37. fejezet - X factor

Sziasztok! :)
   Először is:

   Remélem sokat pihentek, finomakat esztek és jól szórakoztok családi és/vagy baráti körökben! :))

   Aztán rátérve a fejezetre, mivel Svédországban nem úgy működik, mint a többi országban, ahol az adás után már rakják is fel youtube-ra a produkciókat, ezért amiket hozni fogok, mind rajongói felvétel, ezért nem a legjobbak, de azért mégis belinkelem őket, hogy tudjátok miről van szó. Mivel nem tudom, hogy ott hogyan van a forgatókönyv, lehet, hogy teljesen másképp írtam le, szóval ha valaki látta és/vagy tudja, repüljön el felette legyen szíves.  :)
   Kettő darab számot fogok hozni Nektek, melyek biztosan nem fognak kitartani a fejezet alatt teljesen, ezért nyugodtan indítsátok el őket újra, remélhetőleg illenek a fejezethez.
   A mondatokat köszönöm szépen, már nincs sok vissza ahhoz, hogy olvashassátok azt a fejezetet, amelyikbe beépítem őket. ;) Aki pedig még nem írt, az megteheti. :))
   Azt hiszem, ennyi lenne, nem rizsázok többet, jó olvasást!
Mindenkinek boldog karácsonyt! ♥

X factor

-         Félek a közeletekben lenni ilyenkor – súgtam oda a két felkapott dalpacsirtának.

-         Pszt! Kezdenek! – kedvesek, tényleg, lepisszegnek, amikor csak a félelmemet próbálom kivetíteni nekik. Attól tartok, ha a közelükben tartózkodom, engem is le fognak tarolni, csak éppen nem úgy, mint őket, hanem ténylegesen a földre küldenek, hogy a sztárok közelébe férkőzhessenek. Kicsit ijesztő gondolat, ez az egy dolog, ami nem tetszik a barátságunkban.

   Az első közös produkció elkezdődött, az énekesek csoportosan énekelnek, mindenki olyan számot, ami hogy is mondjam? Talán a legjobban illik hozzájuk. Viszont most szerintem nem a versenyzőkön van a hangsúly, hanem a vendég énekesen, aki történetesen nem más, mint Eric Saade. Amint kinyitódott a fal, és belépett Mr Popular, a közönség megbolydult, már azon gondolkoztam, hogy a hallásomat tompítom a kezeimmel, de gyorsan el is vetettem ezt az ötletet, ha kell meg is süketülök, de hadd hallhassam végre valahára élőben ezt a srácot. Bámulatos. Még! Na jó, kapunk még belőle, de az majd csak a végén lesz, én most akarom! Hm… most, hogy Eric Oscar mellett van, elég alacsonynak tűnik, pedig ha közvetlenül a közelemben áll, simán fölém magasodik, vajon akkor a Zia gyerek mennyivel lehet magasabb nálam? Na majd valamelyik reklám alatt Molly-t rábeszélem, hogy látogassunk hátra, hiszen neki mindent szabad. Vissza a legelső fellépéshez… hova ragozzam? Imádtam, ennél bonyolultabban nem érdemes elmondanom, sőt van egy olyan sejtésem, hogy nem is tudnám, a látványtól és a hangoktól még mindig el vagyok kábulva.

(Ez a rövidebb verziójú, amiben nincs benne az összes énekes, de jobb minőségű.)

-         Félek a közeletekben lenni – amint kicsit letisztultak a kedélyállapotok, elemembe lendültem, mi az, hogy lepisszegnek?! Amabel Maynetet nem szabad, még Molly Sandénnak sem!

-         Ne légy nevetséges, Amabel! Ugyan olyan emberek vagyunk, mint te, csak néha kérnek tőlünk közös képeket és aláírást – még akár kedves is lehetett volna, ha nem bosszúsan válaszol Molly. – Inkább figyelj oda, nézd, a te kedvenced jön! – hazudnék, ha azt mondanám, hogy az arcomon egyáltalán nem lehetett észrevenni az örömöt, jó, hogy Oscar kezd, legalább nem kell végigizgulnom az egészet, hogy „Csak legyen jó! Hadd, hogy ne rontsa el!” mondjuk, a svédek szörnyen tehetségesek, szóval nem is tudom, miért túlzom el ennyire. Apropó, Molly honnan tudja, hogy ki a kedvencem? Áh, lényegtelen, mindig tud mindent.

-         Van hangja a gyereknek – bólintott egyet jobbosomon Danny. Jó, hogy így gondolja, mert ha nem így lenne, nem kétséges, hogyha egy rossz szót is merne szólni, azon nyomban lendülne a kezem a hasa felé.

-         Figyeljétek meg, pár év múlva még Saade-nál is jobb lesz a srác.

/Danny szemszög/

-          Nem gondolod, hogy ahhoz kicsit túl buzis beütése van? – kérdezte Molly, most az egyszer adjunk neki igazat.

-          Dehogy! Miért, Eric pár évvel ezelőtt milyen volt? Szerintem még Oscarnál is rosszabb, és a gyerek még csak tizenhat éves, felül fogja múlni Ericet – nézett ránk szúrós szemmel, hohó engem hagyj ki ebből, nem nekem volt nagy a szám! Tudod, ki akar belekerülni ebbe a vitába…

Jason Derulo - In My Head

   Viszont akkor röhögnék egy nagyot, ha Oscarral előbb randizna Ama, mint Erickel, mert azért mégiscsak van közöttük négy év, Eric pedig, nos, nem azzal van a baj, hogy nem tud csajozni, hanem inkább azzal, hogy Amát nem tudja behálózni, pedig már itt lenne az ideje. Nem lenne egyszerűbb nekik is, meg nekünk is? Eljött az idő arra, hogy szerelmet valljanak egymásnak. Az a baj, hogyha bezárjuk őket egy szobába, nem megyünk semmire sem, mert ahhoz meg túl jóban vannak, hogy csak simán elbeszélgessenek, de végül is, egy próbát megérne. Amíg én szépen elbeszélgettem magamban, Ama és Molly tovább vitatkozott, Oscar végzett, Ama jól megtapsolta – állítom, a felét sem hallotta –, és a vita után szépen magukba roskadtak, vagyis nem zárkóztak el, figyelték a többi előadást.

-         Molly, hátramegyünk? – ahhoz képest, hogy fél a közelünkben lenni, kiélvezi az előnyeit is, a kis hamis!

-         Erichez? Naná – a lány arcát látva határozottan azt mondhatom, hogy nem a srácra kíváncsi. Azt hiszem mérges (vagy letört) lesz egy kicsit, vagy lehet, hogy nagyon.

-         Ööö nem Erichez – húzta el a szavakat félszegen mosolyogva. Molly válasza az volt, hogy visszahuppant a székébe. Csúcs, jöhet egy újabb vita. Pff csajok.

-         Hogy érted, hogy nem Erichez? – kérdezte drámaian, kezeivel lassan hadonászva. – Tudod mit? Ne válaszolj! Oscarhoz, igazam van? Ugye tudod, hogy négy évvel idősebb vagy?! Még csak egy kisgyerek!

   Ama nem hátrált meg, sőt, még csak közbe sem vágott, egyszerűen karba font kézzel végighallgatta a monológot, majd amikor úgy gondolta, hogy végzett a lány, sarkon fordult és elindult a backstage felé, nem telt sok időbe, mire Molly is feleszmélt és utána ment, velük tartottam én is, amíg ők Oscart hajkurásszák, elérem, hogy Eric is lássa a jelenetet. Hadd térjen észhez, bármelyik hímnemű egyed az ellenfele mindaddig, amíg össze nem jönnek.

   Visszakanyarodva Amabel azon állításához, hogy Oscar pár év múlva jobb lesz, mint a jövendőbeli barátja, vőlegénye, vagy férje… kétlem, hogy akkor beismerné, hogy helyesebb, szexibb és a többi lett. Akinek van esze, még csak fel sem vetette volna. Nem tudom, Ama agytekervényei hogyan járnak, mert tény, hogy látszik rajta, hogy halálosan szerelmes – sajnos nem belém, ez úgy egy éve realizálódott bennem – de ahhoz képest nem veszi észre és még szívja is Eric vérét, kezdek belekavarodni már ebbe a még-nem-létező-kapcsolatba. Jól jönne nekik egy kis agymosás. Tudom már! Elraboltatjuk őket az idegenekkel, kitöröltetjük az emlékezetüket az első találkozásuktól fogva, és a második, jobban mondva harmadik – hiszen volt egy szellemes találkozásuk is – már egy forgatókönyv szerint fog lezajlani, ahol biztosítva lesz az egymásra találásuk. Jó, mondjuk, van pár apróbb probléma, amit ki kellene küszöbölni, de megoldható lenne. Viszont ennek van egy egyszerűbb módja is, ha esetleg nem találjuk meg az űrlakók telefonszámát a telefonkönyvben, leülünk velük és szépen megbeszéljük a dolgokat; mondjuk az első változat az ő esetükben könnyebbnek tűnik…

-          Sziasztok! – kiabált hozzánk oda a folyosó másik végéről Eric vigyorogva. Vajon kinek szól ez a mosoly? Csak nem Amának? Aki ugyancsak mosolyog, na de kinek szánja, a popsztárnak vagy a leendő popsztárnak? Nem tudhatjuk, de az biztos, hogy a lányok figyelmen kívül hagyták a srácot, csak intettek neki egyet, majd befordultak egy másik folyosóra, Oscar öltözője felé. Há! Ericről le is hervadt a mosoly, értetlenül nézett rám, én pedig próbáltam elrejteni a vigyoromat. Csak nem hoppon maradtál Saade? Intettem neki, hogy jöjjön utánam, nem szeretnék lemaradni a műsorról, sőt, azt sem szeretném, ha Eric lemaradna. Egye csak a zöld szemű szörnyeteg! – Ezekbe meg mi ütött? – Kérdezte letaglózva, amikor odaért mellém és ezzel együtt Oscar öltözőjének ajtajához.

-          Szia, Oscar! – köszönt Molly a nekünk háttal álló srácnak.

-          Szia, Frida! Örülök, hogy itt vagy, na milyen voltam? – a kérdése végét elharapta, gondolom azért, mert megfordult és egy másik Sandén lányba ütközött. – Ó, sziasztok, Molly, rég láttalak – mondta negédesen.

-          Én is téged, gyere, kérek egy ölelést! – ja, hogy ők ismerik egymást?! Jó tudni. Kíváncsi vagyok, Ama mennyire döbbenhetett le, oké, a beszélgetést nem érthette, de azért az ölelésen meglepődhetett. – Gyere, bemutatom a barátnőmet, ő amerikai, szóval a svédet hanyagoljuk – Molly-nak olyan hangja volt, mint aki mosolyog. (Ja igen, jó tudni, hogy mi Erickel elbújtunk, mégiscsak láthatatlanul kell kémkedni.) – Amabel Maynet, Oscar Zia.

-          Mi a franc? Ellenem játszatok? – a benti fonalat elveszítettem, mert Eric közbeszólt.

-          Amát kérdezd – vontam vállat és hallgatóztam tovább. – Amúgy meg mit izgulsz, még kisfiú – suttogtam vigyorogva, remélem, eszi a méreg.

-          Én bemegyek! – ahhoz képest, még mindig suttogunk…

-          Le akarod járatni magadat? – néztem rá kérdőn.

-          Lejáratni? Ha megszerzem, ami az enyém, az nem lejáratás – aha, szóval így játszunk? Megjött az eszed? Végre! Már csak Amára fér rá az az agymosás.

-          Sziasztok! – tehát tényleg megszerzi? Vagy csak elijeszti ezt a szegény gyereket?

-          Helló mindenki! – léptem be én is a helyiségbe, nehogy már lemaradjak bármiről is, premier plánban szeretem látni a dolgokat. Eric nagyon közel állt Amabelhez, mondjuk, ezzel nem tudom, mit akar elérni, mert Ama nem arra fog gondolni, amire Eric szeretné, hogy gondoljon. Ez a két ember bonyolult és idegesítő. Hm… én is játszadozzak az idegeikkel?

-          Csúcs, három kiváló tehetség és egy gyönyörű szép hölgyemény van az öltözőmben, csípjetek meg! – mosolygott Oscar. Ericet éppenséggel nem láttam, de szerintem olyan pillantást vetett a srácra, ami egyáltalán nem kedves. Molly pedig a tekintetét legeltette a két szerelmesen. Ama magához hűen (hiszen mégiscsak sztárok közelségében van, főleg Eric Saade-ra gondolok éppen) bárgyún, mégis aranyosan mosolygott.

   Szépen, kecsesen (pff) megindultam Molly jobb oldaláról, hogy elhelyezkedhessek Eric balján, persze ugye közöttük ott állt Amabel, akinek egy kicsit sem véletlenül nekimentem, nem erősen, csak épphogy annyira, hogy nekiessen Ericnek. Feladat teljesítve! Ama Eric karjaiban, nos, azt leszámítva, hogy mind a ketten gonoszan néznek rám, nincs semmi probléma, sőt, inkább örülniük kellene, hiszen hahó, egymást ölelik!

-         Na gyere Danny! – ragadott karon Molly, azt hiszem ezt meg kell majd köszönnöm neki, nem szeretnék a gyagyások karmai közé kerülni. – Szép munka volt! – vigyorgott cinkosul. – Remélem a műsor utáni is összejön.

/Amabel szemszög/

-         Legyen már Eric! Aztán egy drukk Oscarnak, és menjünk haza! Fáradt vagyok – valahogy mégis jobb otthon a kanapéról nézni az egészet, persze csak kényelem szempontjából, imádtam az összes fellépést, az erőt, amit egy-egy dal alatt átadtak.

-         Jut eszembe, mi Danny-vel nem megyünk haza veled, van egy kis elintéznivaló dolgunk, remélem nem baj – vigyorgott Molly. Baj? Dehogy, csak hagyjanak ki belőle.

-         Egyáltalán nem, úgyis… - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert a stúdió elsötétedett, és megjelent Eric, csak ő volt megvilágítva.

   Eric Saade, teljes valójában, előttem a színpadon, élőben! El sem hiszem, hogy megéltem, még a tavalyi Justin Bieber-es szülinapi koncertjegyemnél is jobb. Imádom a hangját, imádom a mozgását, imádom már csak azt is, ahogyan levegőt vesz. Egyszerűen imádom. Sajnos teljesen bele vagyok esve a srácba. Ami nem jó. Azért szeretem a sztárokat, mert elérhetetlenek, tudom, hogy szeretnek, mert a rajongójuk vagyok, és tudom, hogy sohasem fogunk összejönni, de ez így most más. Nem csak a rajongója vagyok, hanem a barátja is, és ez így nehéz. Minden nap látom, a közelében vagyok, nehéz elviselni azt, hogy tudom, hogy sohasem leszünk együtt. Csak barátok vagyunk.

       Jesse McCartney - Tell Her

   Végig elámulva néztem a Marching (In The Name of Love)-ot, nem én irányítom az érzéseimet, azok irányítanak engem. Ami a legtöbb esetben nem a legjobb, mert egy gyenge pillanatomban simán elárulnak; és ez most határozottan egy nagyon gyenge pillanatom. Szerencsére sötét van, és Eric is messze van ahhoz, hogy láthassa teljes megsemmisülésemet. Már nem kell sokáig bírnom, csak négy félév és végérvényesen repülhetek haza, felejthetek. Muszáj lesz elfelejtenem, de nehéz lesz, érzem, hogy nagyon az lesz. Nem egyszerű egy ilyen embert és egy ilyen szerető társaságot elfelejteni. Hiszen most is két olyan személlyel nézek egy olyat, akiket rettenetesen szeretek. Eric sem könnyíti meg a dolgomat, mindig kétértelmű jeleket küld, most is, ha nem a kamerába énekel, a tekintetével engem – vagy legalábbis minket – néz. Ezt egy normális embernél lehetne egy flörtölés kezdeményezésnek hívni, na de Ericnél?! Nem tudhatom.

   Vége a számnak, a táncosok eltűntek, az amúgy is kevés fény kialudt, Eric pedig elsétált, azt a látszatot keltve, hogy lemegy a színpadról, de mégsem, mert a fény, mely kivilágítja őt kigyúlt, ő pedig szívélyesen meghajolt a nézőközönségnek. Levegőre van szükségem!

-         Kimegyek a büféhez, kértek valamit? – álltam fel, hogy mielőbb elmenekülhessek, túlságosan fülledt a levegő, túl jó volt a látvány, én ezt nem bírom, maradok inkább Biebernél.

-         Most? Nem, semmit – válaszolt Molly értetlenül.

-         Jól vagy? – fogta meg csuklómat Danny, mikor elmentem előtte.

-         Remekül – küldtem felé egy nagyon halvány mosolyt, ezzel még magamat sem tudnám meggyőzni.

   Amikor az ember azt gondolja, hogy most már fellélegezhet egy kicsit, valaki mindig megjelenik.

-         Helló, Amabel! – szólított meg valaki nyávogó hangon. Szuper, most pont ő hiányzott.

-         Tone – fordultam felé –, azt hittem már otthon vagy – minek kell ennek állandóan itt lebzselnie körülöttünk?

-         Úgy volt, de kíváncsi voltam Eric mai fellépésére – mosolygott idegesítően –, szóval eljöttünk a vőlegényemmel, hogy megnézzük őt, de most már mennem kell, van egy vacsorafoglalásunk és nem szeretnénk elkésni – a vőlegényem szót jól kihangsúlyozta, de nem is értem miért, sőt ezzel a számító döggel kapcsolatban semmit sem értek. Csináltak egy számot, mellé klipet, nem volt elég? Mit akarhat még? Az orrom alá dörgölni, hogy képes Ericet teljesen az ujja köré csavarni? Hát egészségére! – Átadod Ericnek, hogy üdvözletemet küldöm, na és azt is, hogy szuper volt ma? – intett egyet, majd eltipegett a kijárat felé. Na ennyit az eddig is csekély önbecsülésemnek.

   Vettem egy hideg ásványvizet, talán az egy kicsit megnyugtat, majd visszasiettem a stúdióba. Javában mondták már a műsorvezetők a továbbjutók neveit, és pont akkor léptem be, amikor elhangzott az „Oscar Zia”. Remek, nekem ennyi elég is, ügyes volt a gyerek, akkor lepődtem volna meg, ha párbajoznia kell. Megvártam, míg az egyik versenyző a színpadra lépett, és csak akkor sétáltam vissza a helyemhez – nem vagyok kíváncsi Molly és Danny faggató tekintetére.

-         Minden oké? – súgta oda a srác.

-         Naná – és ezzel le is zártam a témát. Nem kell tudniuk sem arról, hogy hogyan érzek Eric iránt, sem arról, hogy Tone is itt volt valahol a közönségben (Molly-tól kitelik, hogy utánamegy és kitekeri a nyakát, hisz’ kicsit sem kedveli a lányt).

   Négy lány mérte össze az erejét a párbajban, gyönyörű hangok, de valakinek, vagy valakiknek ki kell esnie, hiszen ez a játék lényege. Ma este a Hey Mary lánycsapattól kellett elbúcsúznunk. Megtapsoltuk még egyszer utoljára őket, majd mindenki elindult a kijárat felé.

   „Várlak a kocsinál. ~A”

   Küldtem gyorsan egy sms-t Ericnek, nehogy megijedjen, hogy itt hagytam, vagy valami hasonló. Amint kiértünk, kicsit félreálltunk, hogy ne legyünk útban, és elköszöntünk egymástól. Molly szeme túl fényesen csillogott, valami nagyon rosszban sántikálnak, nos, Danny-rő most semmit sem tudtam leolvasni, de mivel a lánnyal tart, biztosan neki is tetszik ez a számomra ismeretlen ötlet.

   Nem kellett sokat várnom Ericre, sietős léptekkel igyekezett az autóm felé.

-          Ne haragudj, amiért várnod kellett, de Tommal meg kellett beszélnem valamit – szabadkozott, miközben beszállt az anyósülésre. – Nem én vezetek? – kérdezte meglepődve.

-         Nem, te még nálam is fáradtabb vagy, vezetek én – indítottam el az autót, majd elindultam hazafelé.

   Nem beszélgettünk, csendben töltöttük el azt a fél-háromnegyed órát, amíg hazaértünk. Legközelebb csak a liftben szólalt meg Eric.

-         Na, és most mit fogunk csinálni? – kérdezte mosolyogva.

-         Megyünk lefeküdni – vontam vállat. Álmos vagyok, aludni szeretnék.

-         Felőlem oké – kacsintott egyet, majd eleresztett egy kaján vigyort.

-         Úgy értem külön-külön – fújtam ki hosszan a levegőt.

-         Úgy nem tetszik az ötleted – rázta meg a fejét, majd kilépett velem együtt a liftből az én emeletemnél.

-         Szép álmokat, Eric – csuktam volna be az ajtót, de a lábával megállította.

-         Ne már, Ama! Péntek van, még tizenegy óra sincs, csináljunk már valamit! – nézett kitartóan a szemembe. Tudnék erre nemet mondani? Sajnos, határozottan nem.

-         Oké, hozz valami filmet, de én addig lefürdök – csuktam be az ajtót. Végül is, mi bajom eshet, ha megnézünk valamit?

*

-          Fűrész vagy Scooby-Doo? – emelte fel először bal, majd jobb kezét előttem terpeszkedve.

-          Komolyan kérdezed? – néztem fel rá halál komolyan.

-          Jó, akkor ez lesz – tört le egy pöppet, nem értem miért lenne jó az, ha horrort néznénk. – Biztos? – fordította fejét hátra, miközben kinyitotta a DVD lejátszót.

-          Aha – nyújtóztam előre a kávézóasztalhoz, mert megszólalt a telefonom.  – Szia, Molly! – köszöntem bele, miután benyomtam a hívásfogadást.

-          Nem láttad véletlenül Ericet? – hadarta gyorsan és mérgesen. Miért dühös, csak nem Eric lett volna a szenvedő alanyuk? Akkor mázlija van, hogy elkerülte őket.

-          De igen, itt van, adjam? – mielőtt még válaszolt volna, elkezdett svédül hőbörögni, gondolom nem szépeket mondhatott, biztosan szidta Saade-t, hogy a tudta nélkül túljárt az eszén. – Eric, Molly az – átnyújtottam neki a készüléket, amikor leült mellém a kanapéra.

   Gondolhattam volna, hogy nem angolul fognak beszélni, szóval, amíg ők vitatkoztak – a hangsúlyból és hangerőből erre következtettem –, én elsétáltam a konyhába és vettem elő fagyit, majd kiosztottam két tálba, és visszasomfordáltam Eric mellé, aki pont akkor fejezte be a beszélgetést. Átnyújtottam neki az egyiket, amit mosolyogva meg is köszönt, majd megszólalt:

-         Kezdhetjük?

-         Természetesen – dőltem hátra kényelmesen, miközben végig azon gondolkodtam, hogy Eric min akadhatott ki ennyire ettől a beszélgetéstől…