36. fejezet - „Szeretem.”

Sziasztok! :)
Sajnálom, hogy megint késtem, de ez a pár hét nagyon kemény... már alig várom a szünetet.
Köszönöm szépen a komikat, ha lesz időm, válaszolok rájuk. :) Ne felejtsétek, mondatokat még mindig írhattok. ;)
Nem is húzom az időt, jó olvasást!
Puszi♥, adadel

„Szeretem.”

       Train - Mermaid

   Az élet szép és bonyolult, na meg persze nehéz. Pont én mondom ezt, amikor van egy szerető családom és mindig mellettem álló barátaim? Nem tehetem meg, hogy fennakadjak a nehézségét illetően, nincs is értelme. Szeretem az életemet, hiszen, ha még nem is tökéletes – nem létezik a tökéletesség –, az átlagon felüli. Nincs miért panaszkodnom, megvan mindenem, igaz, nem élünk harmóniában, de örülök is neki, ha minden a megfelelő kerékvágásban menne, megunnánk.

   Miben fedezhetjük fel az élet szépségeit? A válasz: bármiben. Elég felnézni, és látni kell, nem szabad figyelmen kívül hagyni semmit sem, bármilyen kis apróság megannyi örömöt tud szerezni. Ha most felnézek a laptopom képernyőjéből, egy sötétedő, mégis kivilágosodó stockholmi városlátképek kapok, amely néhol csillog – a tegnapi hó még nem olvadt el teljesen –, ezáltal egy békés karácsonyi hangulatot ad az itt élőknek. Meglehet, hogy némelyek ezt bosszantónak találják, de ha elsiklanak afölött, hogy még csak október van, és meglátják, hogy milyen varázslatos tud lenni ez a pár hópehely, mindjárt máshogyan viszonyulnak hozzájuk.

   Kaliforniai származásom miatt nem látok gyakran hófehér tájat – csak december utolsó két hetében, amikor a család összehívja a rokonokat a világ minden tájáról, és az egyik nagyobb nyaralónkban, vagyis inkább telelőnkben töltjük az ünnepeket, vidáman a kandalló tüzének hívogató melegében. Ott is minden olyan, mintha beterítene minket a meseszerű habfürdő, imádunk kint lézengeni, meg persze síelni, csapatostul birtokba venni a lejtőket, kacagni, veszekedni, és ezt követően kibékülni, ez jellemzi a családunkat – mármint a fiatalabb korosztályt, az idősebbek bent elpletyiznek.

* * *

*2011. december 31. 23:35 /Eric szemszög/*

-         Molly, ne csináld már ezt! Van még pár napunk, és különben is, ilyenkor kell ezzel foglalkoznunk?

-         Várj, azt hittem, hogy a sok „Milyen szépek vagytok együtt!” kijelentés miatt vonultál el – nézett rám összeszűkült szemekkel.

-         Csak egy kis friss levegőre vágytam – néztem rá kicsit szúrós szemekkel, ezzel próbáltam elérni, hogy lelépjen és magamra hagyjon.

-         A lakásodban, a laptopoddal az öledben? – fűzte össze karjait maga előtt, miközben kitartóan nézett.

-         Aha – menj már el!

-         Hát oké – de ahelyett, hogy elment volna, leült mellém, és nagyon úgy nézett ki, mint akit senki sem tudna onnét kirobbantani. Kösz, Sandén.

-         Nem várnak lent a vendégek? – kérdeztem egy kicsit ingerültebben, mint amilyen hangnemet megengedhetnék vele szemben, de szerencsére nem úgy tűnt, mint aki leszeretné harapni a fejemet.

-         De igen, ahogyan téged is – válaszolt mosolyogva.

-         Öhm… van egy kis elintézni való dolgom – túrtam bele a gondosan beállított hajamba.

-         Mégpedig? – vigyorgott. Tetteti a hülyét, amikor nagyon is jól tudja, hogy mit terveztem el. – Csak nem egy leányzóval szeretnél beszélni? Mondjuk, egy Amabel Maynettel?

-         Dehogy – álltam neki ellenkezni, de nem vagyok akkora barom, hogy Molly-nak hazudjak, mert valljuk csak be, az lehetetlen, mindig felismeri, ha valaki nem az igazat mondja neki.

-         Biztos? – kopogott ritmusosan a padlón a tűzpiros tűsarkú cipőjében.

-         Nem. Tényleg vele szeretnék beszélni.

-         Oké – hm? Ennyi elég is volt? Nem ellenkezik? Nem rója fel? Csak egyszerűen elmegy? – Majd ha végeztél, gyere le! – mosolygott kedvesen, teljesen ártatlanul.

   Pont jókor hagyta el a lakást, mert azon nyomban jött is a videóhívás, amit természetesen rögtön elfogadtam.

-         Héé, szia, boldog új évet! – mosolygott a kamerába. Az arca nagyon piros volt, a levegőt sem vette valami egyenletesen. Vajon mit csinált fél perccel ezelőtt?

-         Szia, neked is boldog új évet! – nem kellett megerőltetnem magamat, hogy az arcomra felkússzon egy megnyerő mosoly.

-         Amabel, tudjuk, hogy szíved választottjával beszélsz, de kevesebb, mint húsz perc és éjfélt üt az óra – na, ebből csak annyit értettem, hogy „Amabel”, pompás, hogy mindannyian más nyelveken beszélünk. Néha előnyünkre, néha, úgy, mint most is, hátrányunkra válik.

-         Jól van, mindjárt megyek! – kiáltotta vissza, ha jól gondolom, Jason-nek, mintha az ő hangját hallottam volna. – Hé, hozd ide az overálomat! – teljes homály. Szóval, akkor Ama is így érzi magát, amikor mi a saját anyanyelvünkön beszélgetünk a társaságában. – Mi újság? – intézte szavait most már hozzám.

-         Mindenki elvan, viszont Danny Alexxel egyetemben kibukott. Túl korán kezdték az ivászatot – szerintem pedig nem a pia adja a jókedvet.

-         A jómadarak – csóválta meg a fejét halványan mosolyogva.

-         Helló Eric! – sétált be a látóterembe Jas, köszönése után belenyomott Ama kezébe egy pink ruhakupacot.

-         Szia! – pislogtam hatalmasakat. Hova mennek, mire készülnek? Ama miért állt neki ilyenkor öltözködni?

-         Ne nézz már így! – nevetett fel a lány. – Síelni megyünk – rángatta fel magára az overált.

-         Most?- gondolom, milyen értelmes fejet vághattam.

-         Igen – mosolygott aranyosan. – Miért nem mész vissza a többiekhez?

-         Túl hangosak voltak – tartottam egy kis hatásszünetet – és éppen felborítottunk pár likőrös üveget véletlenül, szóval mondhatni elmenekültem – vigyorogtam.

-         Gondolhattam volna – csóválta meg a fejét, mire én vállat vontam.

-         Amabel Maynet, gyere már! – kiáltotta egy ismeretlen férfihang, méghozzá egymás után négy nyelven, angolul kezdte, majd franciául folytatta, ezután spanyolul mondta és a számomra ismeretlen nyelven fejezte be. Ki ez az öntelt fickó?

-         Megyek már Sweety! – kiáltotta vissza úgy, hogy a szeme közben csillogott is és vigyorgott is egyben. Ki ez a pasi? – Mennem kell. Pár nap és megyek haza – mosolygott rám, de nem úgy, mint az előbb arra a ripacsra. – Boldog új évet mindenkinek!

-         Nektek is… – nem sikerült végig elmondanom a mondandómat, mert kinyomott. Engem. Eric Saade-t. Megőrülök.

* * *

   Hupsz, kicsit elkalandoztam, a karácsony még odébb van, addig vissza Svédországba. Teljesen elkészültem, felőlem bármelyik pillanatban elindulhatunk a fellépésre. Kíváncsi vagyok mindenre, az úgy oké, hogy eddig is mindig néztem, és szurkoltam – Oscar-nak, de csak titokban, tudniillik, kötelességem volt Molly tesójának szorítani (de sajnos az utolsó héten ő esett ki), én pedig nem vagyok elég bátor, hogy ellenszegüljek az akaratával –, de most más lesz, nem csak a látványt fogom érzékelni a képernyőn keresztül, hanem a hihetetlenül sok energiát is, amit beleraknak egy-egy produkcióba. Na meg az a tény, hogy az egy év folyamán ez lesz az első alkalom, amikor látom Eric Saade-t élőben a színpadon, felvillanyoz, nem is akármennyire. Csak szidni tudom magamat, hogy az eddigi lehetőségeket mindig elmulasztottam. Ilyenkor pofoznám fel a saját és persze Molly makacsságát is.

   Molly-hoz érve… vajon hol lehet? Már tíz perce itt kellene lennie, de lényegtelen, biztosan nem tudta eldönteni, hogy milyen ruhát vegyen fel. Ez néha azért egy kicsit idegesítő tud lenni, tisztára, mintha Delia lenne, csak lekezelő stílus nélkül, mert Sandén ezzel már nem foglalkozik. Csak szépen elküld minket melegebb éghajlatra, ha az ízlésének nem megfelelően öltözünk fel. Mondjuk, Ericet többnyire a híd alá szokta száműzni… nem is értem, hogy miért. Most remélem nem fog találni rajtam semmilyen kivetnivaló hibát sem. Egy csinos, telitalpú fekete bokacsizmát vettem fel – ebben még szerencsére járni is tudok; de csak én lehetek olyan zavaros, hogy lentről kezdtem a ruhák bemutatását… –, és vastag fekete harisnyát, egy vérvörös, kötött, V kivágású, denevérszabású – nem értek a divathoz, lehet, hogy nem is ez a hivatalos neve – tunikát, ami Molly szerint tökéletesen illik az új hajszínemhez, és emellett a szememhez is passzol. Ki vagyok én, hogy ne higgyek neki? Kiegészítőként csatoltam magamra egy ezüst csillogású karórát, és a már összeállított ruhákhoz illő ékszereket aggattam magamra. Azt hiszem magamhoz képest kiemelkedően jól festettem, nem is értem minek, hiszen én csak néző leszek.

   Amíg kedves barátnőm nem kívánkozik lejönni hozzám, elfoglalom magamat videók nézegetésével. Most éppen Eric hétfői fellépését elemezgetem. Nem tudom megérteni, hogy az a mozgás, hogyan lehet ott. Lehet, hogy annyi bieberes videót nézettem meg vele, hogy beúszott a tudatalattijába? Végül is, nekem mindegy, az a lényeg, hogy tetszik.

   Minél többször hallgatom meg az új számokat, annál jobban tetszenek, de ezzel szemben mégis csak azt tudom mondani, hogy nem fognak nagy port kavarni. Jónak jók, de sok jó dolog létezik, kitűnőnek kellene lenniük. – Szerencsére ezt nem nekem kellett elmondanom, Molly szíves-örömest magára vállalta ezt az egyáltalán nem kedves feladatot.

* * *

/2011. november 30./

   Saade Vol. 2 - mit is mondhatnék? Fantasztikus. Még csak az ötödik számnál – Crashed On The Dance Floor-nál – tartunk, de mindannyian csak elismerően tudunk Ericre nézni, aki önelégülten mosolyogva szívja magába a pozitív energiákat. Ez az első alkalom, hogy a kis összegyűlt társaságunk hallja az új dalokat – Eric nem engedte, hogy meghallgassuk az előzeteseket, mert azt mondta, hogy nem szeretne lemaradni az arcunk látványáról, amikor először felfogjuk a számok lényegét; nem értettem teljesen, hogy miért is jó ez neki, de legyen, ha a popsztár ezt kívánja…, mondjuk már napok óta a CD-vel mászkált, csak éppen kihasználta a helyzetet, és megtartotta magának az összhatást, mi, vagyis inkább én pedig csak hadd őrlődjek –, és nem csak az album miatt vagyunk teljesen elragadtatva, hanem a közelgő esküvő miatt is – bár, mondjuk majd csak egy év múlva lesz, de mi mégis izgatottak vagyunk.

   Alex és Edin videójátékoznak, Kevin pedig veszekszik velük, mert ő is szeretne játszani, hát… nem tud rájuk hatni, J-Son rajtuk röhög, Mia és Molly esküvői magazinokat bújnak, Will a lehalkított híradót nézi, Danny a telefonján pötyög, Eric az arcokat figyeli, én pedig próbálom nem az ő arcát bámulni. Néha nem tudok betelni a látványával, akkor szoktam általában megdorgálni magamat, hiszen azt nem szabad; Eric csak a szomszédom. Persze, lehet, hogy mindenki elfoglalja magát valamivel, de mindannyian hallgatóznak és figyelnek az újdonságokra. Vége van a számnak, jöhet a következő.

       Eric Saade - Explosive Love

   Ez egy kicsit gyorsabb, mint az előző, erőteljesebb, intenzívebb. Hm… Explosive Love, jól hangzik. A reakciók, amiket rajtam kívül mindenkiből kiváltott, érdekes volt, és egyben zavaró is. A jelenlévők mindannyian Ericre kapták a tekintetüket – úgy nagyjából fél perc környékén a számnak –, majd amilyen gyorsan ráemelték, ugyan olyan gyorsan elvették és rám néztek. Most mi van?

-         Ez, mi ez? – szólalt meg Alex. Na vajon mi? Egy szám. De nem is akármilyen, azt hiszem a… nem is tudom milyen szó illik rá. Szerintem egy kicsit összezavarodtam, miért néz rám mindenki? Miért vigyorog Eric olyan kajánul?

-         Hallod, nem? – válaszolt egy kérdéssel. Szép kitérés a válaszadás elől.

-         Hallom – válaszolt, majd ő is elvigyorodott, és nem csak ő, az összes többi hímnemű egyed. A lányok pedig cinkosan összenéztek.

   Nem értem a svédek logikáját, tényleg nem, miért jó nekik, ha kihagynak ezekből a beszélgetésekből?! Ők talán gondolatolvasók, megértik egymást szavak nélkül, na de mi ebből a hasznuk? Na mindegy, a figyelmemet teljesen a számnak szenteltem, tekintetemet egy pontra szegeztem – még véletlenül sem Eric szemeibe néztem – és próbáltam megfejteni a szöveg értelmét. Nem sok sikerrel, lehet, hogy túl finnyás vagyok, de nem értem Eric minden szavát. Buta akcentus.

   Most akkor mit mond? „It’s only fair to the top… let me move, get your love” vagy „From the bed to the tub… living room, kitchen love”? Melyik a valós? Melyiknek van több értelme? Mondjuk Eric számai még rajtam is kifognak, pedig születésem óta amerikai vagyok. Ha lenne eszem képen röhögném a szövegek miatt, de nincs, szóval behódolok és imádok.

   Körülöttem mindenki beszélt, persze svédül, végül is, nem szólhatok be nekik, hiszen mégiscsak ez az anyanyelvük, én is elfelejteném, hogy angolul kellene beszélnem, ha a helyükben lennék.

-         Indítsd el ezt még egyszer! – szólaltam meg hangosan, hogy még véletlenül se mondhassa azt, hogy nem hallotta. Szuper, most újra rám kapta mindenki a szemét, persze beszélni is elfelejtettek, szép, mondhatom.

-         Minek? – támadt rám Edin.

-         Hogy újra meghallgassam? – forgattam meg szemeimet.

-         Minek? – folytatta Kevin. Hogy én mennyire szeretem őket!

-         Hogy megfejtsem? – folytattam a játékot.

-         Minek? – kontrázott rám Alex. Ez egy kissé kezd idegesítő lenni.

-         Mert nem értem.

-         Mit? – pislogott nagyokat Saade.

-         A szöveget. – Felemeltem mutatóujjamat, mert láttam, hogy mind a négy jómadár meg akart szólalni. – Lehet, hogy én angolul beszélek, de ti nem, vagyis úgy értem, akcentusotok van, és Ericnek nehéz felismerni a szavait. Nem értek több sort belőle, szóval meg szeretném hallgatni még egyszer, hogy letisztázhassam magamban a dolgokat. Amúgy mi ez a sok kétértelmű dolog benne? – A szöveg a legcsekélyebb jóindulattal sem mondható, hogy egy szép szerelmi dal, inkább egy „Gyere, akarlak az ágyamba!” típusú.

-         Oké, elindítom, de ha valamit nem értesz, kérdezz, talán tudok segíteni – küldött felém egy zavart, mégis lélegzetelállító mosolyt. Hűha, imádom!

   Csendben hallgattuk – persze most senki sem akart beszélgetni a másikkal, minket sasoltak éles szemeikkel – majd amikor elérkeztünk a kérdéses részhez, rákérdeztem arra, ami bökte a csőrömet.

-         Na szóval… „Csak így igazságos a csúcsra jutás… hagyd, hogy mozduljak, add nekem a szerelmed” vagy „Az ágyból a kádba… nappali, konyhai szerelem”… mi van? – néztem rá értetlenül.

-         Hm… - simogatta szakálla helyét. – Bármennyire is tetszik a második mondatkapcsolat, azt kell mondjam, az első állja meg a helyét – villantott rám egy zavarba ejtően szexi vigyort. Oké, szóval nem elég, hogy a csúcsra akar jutni, de emellé még szerelmet is szeretne? Szerintem amikor írta, hogy is mondjam, kicsit be volt gerjedve, biztosan ez az oka, hogy ennyire ilyen, amilyen lett.

-         Aha, oké – ennél többre tőlem nem fogja futni, ezt is csak majdnem, hogy hümmögve adtam meg. A válaszával olyan helyeket mozgatott meg az agyamba, amelyeket nem kellene piszkálni, piszkos gondolatok kezdtek a felszínre törni.

   A helyzetemet még mindig nem könnyítették meg. Bámultak. Ez idegesítő. Még ha tudnám, hogy miért, talán kicsit megnyugodnék, de így? Csak azt tehetem meg, hogy megpróbálom őket teljesen figyelmen kívül hagyni. Az pedig azt jelenti, hogy határozottan csak az Explosive Love-ra koncentrálhatok, vagy mondjam inkább úgy, hogy Sexplosive Love? Minden egyes másodperc elteltével, érzem, hogy az arcom pirosodik, szerintem már nem kell sok, hogy bíborvörös legyek. Túlságosan félreérthető, vagy ez nem is jó kifejezés rá, mert biztos vagyok abban, hogy direkt így írta meg. A többiek meg biztosan csak röhögnek rajtam magukban. Nem vagyok prűd, de nem is teregetem ki a szennyest, mindenkinek szüksége van magánéletre.

   Kicsit fellélegeztem, amikor újra lement, ezután, igaz, alatta is végig kapkodtam a levegőt, minden egyes lélegzetvételnél úgy éreztem, hogy megszorult bennem az oxigén, és nem akar felszínre törni a széndioxid. Ezt minek tudhatjuk be? Naná, hogy a zavaromnak. Úgy érzem, egyedül kellett volna meghallgatnom az albumot. Eric öntelt pillantása valahogy nem tetszik, olyan, mintha teljesen kilennék szolgáltatva előtte, mintha meztelen lennék – pedig nem vagyok, többször is végigtapogattam a pólóm és a nadrágom szegélyét –, és ez idegesít, legszívesebben a föld alá bújnék.

   „I’m riding in your backseat, if you let me, you can be my taxi, come and get me” nos, hát, ez… megint csak olyan, hogy nekem az arcom elé kellene tartanom a kezemet, de hm… legyen inkább egy párna, igen, az tökéletes, hiszen teljesen kitakarja az irulós-pirulós orcámat. Miért kell ennek ilyen jónak lennie?

-         Amabel, jól vagy? – hallottam meg egy pimasz hangot.

-         Aha, teljesen, tökéletesen – dünnyögtem a puha párnába. Remélem értették minden szavát.

-         Azt látjuk – röhögött fel Alex, majd hallottam egy összepacsizást is, és utána már az egész fiúsereg nevetett, kivéve egy valakit. Eric hangját nem hallottam.

       Antonia - Jameia   

A kíváncsiság nagyon nem jó dolog, ezzel mindenki tisztában is van, de mégsem tudnak ellenállni, na jó, elég sokan vannak, akik igen, de én nem, túlságosan kíváncsi természet vagyok. Ezért hát mit csináltam? Kikukucskáltam a biztonságos tárgy mögül. Mint gondolhatjuk, rosszul tettem. Rápillantva Ericre azt vehettem észre, hogy a vidám és egyben kaján vigyor mellett a szeme csillogott – és nem, ezt nem tudhattam be a szobát bevilágító lámpa fényének, ez másmilyen volt –, és ha még ez nem elég, nem a még mindig a nevetéstől fetrengő srácokat nézte, hanem engem, határozottan a szemeimet leste. Viszont amint feleszméltem, újra visszabújtam a rejtekem mögé, és vártam, hogy a fiúk is, és az én szívverésem is lenyugodjon.

   Most visszagondolva a Love is Calling sem az a nagyon „nem érdemes rá odafigyelni” témájú szám. Vajon ezek az „üzenetek” szólnak is valakinek, vagy Eric csak unatkozik, és szereti a rajongóit idegesíteni azzal, hogy ötleteket ad nekik? Miért jó neki? Jajj Saade, kösd le a fölös energiádat valami más szórakozással, ne ezzel. Ez nem vicces, szegény rajongókat az őrületbe kergeted. Amúgy mintha azt olvastam volna, hogy ő nem ír senkinek sem dalokat, csak éppen ami jön… az biztos, hogy érdekes ez az ember. Valahogy meg kellene fejteni.

* * *

   Vajon ma mi lesz, Marching vagy Miss Unknown? Egyáltalán én melyiknek örülnék jobban? Hm… szeretném megint látni azt a bieberes mozgást, sajnos Saade-nek ez is jól áll. Van egy olyan érzésem, ha a színpadon orra bukna, a csajok tömegesen elolvadnának, meg persze azért sikítoznának is, hogy „Te jó ég! Ugye nem esett semmi baja?”, én szerintem először megijednék, de utána másodperceken belül kitörne rajtam a nevetés. Tudom, gonosz dolog, de hát na! Jó néha az esetlen Ericet is látni, hiszen akkor úgy néz ki, mint egy halandó – hihetetlen, hogy ezt mondom – és nem pedig egy elérhetetlen popsztár, aki megközelíthetetlen és fennhordja az orrát. Vannak pillanatai, de azért egy nagyon szerethető egyén. Ah, valljuk be, szerethető, és én tényleg szeretem.

-         Megjöttem! – csapta be maga mögött az ajtót, majd kecsesen odaballagott a kanapéhoz és lehuppant, miközben a telefonját nem vette el a fülétől. – Nem hozzád, te idióta! – na, ki az a szerencsés, akit kitüntet Molly a figyelmével? – Akkor mindent értettél? El ne rontsd nekem! – mondta fenyegetően, majd lecsapta. Igen, Sandén határozottan a kedves lány a bandában.

-         Akarok róla tudni? – néztem rá kíváncsian, de még mielőtt válaszolhatott volna, közbevágtam. – Nem, biztosan nem.

-         Jól van, ahogy szeretnéd – vonta meg a vállát, majd úgy, mint egy villámcsapás, felpattant. –  Mehetünk?

-         Naná – mondtam izgatottan.

   Gyorsan odaértünk a stúdióhoz, mivel a sztárok autóit az egész ország felismeri, gyakran használjuk az enyémet, így ezáltal kicsit inkognitóban maradnak – meg legalább ha menekülni van kedvem, van mivel. Meglepő módon Molly nem a bejárat felé indult el, hanem valami hátsó ajtóhoz, ahol, mondanom sem kell, Danny várt már minket. Nem tudtam, hogy ő is jön. Ahogy a lány rápillantott a srácra, engem is töltött el rettegést, nemhogy a szőkeséget! Vajon már megint miben sántikálhatnak?