobában? Mindenképpen ki kell derítenem, ami pedig a másik dolgot illeti, nem is érdemes foglalkoznom vele, viszont hm… hogyan tudnám legyőzni? Egyáltalán miért érzem úgy, hogy le kell győznöm?

   A válasz azt hiszem összetett, valójában úgy érzem, hogy szeretnék a barátja lenni, igaz, hogy még nem ismerem őt, de nem lenne rossz, ha jóban lennénk. Meglehet, hogy nem kellett volna kiteregetnem a lapjaimat, mert így azt hiheti, hogy kicsit túlzottan el vagyok magamtól szállva, de ez nem igaz, csak az igazat mondtam, már azt sem szabad?

   Bárki megmondhatja, hogy Amabel odavan értem, látszik rajta, hogy erőlködik, ha a közelemben van, talán ha nem lennénk szomszédok, már rég sikítozásba kezdett volna, és leteper az első adandó alkalomkor, de mivel hogy olyan helyen volt, ahol esélye van arra, hogy többször is összefutunk, nem szeretett volna kockáztatni, vagy csak simán egyszerűen hidegvérű, de mégis forróvérű.

   Ez olyan bonyolult! Minden emberhez szükség lenne egy kódfejtőre.

Miért kell korán reggel zsörtölődnöm? Miért nem lehet az élet egyszerű? Mert akkor unalmas lenne. Miért beszélek magamban? Mert nincs a közelemben más. Miért vagyok ennyire fáradt? Mert az éjjel keveset aludtam, sőt a turné is kifárasztott.

-          Pofa be Saade!

   Remek, most már nem csak a fejemben beszélek magammal, hanem hangosan is, ez borzalmas, szükségem van egy emberre, vagy… jobb ötletem van! Nyomás a zuhany, után aludni, az a legjobb időtöltés, és várjunk csak, Amabel elfelejtett megetetni. Na nem mintha nem tudnék magamtól enni, mert azért mégsem vagyok kisbaba, de jó dolog, ha nem nekem kell az ételről gondoskodnom.

   Szóval a terv: gyors zuhany, ennél is gyorsabb bevásárlás, és a jól megérdemelt alvás.

*

-          Eeeeriiiic! Befogom törni az ajtót! – fülemre szorítottam a párnát, hátha akkor elhallgat végre valahára. Rosszabb, mint egy ébresztőóra, mert azt legalább ki lehet nyomni.

-          Haver, húzzál haza! – ordítottam vissza, de már elkezdtem lemászni az ágyamról. Úgy nézhettem ki, mint egy holdkóros, szegény hajamat is biztosan elfeküdtem. Megragadtam a kilincset, majd feltéptem, és félreálltam az útból.

-          Tudod, te egyáltalán, hogy hány óra van? – bólintottam, majd becsaptam az ajtót, és megindultam vissza az ágyamba, eszemben sincs felkelni, vagyis ha már muszáj volt, inkább visszamegyek újra a párnák közé. – Mi vagy te, csecsemő? Hány órát aludtál már? Mit csináltál az éjjel? – ballagott utánam.

-          Nem, nem, nem és aludtam. Azt hiszem ennyi kérdést tettél fel, most pedig ha megengeded… - elértem az ágyamig, és szó szerint beledőltem.

-          Na majd meglátjuk – fogalmam sincs mire érthette, nem is nagyon izgatott, de elcsendesedett, szóval nekem ez éppen elég volt. Már egy ideje benne jártam az álmomban. Spanyolország egyik partján sétálgattam, mikor újra meghallottam J-Son lépteit a közelben, de nem figyeltem oda rá, és inkább tovább álmodoztam. Lehet, hogy nem kellett volna megfeledkeznem arról, hogy mennyire nagy barom tud lenni. Pechemre egy tál vízzel tért vissza, amit szépen lendületesen rám borított, amint ezt meg merte tenni, szemeim felpattantak, és villámokat szórtak, nagyon remélem, hogy ő is észrevette a tüzes lángokat, nem csak én beszéltem be magamnak.

-          Ember, halott ember vagy! – álltam fel, majd ugrásra készültem, de amint végig futott ez a gondolatmenet a fejemben, olyan gyorsan el is vetettem, tudod ki fog kárt tenni magában csak azért, mert leborították hideg vízzel. Nem tudott volna legalább langyosat hozni?! Gyorsan kiegyenesedtem, majd megszólaltam. – Oké, nem verekszem, mit szólsz egy menethez, vagy többre, hoztad az új játékot, ugye?

-          Tudod mit, erre már semmit sem mondok, már ott van a PS-ben. Aztán ne tartson sokáig az átöltözés Hercegkisasszony! – még nem vagyok teljesen ébren, ez az egy szerencséje.

-          Haha – aztán eltűntem a fürdőmben. Éhes vagyok, majd ha sikeresen elvégeztem a felfrissüléssel, azt hiszem rendelnem kellene egy-két pizzát. Most kivételesen nem tartott sokáig a rendbe hozásom, gyors voltam. – Kezdhetjük! – huppantam le a kanapéra.

-          Itt volt az ideje, nem tudom, mit tudsz csinálni háromnegyed órán keresztül – mondta, miközben belemélyedt a játékba.

-          Hol volt az annyi idő? Még a fele sem – puffogtam egy kicsit.

-          Man, ha bemész a fürdőbe, vagy egy tükör elé állsz, elveszíted az időérzékedet – na ez fájt, de hát ez az igazság, szóval ja, majd talán kinövök ebből valamikor.

-          De legalább jól nézek ki! – kezdtem el nyomogatni én is a konzolt. – Rendeljünk pizzát! – végszóra a gyomrom is megkordult.

-          Már megtettem, unatkoztam, mármint egyedül nem a legjobb játszani, az egyik felem mindig kipécézte a másikat – röhögte el magát.

-          Oké, na most mutasd meg, mint tudsz, jobban mondva mit nem tudsz! – villantottam egy gunyoros mosolyt.

-          Ne legyél ilyen pökhendi, tudod nem minden csaj bírja az egoista barmokat! – lökött oldalba.

-          Kit érdekelnek a csajok? Na jó, engem, de! Most játszunk, nincsenek csajok, csak a nemsokára megérkező pizzák – löktem vissza. Csak emlegetnem kellett, és bekopogtak. – Nyisd ki!

-          Te lakásod, nyisd ki te!

-          Én most játszom, na, hozzád közelebb van! – téves, mert én ülök közelebb, de egy kis hazugság nem árt, főleg úgy, hogy tudja, mi a valóság.

-          Ez nem igaz, de legyen, komolyan mintha egy nyávogós kislány lennél!

-          Mert te jobb vagy, mi? – állt fel, majd elindult az ajtóhoz.

-          Sokkal, egyrészt… hé, te nem is pizzafutár vagy! – változott át a hangja nem hisztissé, hanem inkább csalódottá. Csak nem éhes?

-          Öhm… nem, de hoztam kaját – mondta egy lágy hang. Ajj, J-Son közelében miért nem gyengült el a hangja?

A játék - 1. forduló

Sziasztok! :)

Mint azt mindenki tudja, meg volt a nagy találkozó, már csak fejezetek kérdése, hogy Ama mikor fog leszokni Ericről. (Mármint az imádásról.) Persze nem csak azért kell nekünk egy új sztár, hogy Amabel kiélhesse a rajongását, hanem, hogy borsot törjünk Eric, és persze Zachie orra alá is. :D

Ebben kérném segítségeteket, itt a pillanat, amikor Ti is beszállhattok a történet alakulásába. ;)

A játék lényege, hogy a 3. forduló végeztével legyen nekünk egy sztárunk, akit igaz, hogy nem akkora lelkesedéssel fog Ama szeretni, mint Ericet, de sokat fog vele foglalkozni, ami remélhetőleg bosszantani fogja a popsztárt. :D

1. forduló: mindenkitől kérni szeretnék sztárt, vagy sztárokat /lehet énekes, színész, együttes; egy kérésem lenne, fiúkról legyen szó/. Több embert is írhatsz, nem muszáj csak egy személyre koncentrálnod. Ez a forduló nagyjából egy hétig fog tartani.

2. forduló: Majd a következő héten lesz egy összegzés, az első öt-tíz (majd egy hét múlva kiderül) olyan személy, aki a legtöbb megnevezést kapja, újra szavazásra lesz bocsátva.

3. forduló: lesz három emberünk /vagy együttesünk/, ennél a pontnál elérkezünk az utolsó fordulóhoz. Itt az lenne majd a feladatotok, hogy kiválasszátok a három ember közül azt, akit szívesen látnátok a fejezetben említésként, és természetesen arra is kíváncsi leszek majd, hogy MIÉRT őt szeretnétek választani. 

A JÁTÉK ELKEZDŐDÖTT tehát,

1. forduló: mindenkitől kérni szeretnék sztárt, vagy sztárokat /lehet énekes, színész, együttes, öreg, fiatal, amerikai, angol stb. ; egy kérésem lenne, fiúkról legyen szó/. Több embert is írhatsz, nem muszáj csak egy személyre koncentrálnod. Ez a forduló nagyjából egy hétig fog tartani.

Itt még nem vagyok kíváncsi arra, hogy miért őt/őket írod, rád van bízva, kedved szerint választhatsz. ;) 

Tisztázzunk le egy két dolgot... 

1. Ericet ne válaszd! (Erickel nem lehet Ericet szívatni.)

2. J-Son sem a legjobb ötlet, mert ő is ott lesz a közelben.

3. Bármennyire is sajnálom, Danny sem lenne a legjobb alany. 

Azt hiszem ők hárman vannak, akik biztosan szerepelni fognak, és talán barátságot is fognak kötni az amerikai lánnyal. :)

Várom a neveket a bejegyzés alatt, az e-mail címemen, és a chatben is. Remélem sokan részt fogtok venni a játékban! ;)

Kisses&Hugs♥, adadel

20. fejezet - Lehetnénk barátok?

Sziasztok!

Először is, elnézést szeretnék kérni, amiért még mindig nem válaszoltam a komikra, nem mentegetőzöm, mert nem változtat semmin, de ígérem, ami késik, nem múlik, csak még egy kicsit késni fog. Nem tudom, mikor lesz rájuk időm, de ha válaszoltam, kiírom a chat-be. :)

Másodszor, köszönöm, hogy elolvasod a fejezeteimet, fantasztikus érzés, köszönöm szépen!

Harmadszor pedig a komikat köszönöm, és bűntudatom van, amiért még mindig nem válaszoltam, ne haragudjatok! 

Végül pedig jó olvasást kívánok, és ha valami nem tetszik a történetben, vagy a szereplőimben, nyugodtan írjátok le, mert sokat segítetek azzal, hogy elmondjátok a véleményeteket (még ha ennyire hálátlan is vagyok :$).

Kisses&Hugs♥, adadel

Lehetnénk barátok?

   Nem hiszem el, sőt, nem is fogom, mert nincs itt semmi, nem történt az égvilágon más, csak egy álom, álmodtam, biztos vagyok benne. Viszont nagyon valósághű képkockák voltak. Érthetetlen az egész, mert a viselkedésem nem volt túlságosan mániákus, a normálisnál kicsit felpörgöttebb, de nem annyira, mint amennyire várnám. Ebből is látszik, hogy csak álmodtam, mert biztos vagyok abban, hogy nem bírnék ennyire uralkodni magamon.

   Fél hat van, éjjel is erre az időpontra terveztem a futást, a tudatalattim meg gondolom előre gondolkozott, hiszen az ébresztőórám is ehhez igazodva volt beállítva. Miután felkeltem gyorsan egy melegítőbe bújtam, felgumiztam a hajamat, majd elindultam a közeli parkba. Most léptem le az utolsó lépcsőfokról a lakásomban, pár méterre vagyok attól, hogy kilépjek a lépcsőházba. Kezemmel a kilincsért nyúltam, feltéptem az ajtót, és tekintetem megütközött egy barna szempárral. Most vagy megint álmodom, vagy tévedtem és az Erickel való találkozás nagyon is valós volt?!

   A légzésem és a pulzusom legalább a háromszorosára gyorsult, nem beszélve arról a hatalmas szédülésről, amit csak az válthatott ki, hogy itt van Ő, tőlem maximum két méterre.

-          Öhm… minden rendben van? – wow Eric Saade hozzám szólt, méghozzá a hogylétem felől érdeklődik! Kezdődhetne ennél jobban a napom? Kétlem.

-          I-i-igen, persze, már miért is ne lenne? – próbáltam felvenni a normális beszédstílust, habár eléggé nehezemre esett. A hangom sem szíveskedett engedelmeskedni, de talán nem tűnt túl ellágyultnak.

-          Akkor, mehetünk? – lépett félre az ajtóból, hogy én is ki tudjak menni.

-          P-persze – nem leszünk így jóban, a mosolyától mindjárt ideolvadok. Nem is beszélve a megjelenéséről, pedig csak egy melegítő van rajta! Még a végén ez a pasi lesz a végzetem. Ne tessék itt arra gondolni, hogy egymásba szeretünk, és minden percben szerelmes szavakat suttogunk egymásnak, mert ilyen nem létezik! Na jó, mégis, de csak a szappanoperákban. Én történetesen arra gondolok, hogy Eric fogja a bukásomat jelenteni, mert meg fogok semmisülni a közelétől, nem vagyok hozzászokva, hogy - nem csak egy kis rövidke ideig - sztárok mellett vagyok. Nagyon úgy érzem, hogy ki fogok készülni. Minden embernek vannak olyan gondolatai az életben – gondolom én, hiszen nekem is vannak -, mikor elönti a testét a forróság, mert annyira vágyódik egy emberre, mint még soha, az utóbbi időben ezt Ericnél éreztem, de most fogalmam sincs, hogy mi fog történni azáltal, hogy megkaptam ennek a kósza gondolatfuttatásomnak a valódi testbe öltő személyét.

-          Kérhetnék tőled valamit? – Ő kér tőlem valamit, na ne! Amíg a lehetetlenségen gondolkodtam, gyorsan bezártam az ajtót, majd megindultam Eric után a lifthez. Igaz, hogy futni indultunk, de elég lesz majd ha a parkban kezdjük el, nem használunk el fölöslegesen energiákat.

-          Tőlem? – kérdeztem megdöbbenten, Eric pedig kíváncsian fürkészett.

-          Igen – villantott rám egy kedves mosolyt. Úgy gondolom, hogy nem kellene így cselekednie, magába kellene zárnia ezeket a kedves gesztusokat, és akkor talán a komolyságával annyira nem tudna ledönteni a lábamról. – Tudom, kicsit elhamarkodott vagyok, de muszáj lesz ezt letisztáznunk – tartotta a szemkontaktust -, tudom Miától, hogy úgymond rajongó vagy – elkezdtem pirulni, csodálkozom is, hogy még csak most tört rám ez az emberi reakció -, és nem szeretném, ha neked, vagy akár bármelyikünknek ebből valami kellemetlenség származhatna. Erre szeretnék valami megoldást találni – nem úgy mondta, mint akit nagyon érdekelne az, hogy oda vagyok érte, mindinkább amiatt aggódott, hogy tényleg ne érjen minket olyan pillanat, amit kellemetlennek találhatnánk.

-          Öhm… hát… - mit is mondjak erre? Segítség!

-          Hé, Amabel – ááá tudja a nevemet! Akaratom kívül is elvigyorodtam, vajon ezt az extázis érzést elhagyom majd valaha? – Csak nyugodtan, nem eszlek meg – kacsintott rám, én meg már az ájulás határán voltam. A lábaim meg csak vittek a park felé, nem is emlékszem arra, hogy mikor léptünk ki az épületből.

-          Kaphatnék egy kis gondolkodási időt? – néztem rá félénken, Ő pedig jóízűen felnevetett.

-          Mondjuk, amíg futunk elég lesz? – nagyon nem, már azt sem tudom, hogy miről kell gondolkodnom. Rájöttem arra, hogy imádom a barna színt. Hihetetlen, és egyben lehetetlen az, hogy eszemnél legyek, ha itt van a közelben.

-          Bízom benne – nyeltem egy hatalmasat, majd a kiszabaduló rakoncátlan tincsemet a fülem mögé tűrtem.

-          Most pedig fussunk?! – ezért jöttünk, nem? – Igen, azt hiszem most nem vagy képes a beszélgetésre – húzta ajkait kaján vigyorra. Ha nem lennék ennyire elvarázsolva, akkor biztos, hogy visszavágok, de így csak egy szót tudtam kinyögni.

-          Futás! – és a fülembe dugtam a fülhallgatókat, még a periférikus látásomnak köszönhetően láttam, hogy Eric is így tesz, majd kilőttük magunkat. Fej-fej mellett haladtunk, de a srác kb. fél óra futás után megállt, nem tudtam, hogy mi üthetett belé, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy megszállt a bátorság, ezért megfordultam, és lassan hátra felé futottam, de úgy, hogy társalogni tudjak közben Erickel. – Na mi van popsztár, elfogyott a szufla? – ezt én mondtam volna? Büszke vagyok magamra, jajj csak nehogy megbánjam.

-          No lám csak, úgy látszik megkaptam a választ a nem rég’ feltett kérdésemre – fújta, miközben a combjára támaszkodva pillantott fel rám.

-          Nem tudom, mire gondolsz – fogalmam sincs, honnan jött ez a hatalmas bátorság, de örülök neki. Odasétált mellém, lehet, hogy egy kicsit túl közel is.

-          Biztos, hogy nem tudod? Viszont ha mindig így fogsz viselkedni, nem lesz semmi probléma – hajolt a fülemhez, ó ne, ilyet ne csinálj Eric, mert megbánod, ha elájulok, a karjaidban! Az idilli pillanatot megtörte egy számomra nagyon kellemes hang, habár most a reakcióm az volt, hogy a homlokomra csaptam a kezemet, majd megcsóváltam a fejemet. Eric pedig felnevetett. Imádlak Popular!

-          Ha nem haragszol, én ezt most felvenném – pillantottam a kezemben lévő telefonra -, addig nyugodtan fújd ki magad – mosolyogtam rá, Ő pedig vágott egy aranyos grimaszt.

-          Szia, Ama! – hallottam Zachie álmos hangját.

-          Zachie, örülök, hogy hallom a hangod, habár nem tűnsz valami fittnek – mondtam mosolyogva, Eric pedig érdeklődve figyelt, miközben próbálta a légzését normálisra visszaállítani, még én sem vettem a levegőt megfelelő tempóban.

-          Vicces vagy, tudod, nekem most este van, viszont csodálkozom, hogy ilyen élénk a hangszíned, mi történt?

-          Ha elmondom, nem fogod elhinni – nyújtottam el a mondatot. Fogalmam sincs, hogy mit fog mondani.

-          Cica, bökd már ki! – mondta nevetős hangon.

-          Mi az, hogy cica, nem vagyok a cicád, te majom! – imádom ezt a gyereket, még ha időnként idióta is. Saade mellettem hatalmas szemeket meresztett.

-          Ezt bebuktad, mert az holtbiztos, hogy majom nem vagyok! Elárulod, hogy minek sikerült felvidítania Téged, na nem mintha nem örülnék neki, amúgy még egy gyors kérdés előtte. Ugye nem hívtalak, amikor aludtál? Mert a telefonom azt jelezte.

-          Nem emlékszem, tudod, aludtam – nem árulom be Csinget, nincs értelme.

-          Pedig azt hittem, hogy ha én nem is, de egy tündér beszélt veled – hupsz, lebuktunk, de nem kell neki tudnia, hogy miről volt szó.

-          Tudod, tündérek nem léteznek – mondtam sejtelmes hangnemben.

-          Amabel! Ilyet nem mondhatsz, mintha nem te nézetted volna meg velem a Pán Pétert, most állj neki kántálni! – ezt teljesen komolyan mondta.

-          Zachie, ne már! – mégsem állhatok neki a park közepén.

-          Kántálj! – utasított.

-          Na jó – fújtam ki a fáradt levegőt. -  Hiszek, hiszek, hiszek a tündérekben – valószínűleg a normális emberek nem ismételgetnek azért egy mondatot, hogy megmentsenek olyan lényeket, amik még csak nem is léteznek. Mi ketten Zachkel tényleg nem vagyunk százasak, de nem baj, ezért szeretem Őt ennyire nagyon. A mellettem álló srác pedig szerintem nem tudta eldönteni, hogy nevessen rajtam, vagy otthagyjon, de nem ment el, szóval még nem veszítettem el teljesen.

-          Remélem sikerült felélesztened azt a tündért, aki az előbb miattad halványult el.

-          Én is remélem – mosolyodtam el, hiszen olyan aranyos, kisfiús hangon beszélt, de mégiscsak egy tizenhét éves srác szájából hallottam ezt az egészet. – Zachie, te nagyon álmos vagy!

-          Igazad lehet, de figyelmesen hallgatlak – itt az ideje elmondanom.

-          Hát… öhm… tudod… - milyen irányból közelítsem meg a témát?

-          Nem Ama, még nem tudom – megelégelte a próbálkozásomat.

-          Elhiszed, vagy sem, de itt áll mellettem Eric Saade, sőt fölöttem lakik – elmondtam, reakciója pedig egy álmos, jóízű nevetés volt.

-          Am, eddig is tudtam, hogy van fantáziád, de hogy ennyire! – tudtam, hogy nem fog hinni, mivel bizonyíthatnám?

-          Zachie, komolyan mondom! Miért mondanám, ha nem így lenne?

-          Bizonyítsd! – fogta egy kicsit vissza a nevetését, de még így is nagyon vidám volt a hangja.

-          Hogyan? – vizslattam tekintetemmel a fákat.

-          Képpel, hanggal, bármivel, ami megfelelően mutatja, hogy az tényleg az, akinek mondod – ránéztem Ericre, aki ugyancsak engem pásztázott kíváncsi tekintetével.

-          Oké, akkor majd küldök valamit, bármit, de most menj aludni, mert holnap neked is suli van! – képtelen vagyok még kérni tőle egy közös fotót, és ha oda adnám neki a telefont, hogy beszéljen Zachkel, nem is tudom, mi történhetne, de most inkább kihagynám. Valószínűleg Ericet kellemetlenül érintené, hiszen nem ismeri Zachet, még csak azt sem tudja, hogy eszik-e, vagy isszák.

-          Tudtam, hogy meg fogsz futamodni! – kacagott.

-          Tévedsz, nyomás csicsikálni Zachie baba! – próbáltam egy szigorú hangnemet felvenni.

-          Okés anyuci, de legközelebb kérek majd egy jóéjt puszit! – mondta kisfiús hangon.

-          Ó persze mindenképpen, álmodj szépeket!

-          Te pedig velem! – jött a válasz. – Ja igen, majd ha este aludni mész, bőven elég lesz akkor is. Szia! – és letette.

-          Nos, ne nézz teljesen lököttnek, habár az igazság sincs valami messze a most hallottaktól – emeltem el a fülemtől a telefont, majd zsebre vágtam, és minden figyelmemmel Eric tökéletes arcát tüntettem ki.

-          Szó sincs róla, csak egy kicsit furcsa volt – indult meg mellettem. – Jól hallottam, hogy tündérekről beszéltetek? – vigyorgott.

-          Ami azt illeti, igen – húztam meg a copfomat. Ő pedig kérdőn figyelt, nem értette, hogy mi okunk lehetett beszélni róluk.

-          Igazán?

-          Aham, tudod Eric – furcsa, hogy most Ericnek címeztem az Eric nevet, nem pedig valaki olyannak, akinek csak áradozom Ericről. Abba kellene hagynom ezt az Ericezést, túl sok Eric van egy mondatomban -, akivel beszéltem most, a legjobb barátom, és az Ő unokahugicáját Csingilingnek hívjuk, mert hasonlít rá – nem tudom teljesen megállapítani, hogy milyen érzelmek tükröződtek a szemében (ilyenkor lenne szükségem Edward erejére), de egy valamit kiláttam belőle, mégpedig a vidámságot -, és tudod mit? – néztem rá – Hagyjuk ezt a témát, elég sokan szoktak minket, kettőnket idiótának nevezni.

-          Nem is tudom, hogy vajon mi okból – állt meg, majd jobb kezét végig simította az álla alatt, mint aki nagyon gondolkodna valamin.

-          Haha, vicces vagy – böktem meg karját, bárcsak ne tettem volna, mert éreztem a karizmait. Mindegy Amabel, ne figyelj oda rá, Eric is csak egy ember, nem szabad bedőlnöd az izmoknak. Való igaz, hogy ott vannak, de ne törődj velük, gondolj arra, hogy majd egyszer Ő is megöregszik, és már nem lesz ennyire jóképű, és edzett… De bírnám, ha mellettem öregedne meg… Rendben Maynet, jól csinálod, veszekedj csak önmagaddal, igazad van, nem fogsz sohasem becsavarodni. – Mi legalább élvezzük az életet, még ha elég furcsa módon is.

-          Na látod, ezt elhiszem – abbahagytuk a futást, és innentől fogva csak sétáltunk, én is felengedtem, tudtunk normálisan beszélgetni. – Mennyire sietsz?

-          Csak annyira, hogy még suli előtt el tudjak készülni – tényleg alig hiszem el, hogy itt van Mr Eric Saade, és én nyugodt hangon tudok vele beszélni. Imádom magamat azért, mert imádatom mellett is tudok Eric közelében majdnem normális lenni.

-          Akkor… - nézett rám ragyogó szemekkel – van kajád? – azt hiszem nem meglepő módon elnevettem magamat.

-          Van, de az az én kajám, szerezz magadnak – és megindultam, természetesen rohanva a házunk felé. Ericnek van két lehetősége, az első, hogy utolér, és nagy valószínűséggel meghívom reggelizni, vagy amilyen lusta, mert láttam, hogy nem indult meg utánam, hoppon marad, és kénytelen lesz Miához, vagy Molly-hoz kuncsorogni reggeliért. Jut eszembe, ha nem álmodtam az Erickel való találkozást, akkor a barátnője is meglátogatott. Jobban mondva álbarátnője, vagyis még nem tudom, egyikőjük sem mondott még ezzel kapcsolatban semmit sem. Majd ha lesz elég bátorságom - örülnék, hogy ha a pár perccel ezelőtti még egy jó darabig megmarad -, mindenképpen rákérdezek, mert rossz szokásomhoz hűen rettentően kíváncsi természet vagyok.

-          Kösz, hogy megvártál, és hogy meginvitáltál reggelizni, tudom, hogy nem tudsz nekem ellenállni, és örültem a futásnak – ért be a bejárati ajtónál a srác.

-          Nos, Mr Tökéletes, nem vártalak meg, mert csiga vagy, nem hívtalak meg reggelizni, majd csak foglak, és ne legyél ennyire elszállva magadtól – válaszoltam nagyon is komoly arccal a mosolygósnak, de éreztem, hogy bármelyik pillanatban ellágyulhatok.

-          Mr Tökéletes?! – bólintottam. – Tetszik ez a név! – én meg megtörtem és elnevettem magamat.

-          Ez esetben többször nem fogod hallani – indultam meg fölfelé, és Eric is jött velem együtt, mármint a liftbe.

-          Miért nem? Pedig ez az igazság, tökéletes vagyok!

-          Na meg önimádó.

-          De, helyes önimádó! Ezt nem tagadhatod – hallatszott hangjából, hogy vigyorog.

-          Nem fogom növelni az egódat, szóval nem, nem vagy helyes, bűn ronda vagy – mindenki észreveheti, hogy nem mondtam igazad, mert nézz csak rá, tényleg majdnem tökéletes.

-          Hazudsz, de sebaj, elég, ha adsz a reggelidből – léptünk be a lakásomba.

-          Tudod, még alig ismerlek, de kezdem azt hinni, hogy lehetetlen eset vagy – zártam be az ajtót, majd megindultam a konyhába. – Vagyis nem, hiszen könnyen lezártuk az ügyet, semmi veszekedés, ilyennel is rég’ találkoztam.

-          Még ezt sem hallottam, hogy lehetetlen eset vagyok, de tudod mit? – én meg közben neki álltam a reggeli készítésének. - Kész öröm volt veled megismerkedni, nos, ha veszekedni szeretnél, állok rendelkezésedre, csak mondd, hogy mi a téma, és biztosíthatlak, hogy megfelelő ellenérveim lesznek ellened.

-          Most mondtam, hogy visszaszívom, te süket – hú de merész vagyok.

-          Lehet, hogy süket vagyok, de vak nem, és jól láttam, hogy sót öntöttél a teádba – lépett oda mellém a pultnál, elvette a kanalat, amivel eddig kavargattam a folyadékot, és egy keveset merített belőle, az orrához emelte és beleszagolt. – Ha merész lennék, most meg is kóstolnám, de nem vagyok az, szóval kóstold meg te – tolta oda az orrom alá.

-          Mondták már, hogy lökött vagy? – közben a kezemet a szám elé emeltem, mert még a végén képes lett volna megitatni velem a sós löttyöt.

-          Nem is egyszer – ki gondolta volna, hogy az a srác, aki a színpadon van, nem ez a srác? Mármint egyáltalán nem viselkedik úgy, mint egy huszonéves felnőtt, mindinkább egy tizenéves férfiú.

-          Szuper – kaptam ki a kezéből a kanalat, majd az egész bögrével együtt megindultam a mosogatóhoz, hogy bele tudjam önteni a nem kívánatos reggeli italomat.

-          Nos, Amabel, szeretnél megmérgezni sóval, vagy valami mással, mondjuk ciánnal? – igen, persze, minden vágyam az, hogy az imádatom tárgyát eltüntessem a föld színéről. Hoppá, néztem az Eric szobám felé, és nem nagy szerencsémre, résnyire nyitva hagytam az ajtót.

-          Igen, ez volt a tervem, muszáj volt felfedezned? – indultam eltüntetni imádatom mértékét.

-          Akkor remélem nem bánod, ha elkészítem magamnak, tudod, a rajongóim még számítanak rám, nem lenne jó eltávoznom – fogalmam sincs mit zagyvált, de csak intettem egyet hátrafelé, le nem véve a tekintetem az ajtóról, és haladtam, hogy minél előbb becsukhassam. – Kérsz te is, vagy félsz, hogy azt tenném, amit te tettél volna velem? – mit kérdezett? Huhh, oda értem, a rést megszüntettem, kulcsra zártam volna, ha a zárban lelem a kulcsot, de nem volt olyen szerencsém, ezért csak simán visszaindultam, és szememmel kérdeztem, hogy „Tessék, mit mondtál?”. – Kérsz teát?

-          Igen, kérek, köszönöm – ha nem uralkodnék magamon, már elájultam volna, de ügyes vagyok, kibírom, és barátságot fogok kialakítani vele, de azt hiszem, hogy Ő is ezen ügyködik.

-          Lehetne egy újabb kérdésem? – pillantott rám, miközben letette elém a bögrémet.

-          Csak ha nem sóztad el a teámat – mosolyogtam rá, Ő is ugyan úgy tett, majd feltette a kérdést.

-          Gondolod, hogy jó barátságot tudunk kialakítani? – lesokkoltam, most kérdezte meg, hogy lehetnénk-e barátok, oké, nézzük csak, gondoljunk arra, hogy nem Eric Saade kérdezte meg tőlem a dolgot, hanem Eric Khaled Saade, aki az előbb még futni is lusta volt, viszont megcsinálta a teámat, igen, így reálisabb, és remélhetőleg nem is fogok megbolondulni. Egy szerencsém van, hogy nem ittam, miközben kérdezett, mert az tuti, hogy az arcában kötött volna ki a forró folyadék.