32. fejezet - Goodbye & Nice to meet you

Sziasztok!
Késtem, túl sokat, de most itt van, és remélem tetszeni fog Nektek! :)
Jobb oldalt láthatjátok, hogy már előre beterveztem a következő fejezeteket, és próbálom magamat ahhoz tartani.
Aki most látta az új desing-t, és még mindig le van sokkolódva Ama hajszínén... sajnálom, hogy ilyen váratlanul ért Titeket, de majd ha megszokjátok, ez jobban fog tetszeni, mint a barna. ;)
Az előző fejezetnél még nem válaszoltam mindenkinek, ezért elnézést kérek, de amit ez felkerül, már repülök is oda.
Köszönöm, hogy olvastok! ♥♥♥

Goodbye & Nice to meet you

   Az életem kész felfordulás, és nem csak azóta, mióta a srácok felbukkantak, hanem úgy egyébként is. Nézz rám, itt vagyok Svédországban, Eric Saade közelében, és még csak nem is vagyok vele jóban, mert miért is? Mert mind a ketten makacsok vagyunk, és még csak nem is tudom, hogy milyen más szóval jellemezhetném magunkat. Hónapokkal ezelőtt megőrültem a srácért, most pedig néha fel tudnám pofozni. Ilyen lehetséges egyáltalán? Minek is jöttem el otthonról? Hiszen ha nem száműztek volna, akkor valószínűleg boldogan ellennék Zach oldalán, úgy, hogy állandóan halálra idegesíteném őt a sztárjaimmal és a sorozataimmal. Most pedig nem elég, hogy messze vagyok a családomtól, a barátaimtól, és az Eric Saade rajongásomtól, de még a tetejében napi szinten bámulnom kell azt az aranyos pofiját.

   Azt hiszem, szükségem van valakire.

-         Skacok, ne szöszmöszöljetek már! – kiabáltam fel. Tíz perc késésben vagyunk, és még egyikük sincs készen.

-         Én nem akarok hazamenni! – indult meg a lépcsőn lefelé Jas. Hál’ Istennek megmozdult. – Ott elnyomásban élünk, és iskolába kell járni! – sipítozott.

-         Itt pedig nemsokára fagyás közeli állapotba fog kerülni mindenki – tártam ki karjaimat.

   Lehet, hogy a svédek már hozzászoktak ehhez a hideghez, de én évente maximum két hétre engedem be ezt az időjárást az életembe, de akkor is csak szórakozás szempontjából. Na de most, egy egész telet ki kell bírnom, remélem, majd szépen, fokozatosan érjük el a dermesztő időt, nem csak hasra csapással ugrunk tíz-húsz fokot.

-         Mindig is szerettem volna mackónadrágban mászkálni – vonta meg vállát, majd kisfiúsan elmosolyodott.

-         Én is kipróbálnám, biztos kényelmes cucc – szedte a lábait, miközben a háta mögött ráncigálta lefelé a bőröndöt, jobban mondva bőröndöket, Delia biztosan átpasszolta neki.

-         Az sohasem volt divat, és nem is lesz, vajon miért? – hihetetlen!

   Amellett, hogy óvatosan tipegett a magassarkújában, vigyázott arra, hogy a körme le ne törjön, a bőrönd se induljon meg utána, és még volt benne annyi koncentráció, hogy megforgassa szemeit, plusz kioktassa a srácokat? Eszméletlen. Azt hiszem ilyenek a tipikus csajok.

-         Nézz ránk, szerinted követjük a divatot?  - emelgette szemöldökét öcsém.

-         Még az kéne, manapság mindenki suttyónak öltözik, szakadt ruhákban, azért nem ment el az eszünk.

-         Ácsi lököttek, a divat jó, gondoljatok bele milyen lenne a világ nélkülem, vagyis a jól öltözöttek nélkül? Olyan lenne mindenki, mint ti, bocs Ama, de te is ide tartozol.

-         Hééé! Lehet, hogy nem mászkálunk kifutókról lekapkodott ruhákban, de attól még igenis jól nézünk ki – szegtem fel az államat. Ne csak neki legyen mindig igaza.

-         Ahogy gondolod – megindult az ajtóhoz, maga után húzva kofferját is.

-         Nem gondolom, tudom – háborodtam fel, reménykedtem a fiúk segítségében is, de jobbnak látták, ha csendben maradnak, nem szándékoznak beleavatkozni ilyen ügyekbe sohasem. Én is miért próbálok belefolyni ahelyett, hogy túllépnék?! – Á, felejtsd el! Mehetünk? – néztem sorjában az arcokra, melyek az ellenkezés jeleit mutatták, viszont nincs idő még ezen vitatkozni. Az ajtón kilépve a lifthez mentünk, de azért előtte még megbizonyosodtam, hogy rendesen bezártam-e. Nincs semmi szükségem hívatlan vendégekre.

-         Valaki dobjon már fel egy témát! – szólalt meg Jas pár perces hallgatás után útban a reptér felé. – Nem vagyunk mi ennyire unalmasak! Vagy azok lennénk? – vágott meglepett, egyben félszeg és ideges arcot, melyre éppenséggel próbáltam nem figyelni, hiszen a vezetésre kellett koncentrálnom, nem pedig a hiszti rohamára. Tény és való, túlságosan csendben vagyunk. Még a rádió sincs bekapcsolva.

-         Zene?

-         Álmodj csak, állandóan akörül forog a világ. Valami jobbat! – förmedt rám Zachie.

-         Úgy értem, bekapcsoljam a rádiót? – pillantottam rá kissé mérgesen, de nem rá haragszom, inkább arra, hogy nemsokára elrepülnek, persze nem úgy, mint a madarak, hanem… áh, hagyjuk, senkinek sem jutna ilyesmi az eszébe, bugyuta gondolkodásmód.

-         Az még a csendnél is rosszabb.

-         Jujj, tudjátok mi lesz kilenc nap múlva? – villant be emlékezetembe egy fontos időpont.

-         Hányadika van?

-         Itt, vagy otthon? – kérdezte Dé.

-         Mindegy – legyintett egyet Jas, amit a visszapillantó tükörben leshettem meg.

-         Nem lenne egyszerűbb, ha megmondanád? Még a végén ez miatt tépik szét egymást a hátsó ülésen – nevetett fel. Mire fel ez a vidámság? Az előbb még úgy nézett ki, mint aki unalmában megsemmisül.

-         A-a, találjátok ki!

-         Oké Miss… de akkor is, hányadika van? – mi ez a megszólítás Zach?

-         Ne legyél már ennyire olyan, amilyen vagy! – nem tudom biztosan, mert látni nem láttam, de hangsúlyából arra következtetek, hogy nem csak artikulált, hanem a kezével is mutogatott. – 18-a van.

-         Kösz Delia a kedvességed – vajon szét fogják szedni a repülő belsejét, vagy még egyben fog a gép landolni? – Akkor Mabel kedves, elárulnád, hogy mi lesz 27-én? Mert a születésnapod, az biztosan nem. Gondolom a hallgatásod nem a segítőkészség jele. Tehát, azt hiszem, megvan a téma, méghozzá úgy, hogy fogalmunk sincs, hogy miről is beszélünk

-         Valamelyik idiótával kapcsolatos? – tette fel az első kérdést Jason. Mi az, hogy idióta?

-         Nem válaszolok.

-         Most tessék, megsértetted a pici kis lelkét – mondta Zachie barátom. Persze az állítása nem teljesen igaz, ezt már megszoktam, de máshogyan nem tudom őket rábírni, hogy tisztességesen beszéljenek az „embereimről”.

-         Túléli. Ama, most komolyan, muszáj ilyenről beszélnünk? Jobb témát nem találtál?

-         Hé, azt hiszem, én tudom, hogy mi lesz – pötyögött valamit a társaság másik női tagja a telefonján.

-         Mi lenne, hogyha nekünk is elárulnátok eszement csajok, és továbbléphetnénk?

-         Jason!

-         Mi van haver, mi ez az idegesség? Csak nem félsz a repüléstől? Hisz’ egy hete is ugyan ezt csináltad.

-         Bocs, csajok – húzta meg magát Jas. Majdhogynem kiabált, ez nem megszokott viselkedés nála. Talán igaza van Zach-nek, és fél a magasban? Én erről eddig még miért nem tudtam?

-         Semmi gond – válaszoltunk kánonban a bocsánatkérőnek.

-         Akkor… beszéljünk az időjárásról! – megszűnt a feszültség, mindenki elkezdett nevetni erre az okos javaslatra.

-         Szánalmasak vagyunk – egyet kell értenem Jas.

-         De legalább együtt vagyunk azok – jött a válasz Zach-től.

   Elment az idő azzal, hogy témát keressünk, tehát semmiről sem beszélgettünk. Szinte csak üres mondatok hangoztak el közöttünk, de legalább megtudtuk, hogy én egyetlen öcsikém fél a repüléstől. Ahhoz képest, hogy már ennyit repültünk, és még csak most derült ki, nem semmi. Miután szépen elterelték a dolgokat a Gossip Girl-ről – igen, a GG premierje lesz 27-én –, és megvitattuk, hogy szánalmasak vagyunk, csak pár perc telt el, és már le is parkoltam a reptérnél. Tartanom kell magam ahhoz, amit megtárgyaltunk, hiszen annyi mindenről beszélhettünk volna, amik mind-mind alap dolgok, és valamiért nem jutottak az eszünkbe, hogy legszívesebben elsüllyednék. Már feladták a csomagokat, és csak percek kérdése, hogy átmennek az ellenőrzésen is, azután pedig mehetek én is haza, és reménykedhetem, hogy minden simán fog menni.

-         Mi lesz a csótányos akciótokkal? – kérdeztem érdeklődve.

-         Mi lenne? – vigyorodtak el a srácok. – Megússzuk, hiszen azok a rovarok mindenhol ott vannak, nem olyan nagy dolog az, hogy a mi sulinkat is elárasztották.

-         Aha, persze, nem olyan nagy dolog – mosolyogtam vissza gunyorosan. – Kicsit sem lesz feltűnő, hogy ti még a kiderülés előtt elutaztatok egy másik kontinensre, úgy, hogy nem kért egyikőtök sem kikérőt a suliból, sőt a tetejében még senkinek sem szóltatok.

-         Ne rinyálj már ennyit, apu ügyvéd, megússzuk, okés?

-         Ti teljesen lököttek vagytok!

-         Azok, de nem tudunk ez ellen tenni semmit sem – rántották meg vállaikat.

-         Szeretlek titeket! – beletörődésem jeleként kitártam karjaimat. Értették a célzást, belesimultak mindketten, és jó szorosan vissza is öleltek.

   /Eric szemszög/

    Nem! Nem! Nem! Hol a fenében van az autóm? Molly nyakát egyszer még ki fogom tekerni! Nagyon jól tudta, hogy ma szükségem van rá, hallotta, amikor a menedzseremmel megbeszéltük a részleteket. Nem lehet egy ekkorra álnok kígyó, hogy szabotálja a fotózást! Most mi a csudát csináljak? Ha felhívom Tomast, kitekeri a nyakamat, még nem készültem fel a halálra, úgyhogy hanyagaljuk ezt az ötletet. Miáék autója a reptér parkolójában van – nem tartották szükségesnek, hogy hazahozzák, mert a lány szavait idézve: „Ha kell valami, Ama elviszi őt.” aha, mert olyan aranyos és kedves lány, na jó, tényleg az –; Molly elvitte az enyémet, az övé pedig szervizben van. A táncosaim a város másik végében próbálnak mindannyian; akkor mégis mi marad? Fussak? Buszozzak? Az kizárt. Kellene hívnom egy taxit, de amire az is ideér, már rég elkéstem.

   Idegeskedésem, és fel-alá mászkálásom közepette, egy – a házunk előtti parkolóba bekanyarodó – autó zaja törte meg az eddigi feszült csendet, melyet csak az én hangos szitokáradatom tört meg néhányszor. Lehet, hogy meg vagyok mentve? Á, mégsem, ez csak Amabel.

-          Szia, Eric! Minden oké? – kérdezte, miközben kiszállt, és bekapcsolta a riasztót.

-         Szia, aha, minden, jobb nem is lehetne – kulcsoltam kezeimet a tarkómra, majd szemeimet az égnek emeltem.

-         Nem úgy látszik. Segíthetek valamiben? – állt meg előttem arcomat vizslatva. Szemeiben a törődést és a színtiszta segítőkészséget véltem felfedezni. Lehet, hogy kapnom kellene az alkalmon, és amellett, hogy megmenti a seggemet, teljesen és végérvényesen is el tudnánk ásni a csatabárdot? Hiszen mi értelme van haragban lenni? Rám nem lehet senki sem – csak Molly, de csak azért mert ijesztő – rossz szóval. Tökéletes vagyok.

-         Kérhetnék egy szívességet? – nem néztem rá, inkább az autóját fixíroztam, de fogalmam sincs, hogy miért.

-         Attól függ, mi az – hangja nem volt komoly, inkább hasonlított vidámra, akkor lehet, hogy mosolyog? Annyira nem érdekel, hogy megnézzem. Vagyis, de… szóval rápillantottam, tényleg felfelé görbült a szája.

-         Kölcsön tudnád adni a kocsidat, vagy ha nem, eltudnál vinni valahova? – tekintetemet visszaszegeztem a parkolóban álló autókra. Mi a baj velem? Miért kerülöm a szemkontaktust?

-         Elvihetlek, habár lehet, hogy jobban járunk, ha te vezetsz – indult el az anyósülés oldalára. – Tessék – fordult hátra, ezzel elérve, hogy ránézzek, és belenyomta kezembe a kulcsot.

-         Köszi.

-         Igazán nincs mit – mosolyodott el, majd miután beültünk, táskáját hátradobta a hátsó ülésre. Hm… Backseat, jó hangzása van, csak el ne felejtsem!

-         Többiek? – túl csendes a levegő, ez azt jelentené, hogy elhagyták a légkört? Mármint Stockholmot.

-         Útban hazafelé. Delia valószínűleg elmerült az iPod-jában; Zach röhög, mert Jason kapkodja a levegőt és szorítja a karfát – nevet fel. – Nem, igazából a fiúk valami filmet nézhetnek, de meglehet, hogy az, amit először mondtam – merült bele gondolataiba.

-         Felszabadult vagy, túlságosan vigyorgó… nincs köze hozzám? – dobtam felé egy ezer wattos mosolyt. Ez az! Kezdek magamhoz térni én is.

-         Egocentrikus popsztár! – hervadt le a mosoly az arcáról.

-         Hé, nyugi, csak vicceltem – teljesen komolyan gondoltamv–, de tényleg árad belőled a vidámság, és még csak kora reggel van! Ilyen hogyan lehetséges egyáltalán?!

-         Nagyon korán keltem – legyintett egyet. – Öhm… Eric, nem szeretnélek elszomorítani, de a korán reggelhez már nagyon messze járunk. Majdnem tizenegy óra van.

-         Mennyire van majdnem tizenegy óra? – hoppá, arra van lebeszélve az időpont.

-         Még kilenc perc van hátra addig.

-         Bassza meg! – nem fogok odaérni, de azért próbálkozom, szóval kicsit jobban odaléptem a gázra.

-         Eric, nyugalom, bárhova is mész, biztosan nem éri meg, hogy kórházban köss ki – miután ezt kimondta, kezét egy pillanatra a combomra rakta, mintegy megnyugtatásképpen?!

-         Oh, bocsi, megszokás hatalma – a kis affér (nekem azért tetszett ez a megnyilvánulása) után percekig nem beszéltünk. Ama arca teljesen vörös lett, de jól áll neki, lehet, hogy többször kellene kellemetlen helyzetbe hoznom, és azért be kell vallanom, megnyugtat a tudat, hogy nála is képes vagyok ilyesmit elérni, már azt hittem, hogy teljesen elveszítettem a háborút.

-         Na jó, nem szeretem a csendet, beszélgessünk, amúgy sem történt semmi sem – küldtem felé egy bátorító mosolyt, amire ő is felbátorodott, eltűrte  haját a füle mögé, és visszamosolygott halványan. Azért arra kíváncsi lennék, hogy kinek a combját szokta fogdosni vezetés közben… – Az egyik beszélgetésetekből kihallottam, hogy mész majd haza – pillantottam rá –, mikor lesz az pontosan? – mit is mondhatnék? Kíváncsi típus vagyok.

-         Két hét múlva – még mindig nem kaptam konkrét választ, ezért kitartóan figyeltem őt, ahelyett, hogy az utat bámultam volna, mondhatom, hihetetlenül okos vagyok.

-         Meddig maradsz? – szeretek tisztában lenni a dolgokkal.

-         Pontosan harminckettő óráig fogok Kaliforniában tartózkodni – csak annyi ideig? Akkor nincs is értelme elmennie. – Tudom, mire gondolsz, és egyet értek, mondtam nekik, hogy majd inkább az őszi szünetben megyek haza, de köteleztek arra, hogy most mindenképpen menjek, van egy olyan érzésem, hogy rosszban sántikálnak, még akkor is, ha szerintük tetszeni fog nekem a dolog.

-         Értem – még akkor is, ha nem értek ezzel egyet.

-         Na de, hová is mész, jobban mondva, megyünk most?

-         Előtte még fel kell tennem pár kérdést – nem adhatom ki minden jött-mentnek a belső információimat, még akkor sem, hogyha egy házban lakunk.

-         Ne kímélj – fordult teljes testével felém.

-         Rajongó vagy? – vigyorogtam rá.

-         Mármint milyen rajongó? – nézett rám kissé zaklatottan. Tehát az.

-         Tudod, az én rajongóm – erre megforgatta a szemét.

-         Fogjuk rá. Következő? – mozgolódott az ülésben.

-         Van Twitter-ed?

-         Van, de nem értem a kérdés lényegét – mondandója megerősítéseképpen megrázta aranyosan a fejét.

-         Szeretnéd, hogy bekövesselek? – csak egy kicsit esett le az álla, nyerő vagyok. Vigyorodtam el magamban.

-         Dehogyis, meg ne próbáld! Tudod ki akar a csajok kereszttüzébe kerülni – söpörte ki az arcába hulló haját.

-         Én jól szórakoznék – vontam meg vállamat, majd figyelmen kívül hagytam szúrós pillantását. – Amit most elmondok, nem írhatod ki sehova sem, megegyeztünk? – mindjárt odaérünk, remélem, nem ölnek majd meg.

-         Aha.

-         Fotózásra megyek – kanyarodtam le a mélygarázshoz vezető útra.

-         Milyenre? – kérdezte visszafogott hangon, de már késő, láttam az arcán végigterülni a hatalmas mosolyt, amit nem sikerült teljesen elrejtenie.

-         A Vol2-esre.

-         Igen? – most már meg sem próbálta elrejteni örömét, hatalmas mosoly terült el szép arcán. Válaszként bólintottam egyet, majd miután átértünk a kapun, és leparkoltam, újra megszólalt.

-         Mikor jelenik meg? – nyitotta ki utánam a saját oldalán az ajtót.

-         Az még egy kicsit odébb van, de nyugi, lesznek még előtte meglepetések – kacsintottam rá, majd megindultam a lift felé.

-         Hazafelé is szükséged lesz egy fuvarra? – szólt még utánam.

-         Majd megoldom, köszönöm, hogy „elhoztál” – a válaszát már nem hallottam, mert a nyitódó liftajtó elnyomta.

*

   Délelőtt negyed órát késtem, és szerencsémre csak Tomas vette észre – ki gondolta volna, hogy még nálam is vannak szétszórtabb emberek? Egy gyors megbeszélés után a fotósok és segítői is megérkeztek, és nekiállhattunk a munkának. A smink elkészítése után Linda rám adta az előre kiválasztott ruhát, majd mehettem a vászon elé. Jó sok képet ellőttek, amik elég jók lettek. Nehéz lesz majd kiválasztani a megfelelőt, de az még egy kicsit odébb van.

   Én egyetlen – szigorú – menedzserem volt olyan kedves, hogy a munka után hazahozott. Az autóban még gyorsan megbeszéltük a következő héten lezajlódó eseményeket, majd azzal zárta a napot, hogy „jó munka volt”. Ő az a személy, akinek a véleményére nagyon adok. Nagy tehetsége van ehhez a szakmához, ezért nem meglepő módon szinte mindent neki köszönhetek.

   A lifben az én emeletem számát nyomtam be, de valamiért eggyel lejjebb nyitódtak az ajtók. Pár másodperc kellett ahhoz, hogy felfogjam ki áll velem szemben, majd szélesen elvigyorodtam.

-         Hát te? – kérdeztem tőle, miközben kiléptem a szőnyegre.

-         Most miért szálltál ki? Nincs otthon senki, pont hozzád indultam, jól kiszámoltad – bólintott egyet elismerően.

-         Hisz’ tudod, mindenhez van tehetségem- vontam meg a vállam, majd szégyenlősen lehajtottam fejemet pár pillanatig, majd visszaemeltem rá a tekintetemet és felnevettem, ő is csatlakozott hozzám.

-         Mi van, most már színészi babérokra is törsz? – bokszolt bele egyet a vállamba.

-         Szerinted menne? – nem vártam meg a válaszát, megadtam inkább én. – Naná, hogy menne, nézz rám, ellenállhatatlan vagyok! – fordultam egyet körbe magamon végigmutatva.

-         Látom, az önbizalmad még megvan – bólintott egyet, majd megnyomta a liften a hívógombot.

-         Gyere, Mia a négy lakás valamelyikében biztosan itt van, és ha az elsőben nem találtad, menjünk a következőhöz – és megindultam Amához, pedig nem állt szándékomban ma már betérni hozzá. – Kopogjunk, vagy csak menjünk be? – tettem fel félhangosan a kérdést. Legyenek rám büszkék, vagy adjak nekik okot arra, hogy megint rám förmedjenek. Á, kit érdekel?

-         Ki lakik itt? – mutatott az ajtóra.

-         Mindjárt meglátod – majd miután ezt kimondtam, lenyomtam a kilincset, és beléptem a lakásba, a srác pedig jött utánam.

-         Sziasztok, csajok! – köszöntem hangosan, persze nem azért, hogy észrevegyenek, mert már mind a három szempár minket nézett, hanem mert csak úgy tartotta a kedvem.

-         Sziasztok, srácok – állt fel Molly, és megölelte a már odaért „öcsijét”.

-         Hát te? – kérdezte Mia.

-         Ne már, ezt a kérdést öt perc alatt másodszorra hallom. Mi olyan meglepő abban, hogy itt vagyok? – mosolyodott el szélesen, majd ha minden igaz, és jól láttam, akkor tekintete Amabelen állapodott meg.

-         Mi még nem ismerjük egymást – mondta a szavakat, és odalépett Ama elé, és kezet nyújtott neki. – Mike Woll Oliver vagyok, Mia testvére.

-         Örülök, hogy megismerhetlek Mike, Amabel Maynet, Mia szomszédja – elfogadta a srác kezét, majd kellőképpen megrázták első találkozásuk jelképeként.

   Én pedig, amíg az ismeretlen, újonnan ismerősök elvoltak egymással foglalva, a lányok pedig az ő bámulásukkal, elkezdtem hátrálni és egészen addig mentem, hogy a titkos szoba kilincsét megfoghassam, majd lenyomhassam, de szerencsétlenségemre most is zárva találtam.

   Mi ütött ezekbe a fiatalokba? – Ja hát… én is az vagyok, de az most lényegtelen. – Mintha valami szaftos romantikus tinifilmet néznék, már pattognak közöttük a szikrák is, és nem bírják elemelni a tekintetüket a másikról. Mike ezt biztosan azért csinálja, hogy borsot törjön az orrom alá, de várjunk csak, miért is tenné azt? Hiszen ez engem nem zavar, még csak egy kicsit sem. Csak Danny haveromat sajnálom.