1. fejezet - A fogadás

 

Sziasztok!

El sem tudjátok hinni, hogy mennyire boldog vagyok!

Köszönöm a véleményeket. Mindegyik nagyon jól esett.

Átléptük a kétszáz oldallátogatást, egy nap alatt, köszönöm!

Köszönöm a hat rendszeres olvasót!

Köszönök mindent!

Úgy érzem, ez már egy kicsit sok köszönöm volt…

Nem is szaporítom tovább a szót, szerintem a fejezetre vagytok kíváncsiak.
Kisses&Hugs, adadel♥



A fogadás 

Csörög a telefonom? Nem, biztos, hogy nem, ilyen korán nem szoktak keresni, de mégis, mintha az lenne. Majd csak megunja, még nincs kedvem felkelni. Befejezte, de mindjárt jött ebben a pillanatban egy sms. Valaki nagyon kitartó. Rendben, legyen, felkelek, de nagyon remélem, hogy fontos. Még szerencse, hogy este az ágyam melletti kis asztalra raktam az iPhone-om, és így nem kell kikelnem a meleg ágyikómból.

„Amabel… igazán felvehetnéd a telefont, tudom, hogy nem alszol, ilyenkor már réges régen fel szoktál kelni. –D”

Pont Ő, aki még délig is elalszik, ha teheti? Valami nagyon izgathatja. Mindjárt ki is derítem. Alig, hogy kicsengett, mindjárt fel is vette.

-          Jössz ma este? – kérdezte hadarva.

-          Hova? – nem emlékszem semmire, hogy megbeszéltünk volna valamit.

-          A meccsre, szinte mindenki jön az osztályból. Annyira várom már, szóval, jössz?

-          Delia, nem mondta nekem senki sem, hogy az ma lesz, teljesen abban a hitben voltam, hogy két hét múlva szombaton. Nem vettem jegyet, de mivel hogy ma lesz, már biztos, hogy nem fogok kapni. Ebből kiindulva a válaszom a nem – iszonyatosan sajnáltam, pedig nagyon szívesen elmentem volna, szerettem ilyen eseményekre járni.

-          Biztos, hogy nem szóltam? Pedig akartam, úgy látszik, hogy kiment a fejemből. A héten mindenki erről beszélt, és te nem hallottad? Hol jártál? A fellegekben? Megint kiről álmodoztál? – miért hiszi mindenki azt, hogy állandóan álmodozom valakiről? Ez nem igaz mindig, többnyire igen, de néha nem. A héten a tökéletes pasiról ábrándoztam, és biztos vagyok abban, hogy Ő nem létezik, de ha mégis, akkor még nem tudok róla.

-          Az titok. Megtartom magamnak. Majd ha egyszer találkozom vele, elmesélem, de az még odébb van. Érezzétek este jól magatokat! Remélem, holnap lesz hangotok, de azért adjatok bele mindent! – ha mi ott vagyunk, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy a nekünk kedvesebb csapat megfelelő buzdítást kap. Másnapra nem szokott maradni senkinek sem hangja, éppen ezért rögtön a meccs után be szoktunk ülni egy hangulatos kis kávézóba és mindenkinek kötelező meginnia egy forró, mézes teát. Ez igaz, hogy furcsa, hiszen mégis csak a mediterrán övben élünk.

-          Bízhatsz bennünk! Mindenről beszámolok majd. Puszillak, szia! – ezt olyan élvezettel mondta, hogy teljesen elhittem neki.

-          Én is puszillak, csáó! – amint meghallgatta ezt a mondatot, letette a telefont, mintha nem csak ez miatt izgulna, szerintem van még itt valami a háttérben. Ki kell majd derítenem.

-          Éppen ki szerettem volna szállni az ágyamból, de valaki, vagyis valakik, amint kiderült, kopogtattak.

-          Ama bejöhetünk? – kérdezte öcsém azzal az „akarunk valamit” hanglejtésével.

-          Attól függ, hogy ki tartozik a többes számba – mindenkit azért én sem engedek be a szobámba.

-          Természetesen én és Zach – még szerencse, hogy nem valami másik haverját hozta, állandóan azzal szórakoznak, hogy engem piszkálnak.

-          Gyertek – amint kimondtam ezt az egy szót belépett Jason, mögötte pedig a legjobb barátja, aki történetesen velem is nagyon jóban van – Mit szeretnétek?

-          Honnét veszed, hogy szeretnénk valamit? – kérdezte Z és közben odafeküdt a jobb oldalamra – Ezt meg sem kérdeztem, tudjuk, hogy majdnem mindig átlátsz rajtunk. Ez így nem ér. De legalább azt nem tudod, hogy mire készülünk, vagy tévedek? – vigyorgott rám.

-          Srácok, túl jól ismerlek már titeket, szóval? - kérdeztem, mert már egy kicsit kezdtem kíváncsi lenni.

-          Mit szólnál egy fogadáshoz? – amikor kimondta a fogadás szót, felcsillant mindkettejüknek a szeme.

-          Már megint, nem untátok még meg? – minden hónapban kitalálnak valami abszurd ötletet és véghezviszik, persze én mindig az ellenkezőjét mondom, ezért ha jól emlékszem, egy alkalom sem volt, hogy nyertem volna.

-          Egyáltalán nem, jó látni, hogy szenvedsz.

-          Ez nagyon kedves tőletek, akkor halljuk csak, mi lenne, amit most megcsináltok?

-          Jössz a ma esti baseball meccsre?

-          Nem, pont most mondtam Delia-nak is, elfelejtettem azt, hogy ma lesz és nem vettem jegyet.

-          Az a legkisebb problémád, mi gondoltunk arra is. Akkor benne vagy? – nehogy elmondjátok… elképesztő, hogy meddig tudják ezt húzni.

-          Hadd halljam, és majd utána eldöntöm.

-          Kezdés előtt beindítjuk a tűzjelzőt, amint elkezdődött az össze-visszafutkosás, ellopjuk a játékosok baseballütőit és sisakjait…

-          Ez teljesen lehetetlen, hogy gondolhattok ilyenre? Nem vagytok teljesen komplettek – vágtam közbe Jason szavába.

-          Engedd meg, hogy folytassam, majd utána elmondhatod a véleményed. Szóval, amint összeszedtük az összeset, felmegyünk a kommentátor szobába, ott pedig kihangosítjuk a mikrofont, hogy az összes ember hallhassa a pályán…

-          Mit hallhasson?- Zach a kezét a számra rakta, ezzel elhallgattatva engem. Megfogtam a kezét és maga mellé raktam az ágyon. – Oké, bocsi, folytassátok.

-          Először is azt, hogy ez csak egy tréfa volt, nincs tűz. Ezután pedig elmondunk egy-két frappáns viccet. Eközben az egyik csapat öltözőjében találnak egy levelet, amiben le van írva, hogy hol vannak az eldugott tárgyak. Amint felérhetnének hozzánk az őrök, kimegyünk, mintha mi sem történt volna. Ne gondolj regényekre, csak nagyon rövid, ütős viccekre. Benne vagy?

-          Összegezzük, ellopjátok az összes sisakot és ütőt. Felmentek a kihangosító szobába, megnyugtatjátok az embereket, majd elmondatok pár viccet? Ez már alapból teljesen őrültség. Nem hiszem, hogy menni fog, ennyire nem vagytok ügyesek.

-          Dehogynem, hidd el A, mindenről gondoskodtunk, nincs kidolgozatlan jelenet – néha tényleg azt hiszem, hogy nincs ki mind a négy kerekük. Hogyan lehet ilyeneket kitalálni? Mi lesz ennek a következménye, ha kiderül? Talán, nem engedik be őket több játszmára? Az nagyon jó büntetés lenne számukra...

-          Rendben, legyen, de én ezekről nem tudtam. Ha bajba kerültök, nem márthattok be. Ti viszitek el a balhét.

-          Ne már! – szólalt meg egyszerre mind a kettő, majd Zach folytatta – Miért kell mindig a legrosszabbra gondolnod? Tudod, hogy sohasem árulnánk el – kacsintott rám, na persze, én ezt meg el is hiszem nekik.

-          Mi a tét? – ez a kérdés foglalkoztatott a legjobban. Mindig olyat találnak ki, ami nekem nem a legkedvezőbb.

-          Ezen még nem is gondolkoztunk – mondta öcsém, majd, mint aki nagyon töri a fejét valamin, elmerült önmagában, pár perc múlva megszólalt és ezeket a mondatokat küldte felém – Ha mi nyerünk, legyen az, hogy szeptembertől kezdve külföldi iskolában tanulnál tovább. Úgyis most kell eldöntened nemsokára, hogy melyik egyetemre, főiskolába mész. Ezzel megkönnyítjük az ország választásodat.

-          Szó sem lehet róla, nem szeretnék az államból, sőt a megyéből sem elmenni – nem gondoltam arra, hogy elmegyek, tökéletes nekem itt.

-          Miért nem? Hiszen te mondod mindig, hogy kellenek a kalandok és szívesen kipróbálnál „nem károsító” dolgokat. Itt az alkalom és mi segítünk neked. Mit szólsz Európához?

-          Mi? Nem ebben egyeztünk meg, el akarod küldeni ilyen messzire? Mi lesz velünk? Kivel fogunk állandóan szórakozni? Nekem hiányozna.

-          Jó színjátszás volt Zachie, de tudom, hogy te is benne vagy az egészben.

-          Lebuktam…

-          Miért szeretnétek eltávolítani? Na jó, ez nem fontos, végül is, miért is ne, de legalább próbáljatok olyat választani, ahol vannak normális iskolák.

-          Mindenképpen. Darts vagy csak térképre bökés? – néztek egymásra a fiúk. Most már mosolyogva.

-          Dartsba nem egyezem bele, múltkor is direkt rossz helyre céloztatok és egy hetet szenvedtem Alaszkában. Méghozzá télen, tudjátok milyen hideg volt?  Majdnem megfagytam, alig vártam, hogy hazajöhessek.

-          Rendben, legyen, hozz egy térképet és bökj rá becsukott szemmel, vagy szeretnéd, ha én csinálnám? – bólintottam, majd elmentem az egyik térképemért, kinyitottam és a földre raktam, mind a ketten odajöttek mellém, Zach becsukta a szemét, J eközben elővette gyorsan a telefonját és amint rámutatott barátja az egyik országra, azon nyomban lefényképezte, szerinte kell a bizonyíték, mert még a végén máshova mennék el.

A választás, vagyis bökés Svédországra esett, ezen belül is Stockholmra, mintha nem is csukott szemmel mutatott volna rá. Nem tudom, hogyan találta el pont a fővárost.

-          Kicsi szívem, muszáj engem mindig északra küldenetek? Sajnáljátok tőlem a meleget?

-          Én? Tőled? Soha! Nem láttam hova bökök. Nem az én hibám – emelte fel kezeit. Végül is, tényleg nem az ő hibája, hiszen én fogadtam megint el, nem is tudom, miért? Talán hajt az, hogy egyszer legyőzzem őket, talán ma sikerül és nem kell elmennem.

         

Megbeszéltük, hogy mikor indulunk. Az én kocsimmal megyünk, de Z kiharcolta, hogy hadd vezethessen. Azt mondta, hogy magában sokkal jobban megbízik, mint bennem, igaz, hogy ezt egy ezer wattos mosoly kíséretében intézte felém, de kicsit rosszul esett. Ez után írtam Deliának egy üzenetet, hogy mégis megyek. A választ, épp hogy csak letettem a telefont, megkaptam, megnéztem és csak egy mosolygós fej volt benne.

A napom gyorsan elment, szinte észre sem vettem, hogy itt az idő, arra, hogy elkészüljek. Most négy óra van, a játék hétkor kezdődik, de a srácok időben ott szeretnének lenni, úgyhogy fél-háromnegyed óra és indulunk. Megfürödtem, majd felöltöztem. Egy lenge világoskék felsőt vettem fel, ami a combom közepéig ért, ehhez pedig egy farmer rövidnadrágot. A lábamat pedig egy ezüst szandálba bújtattam. Amint felkentem egy alapsminket és megcsináltam a hajamat, készen voltam az indulásra. A lépcsőn lefelé menet találkoztam húgommal, aki éppen egy állatos könyvet szorongatott a kezében. Majd apuval találtam szembe magam a nappaliban, amint látókörébe kerültem, letette a dohányzóasztalra azt az újságot, amit olvasgatott. 

-          Helló Lánya! – mosolyodott el.

-          Szia Apa!

-          Hova készülsz? – ebben a pillanatban toppant be mellém Jason és Zach is – Jobban mondva, hova készültök?

-          Baseball! – vágták rá egyszerre a fiúk.

-          Ma? Miért nem szóltatok? Én is mentem volna.

-          Hidd el Apa, jobb, ha ma nem vagy ott. Bőven elég, ha nézed a tévéből. – mondtam neki teljesen hangsúlyozva a szavakat.

-          Fiúk, mire készültök? – vonta kérdőre őket. Én pedig már nagyban mosolyogtam. Kíváncsi vagyok, hogyan vágják ki magukat ebből. Néha nehéz egy ügyvéd gyerekének lenni.

-          Megnézzük a meccset – ezt még nekem sem tudták volna beadni. – Na jó, elmondjuk, de ne nézz ránk már ilyen „tudok mindent” szemmel. Kötöttünk egy fogadást – Apu rám nézett és megcsóválta a fejét- Szóval, ha lesz egy kis tolódás a kezdést illetően, ne lepődj meg.

-          Ugye, nem kerültök majd börtönbe? Mert ha igen és megérdemlitek, csak úgy hozlak ki benneteket, hogy közmunkára ítéltetlek – mindig ezzel a szöveggel jön, de eddig az összes alkalommal bevált. Remélem most is.

-          Épp bőrrel meg fogjuk úszni. Amabel mehetünk?

-          Igen, persze, hozom a kulcsom. – leakasztottam a tartóról és visszamentem. Zach kinyújtotta felém a kezét, én pedig odaadtam neki – Indulhatunk.

Az út csendesen telt. Igazából nem is figyeltem oda semmire, teljesen le voltam fagyva. Túl nagy a tét. Amint odaértünk Zach beállt egy üres helyre a parkolóban, leállította a motort és kiszállt az autóból. Látta, hogy nem mozdulok, ezért odajött az oldalamra és megkocogtatta az ablakom. Kiszálltam és Z látta, hogy mennyire izgulok, ezért bátorítóan megszorította a kezem. Elindultunk a kapukhoz. Nagyon könnyen és gyorsan bejutottunk. Elkísértek a helyünkhöz, majd otthagytak a fiúk. Folyamatosan szállingóztak befelé az emberek a nézőtérre. Nem sokkal utánam, megérkeztek a többiek is. A skacok nagyon jól érezték magukat, fel voltak készülve a szurkolásra. Amíg próbáltam rájuk odafigyelni, hogy mégis miről beszélgetnek, elkalandoztak a gondolataim.

Ezen az egy tettükön fog múlni, hogy el kell e költöznöm, vagy sem. Anyáéknak mit fogunk mondani? Vajon ebbe is beleegyeznek majd? Amíg ezeket a mondatokat rágtam már magamban legalább századszorra, egyszer csak meghallottam a tűzjelzőt. Összeszorult a gyomrom. Mit csinálhatnak most? Mikor érnek a kihangosító szobába? Úgy történik eddig minden, ahogy Ők megtervezték? Nagyon remélem, de azért egy kis részem, abban is bízik, hogy veszítsék el a fogadást. Amikor meghallottam Jason kissé eltorzított hangját, ezt a kis kósza gondolatot elvetettem. Nem is nagyon tudtam odafigyelni arra, hogy miket mondanak. Abban viszont biztos vagyok, hogy az embereket sikeresen megnyugtatták, mert mindenki szépen, nyugodtan visszaült a helyére. Minden nagyon gyorsan történt és én szinte észre sem vettem, hogy már mellettem vannak. Nagyokat pislogtam feléjük, az a kettő pedig elnevette magát.

-          Csak nem féltettél minket? – kérdezte Zachie, én erre pedig nem tudtam válaszolni, csak megráztam a fejem. Ő ült mellettem, átkarolta a vállam és magához húzott.

-          Nagyon fogsz hiányozni – suttogta fülembe. Alig volt hangom, de válaszoltam neki: Te is nekem.

Ez volt a legelső alkalom, hogy amikor hazaértem, nem tudtam volna elmondania, hogy mi történt a játék alatt. Még a végeredményre sem emlékszem. Végig az járt a fejemben, hogy hol fogok nem is olyan a távoli jövőben tanulni.

Reggel nem emlékeztem arra, hogy egyáltalán hogyan kerültem a saját ágyamba, nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy elveszítettem a fogadást.

Megfürödtem, felvettem egy könnyű egybe részes ruhát. És amint sikerült teljesen magamhoz térnem, lementem reggelizni. Már mindenki lent volt a családból, csak én hiányoztam.

-          Khm. Khm – Tudtam, hogy mire célzol öcsikém, gondoltam magamban.

-          Jó reggelt!

-          Jó reggelt Am! – válaszolt mindenki.

-          Szeretnék valamit mondani, de előtte nyeljétek le azt a falatot, ami a szátokban van – mondtam nekik és mindannyian úgy is tettek. Megvártam, amíg apa ivott egy korty kávét és belekezdtem mondandómba ­- Szeptembertől új iskolába fogok járni.

-          Ezt eddig is tudtuk – mosolyodott el anyu. – Azt hittem, hogy valami teljesen más, komolyabb dolgot szeretnél mondani.

-          Ami azt illeti, még nem fejeztem be. Szóval, új iskola, új kontinens, új ország és új város – hadartam gyorsan.

-          Kifejtenéd? Kérlek – anyunak elállt a szava, apu pedig próbálta kiszedni belőlem az információkat.

-          Európa, Svédország, Stockholm.

-          Miért? – kérdezte hugicám, aki már attól is tart, ha egy-két hónapra elmegyek rokonokat látogatni.

-          Először is, mert elvesztettem egy fogadást. Másodszorra pedig, igazuk van a fiúknak, lehet, hogy jobb lesz nekem ott. Az európai iskoláknak nagyon jó híre van, már csak abban reménykedem, hogy megtalálom magamnak a tökéleteset. Van még egy kis időm, hogy mindent elintézzek.

-          Biztos vagy ebben? – kérdezte anyu.

-          Igen, az vagyok – ezt teljesen komolyan gondoltam.

-          Ebben az esetben, mindenben segítünk neked. Igaz Drágám?

-          Jól meggondoltad? – kérdezte másodszorra is apu.

-          Igen, teljesen.

-          Rendben, akkor legyen. Mindenben számíthatsz ránk.

-          Szeretném megpróbálni, hogy egyedül elintézhessek mindent, de ha nem sikerül, szeretném majd a segítségeteket kérni.

-          Természetesen, ahogy gondolod.

-          Lenne még valami – jelentette ki Jason.

-          Mivel kapcsolatban? – kérdeztük egyszerre hárman, persze nem ugyan azt a mondatot, de az értelme ez volt.

-          A fogadással. Elfelejtettünk megemlíteni még valamit. Csinálnod kell egy videóblogot, ahova minden nap teszel majd fel egy bejegyzést, amiben elmondod nekünk, hogy mi is történt aznap. Ezt addig kell csinálnod, amíg mi meg nem unjuk – ez nem is olyan rossz ötlet. Így legalább nem kell mindenkit egyesével felhívnom.

-          Oké.

-          Csak annyi, hogy „Oké”? Azt hittem, hogy ellenkezni fogsz – ezt majdnem, hogy felháborodva mondta.

-          Ez szerintem egy nagyon jó ötlet. Miért ellenkeznék?

Ezzel a beszélgetést le is zártuk, mindenki megreggelizett, majd elindult saját dolgára.