17. fejezet - A valóság utolér

Sziasztok! :)
Tudom, hogy megint sokat kellett várnotok, sajnálom, de egyszerűen kiakasztott Eric, mindenesete bízom abban, hogy tetszeni fog a fejezet.
Nagyon szépen köszönöm az oldallátogatásokat, az olvasást, a komikat és a "tetszik" gomb lenyomását. A komikra válaszoltam már, ha gondoljátok, nézzétek meg. ;)
Kingának címezve: kitalálod, melyik az a Molly-s mondat? :D
Szandinak köszönöm a címet, és hogy így láthatatlanban is kisegített engem. :))
Jó olvasást kívánok! :))

Kisses&Hugs♥

A valóság utolér

      Drive By

 Imádnak… nem is értem, hogy miért, hiszen én is csak egy egyszerű ember vagyok, akibe szorult egy kis tehetség, na meg helyes arc, de semmi több. Habár, igazuk lehet, tökéletes vagyok. Gondoljunk csak bele, nincs olyan, hogy tökéletes ember, mindenki jó valamiben, de nem mindenben, én a szórakoztatásban felelek meg, és biztos vagyok abban, hogy vannak olyan emberek, akik jobbak nálam, csak éppen nem ismerjük őket vagy azért, mert még nem futottak be, vagy pedig azért, mert olyan munkájuk van, ami nem ad ismeretséget.

 Nekem szerencsém volt, ennyi az egész, ezért rajonganak értem, azt viszont, hogy álom pasi lennék, kötve hiszem, nem is tudják, hogy ki vagyok, csak annyit, amennyit mutatok magamból. A színpadon nem lehetek olyan, mint otthon, nem adhatom ki magamból azt, hogy mennyire hülyén tudok viselkedni, néha azért mégis becsúszik kamera előtt is egy-két olyan úgymond „félrelépés”.

 Apropó, én miért is gondolkodom ilyesmiről? Mia állandóan telebeszéli a fejemet, ha egyszer egoista bunkó leszek - a nagyképűs rész igaz, hiszen ha tényleg nagyon kedves lennék, az már túl meseszerű lenne -, az csak az Ő hibája lesz, folyamatosan azt mondogatja, hogy mennyi rajongóval találkozik, és hogy mennyire odavannak értem. Főleg az új szomszédja, erről már én is megbizonyosodhattam.

 Milyen épeszű, normális ember gondolná azt, hogy szellem vagyok? Ennyire azért nem vagyok jó, inkább valami nyakba ugrásos reakciókra számítok általában, de Ő nagyon furcsa. Viszont csinos, és kicsit túl fanatikus.

 Mia kicsikarta tőlem a legújabb fotókat, hogy miért? Arról fogalmam sincs, de szerintem van valami köze az új lányhoz, WO-t nem szokták a képeim érdekelni, hiszen elmondása szerint már így is túl sokat lát belőlem.

 Jut eszembe, vajon mérges lesz rám? Jobban mondva, mérges most rám? Kicsit belepiszkáltam a tervébe, és mondhatni gonosz voltam.

 Szükségem van normális emberekre is a csapatban, a srácok nagyon nem mondhatók annak, olyanok, mint én, teljesen lököttek, persze jó értelemben.

 A viszontlátás pillanatát kicsit elhúztam, és Will – Mia barátja három éve, a nyár eleje óta együtt laknak - majd csak velünk ér haza. A tervemet úgy sikerült végrehajtani, hogy Will megkért arra, hogy intézzem el a jegyfoglalást, én meg is tettem, és nem Stockholmba, hanem a hazafelé vezető utunkon útba eső repülőtérre leszálló gépre intéztem a jegyet. Nem hiszem, hogy leellenőrizték volna, éppen ezért vagyok én a srácok társaságában a repülőtéren, nem pedig Mia.

 Fel is kellene hívnom, hiszen azt mondta, hogy ha a látókörünkbe kerül a leszálló gép, azonnal értesítsem, már tárcsázom is, mert még a végén hatalmas bosszúhadjáratba kezd, amikor utoljára történt ez meg, valami borzalmasan vicces volt, azért az gonosz volt tőle, hogy Alexéket is belevonta, Molly pedig automatikusan a lány mellé áll állandóan, rajta már meg sem lepődtem. Hatalmas túlerőben voltak ellenem, de azért valahogy sikerült kiegyeznünk, és a béke zászló meglengetése után mindenkiből kitört a nevetés.

 Hívom, de nem veszi fel… mi tart ilyen sokáig?

-          Will veled van már? – rögtön a közepébe, se köszönés, se semmi?

-          Neked is szia Mia! Köszönöm kérdésed, remekül vagyok, képzeld el, fantasztikus volt a tegnapi Made Of Pop turné lezárása, megőrültek értem, én is értük, imádnivaló rajongóim vannak – folytattam volna tovább, de elhallgattatott. Edin pedig már röhögött rajtam, azt hiszem azért, mert biztos volt abban, hogy Mia most nem rám kíváncsi.

-          Szia, Tökfej! Nos, hol vagytok, leszállt már a gépe?

-          Tökfej? – nem is vagyok az, tökéletes alakja van a fejemnek.

-          Eric, nem a fejed alakjára gondoltam, és tudom, hogy te igen, még ha ki sem mondtad – nevetett. Kedves. Ezt szinte minden héten eljátsszuk.

-          Tudom, na de Will most megy a csomagokért. Amúgy, nem tudod, hogy Molly mikor megy haza? Több hete nem hallottam már felőle.

-          Tegnap beszéltem vele, ma este érkezik a repülőjük. Helyzetjelentést kért, hogy mi folyik itthon, elmeséltem neki, hogy találkoztál Amával, képzeld el, kinevetett, amikor megemlítettem, hogy szellemnek nézett, erre tudod, hogy mit kérdezett?

-          Nem, de gondolom, mindjárt elárulod – forgattam meg szemeimet, mert előre sejtem, hogy nem fog a válasz tetszeni. Molly imád piszkálni, nem is tudom, anno’ hogyan jöhettünk össze. Igaz, a szikra megvolt közöttünk.

-          Annyira ijesztő volt? – hallottam a hangján, hogy mosolyog folyamatosan, de itt elnevette magát.

-          Haha ez nagyon vicces, ugye azért a Szent Saade-t is megemlítetted? – húztam mosolyra a számat, a mellettem álló két srác pedig felém fordul, és hitetlenkedve néztek rám egy pillanatig, majd hatalmas röhögésben törtek ki.

-          Ember, tudtam, hogy nagyra vagy magaddal, de hogy ennyire? – kérdezte Alex, majd Edin is hatalmas egyetértését próbálta kimutatni nagyon kevés sikerrel, nem bírták abbahagyni a nevetést. Legyintettem egyet, és vártam Mia válaszát.

-          Természetesen nem, mert nincs jelentősége, biztos csak véletlenül csúszott ki neki – akkor majd elmondom neki én.

-          Amúgy szerinted mikor kellene elmondani neki, hogy én vagyok az igazi?

-          Mármint az igazi pasi a számára? – mindent mindig túldramatizál, a mondatoknak más jelentést keres állandóan.

-          Úgy értettem, hogy valódi, nem pedig csak egy lidérc. Az igazi számára biztosan máshol van, nem pedig én, azért ne legyünk már ennyire nevetségesek.

-          Oké. Öhm – gondolkozott el egy kicsit – ma? Ha hazaértetek szerintem bemutathatnám, minél előbb elmondjuk neki, annál előbb fel tudja majd dolgozni.

-          Rendben. Ugye nem fog elájulni, vagy valami ilyesmi?

-          Szerintem nem.

-          Szerintem meg igen, gondolj bele, múltkor is közel állt már ahhoz az állapothoz, csak éppen nem hitte el, hogy én vagyok az a tökéletesség – tökéletesség? Ezt én mondtam saját magamról?

-          Nem is tudom.

-          Fogadjunk?

-          Képzeld, Ő is állandóan fogadásokat köt.

-          Mit jelent az, hogy állandóan?

-          Például azt, hogy februárban kötött egy fogadás, és amiatt került ide Stockholmba – meghallottam egy számomra oly kedves dallamot. Áhh, ez költői volt!

-          Popular-t hallgatsz? – nem azt mondta, hogy elege van már belőle?

-          Nem, csak csörgött Amabel telefonja – hoppá, tényleg, múltkor is azt hallottam. Ki lehetett az a srác, akivel akkor beszélgetett?

-          Hová valósi amúgy a csaj?

-          Amerikai – szuper, kaptunk egy amcsi, elkényeztetett cicababát. – Amúgy oké, fogadjunk, ha nem ájul el, a legtöbb megjelenésednél kalapot kell hordanod.

-          Most ellenkeznék, de mivel tudom, hogy remekül nézek ki bennük, benne vagyok. Ha pedig elájul – gondolkozz, mi legyen?! – Keresel, jobban mondva keresünk Mike-nak barátnőt, szegény gyerek olyan nyáfic, hogy azt már nézni is fáj.

-          Igen, itt lenne az ideje.

-          Akkor megegyeztünk, Most mennem kell, majd találkozunk otthon!

-          Oké…

-          Ja és segíts rá az első találkozáshoz valahogyan, például töltsd ki a napját velem, úgy talán meg tudja majd különböztetni a valóságot a képektől és a videóktól.

-          Oké, de hogyan?

-          Légy találékony! Szia!

-          Vigyázzatok magatokra! – letettem, mert még a végén képes lett volna minden apróságot elmondani.

 Vajon milyen Amabel? Tényleg egy beképzelt, öntelt, amerikai liba? Vagy rosszul ítélem meg őket a filmek alapján? Ki fogunk jönni egymással? Ha tényleg annyira oda van értem, vajon majd megfujt a rajongásával? Milyen szomszédnak? Idegesítő, vagy akár aranyos, kedves? Mia nem mondott róla rosszat, talán szerencsém lesz, és benne rátalálhatok egy „normális” barátra. Bízom abban, hogy nem olyan őrült a csaj, mint akár én, vagy elég, ha most körbepillantok, és Alexen, vagy Edinen megállapodik a szemem, az biztos, hogy mi sem vagyunk százasak, de ki az a mai világban?

-          Uraim – biccentett egyet, mi ez a köszönési stílus? - Nem lett volna egyszerűbb, ha egyenesen Stockholmba tartó jegyet vesz Mr Saade? – kérdezte Will, mikor odaért hozzánk, olyan mintha valami karót nyelt úriemberrel állnánk szemben. Már eléggé nehézkesen fogtuk vissza a nevetésünket. Közben újdonsült útitársunk mindenkivel megcsinálta a titkos köszönésünket. Igaz, hogy ez egy kicsit dedós, de ez csak a miénk, még a csajok sem ismerik.

-          Abban milyen szórakozás lett volna? – kérdeztem vigyorogva.

-          Talán… nem kellene még a repülés után hat órát autókázással töltenem? – oké, ha úgy nézzük ez igaz.

-          De legalább jó társaságban vagy! – mondta Alex.

-          Mert a szívem választottja nem jó társaság? – nézett szúrósan haveromra, én meg közben próbáltam elfojtani egy mosolyt, nem csak a kialakuló veszekedés miatt, hanem a használt szavak miatt is, hol élünk a 18. században? Az viszont tény és való, hogy ha ezek ketten elkezdenek veszekedni, nehéz leállniuk. Még mielőtt kitört volna a harmadik világháború, megszólaltam.

-          Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretnék minél előbb hazajutni, szóval nem ártana elindulni – Edin ugyan úgy, mint én, külső szemlélő volt a két srác összeszólalkozásánál, ránéztem, ezzel arra utalva, hogy induljunk neki, és talán jönnek a többiek is.

-          Ki vezet? – kérdeztem, az autó mellett állva.

-          Majd én – eresztett ki egy sóhajt Alex.

-          Csipkerózsika, ébresztő – simított végig valaki az arcomon, miközben suttogott. Majd pár másodperc múlva hallottam újra megszólalni.

-          Szundi… hasadra süt a nap – mocorgás neszei ütötték meg a fülemet, na meg persze a halk nevetés.

-          Lusti, megérkeztünk – valaki nagyon jól szórakozik rajtunk. Van egy olyan sejtésem, hogy sikerült elaludnunk az út alatt. Szememhez nyúltam, megdörzsöltem, majd kinyitottam, és egy vigyorgó Jessica-val találtam szembe magamat.

-          Még mielőtt gyunúsítgatnál – emelte maga elé a kezeit -, nem én Csipkerózsikáztalak le, meg persze nem én simogattalak meg – itt elszakadt a cérna, minden álmos arc elkezdett nevetni – jajj fiúk, miért gondoltok mindig rosszra? – kérdezte az egyedüli lány fejcsóválva.

-          Tudjátok – nézett körbe azokon Alex, akik elszundítottak -, nem értem, hogyan lehettek ennyire lusták, vagy mit tudom én, hogy mik. Jessica-n kívül mindenki bealudt, még ha Ő alszik el, azt mondom, oké, mégiscsak nő, de ti! Mindannyian puhányok vagytok – csóválta fejét.

-          Fogd be Alex – szólt rá Kevin. – Ha nem te vezetsz, ugyan így tettél volna.

-          Mondjuk ez igaz, de mégsem így történt.

-          Oké srácok, átveszem a kormányt, mindenki pihenje ki magát – szépen sorjában leszállítottam táncosaimat saját lakásukhoz.

 Alig vártam már, hogy hazaérjünk, viszont még nincs vége a napnak, vár rám egy nehéz feladat. El kell mondanom Amabelnek, hogy múltkor nem szellemet látott, mert én voltam az, az igazi Eric Khaled Saade. Mindemellett még meg kell egy fogadást nyernem, habár még ha veszítek, akkor sem lesz nagy probléma. A lényeg, hogy minél előbb az ágyamban lehessek, és kipihenhessem magamat. Molly-val pedig itt lenne az ideje letisztázni a dolgokat.

-          Segítsek Will? – kérdeztem tőle, aki már a bőröndjei szedte ki az autóból.

-          Ha kérhetem, William-nek vagy Mr Greslet-nek hívjon – mintha nem lennénk barátok.

  Echo

-          Honnan jött ez a magázódási hóbort William? – mondtam a nevét hangsúlyozva.

-          Édesanyám szerint újra itt van az ideje normálisan, tisztességesen beszélni, remélem hamar elfelejti, és visszatérhetek – mondta lemondóan, én meg közben alig bírtam megállni nevetés nélkül.

-          Oké haver – rám nézett egy amolyan „én magasabb rangú ember vagyok” tekintettel -, akarom mondani, rendben van William – ez kész őrület, az biztos, hogy nem fogunk így unatkozni. – Nos, Uram, segíthetek?

-          Megoldom, menjen csak – oké, nem vitatkozom, akkor legalább leszek olyan kedves, és nem foglalom el a liftet. Nyomás felfelé a lépcsőn.

 Lehet, hogy még egy őrült rajongónál is rosszabb vagyok, egész nap csak a zeném van a fejemben, nagyon nehéz nem azt énekelni hangosan, most is az Echo dallamát hallom a gondolataimban…

 I don't wanna go (nem akarok elmenni) - ó, dehogy nem. 

 I don't wanna stay (nem akarok maradni) – ez félig meddig igaz.

 We're going up and down (fel és le megyünk)

 We're going round and round (körbe-körbe megyünk) – egyszerűen be kellene már jelentenünk a sajtó előtt, hogy nem vagyunk együtt, meddig fogjuk fenntartani ezt a látszatot?

 Been here before (ezt már csináltuk)

 It's always the same (mindig ugyan az) – a játszadozásaink már nem ugyanazok, mint régen, mind a ketten megváltoztunk.

 We're going to break up and then (szakítani fogunk, aztán) – aztán mindketten megyünk a saját utunkon tovább. 

 Kiss and make up again (csókolózunk és kibékülünk) - de csak a kamerák előtt teszünk úgy. 

 We are like an echo, echo, echo (olyanok vagyunk, mint egy visszhang…) – ennek az oka pedig a pár évvel ezelőtti megállapodásunk, mert akkor még jó ötletnek tűnt. Mind a ketten hiszünk, jobban mondva hittünk az örök szerelemben, aztán mégsem jött össze.

 Mi más bizonyíthatná jobban, hogy nincs örökkévalóságig tartó szerelem, minthogy a telefonom megcsörrenjen, és elhessegesse ezt a kósza gondolatot?

-          Hey Man! – hallottam meg haverom hangját a vonal túloldalán.

-          Mizu J-Son? – lépkedtem a lépcsőfokokon felfelé néhol egyesével, sietős pillanataimban kettesével.

-          A héten kidobtak egy új játékot – hát igen, a HITA-ba nem véletlenül építettük bele a PS3-at.

-          Szuper! Kipróbáljuk? – mosolyodtam el.

-          Ezért hívtalak. Mikor érsz haza? – ja vagy úgy, elfelejtettem neki szólni.

-          Kevesebb, mint öt percen belül. Holnap átjössz?

-          Örömmel – itt az ideje egy kis éneklésmentes kikapcsolódásnak.

-          Akkor holnap találkozunk! Ugye nem felejtetted el azt, hogy hol lakom?

-          Hogy is felejthetném el? Amúgy Miától hallottam, hogy kapott egy új szomszédot, milyen a csaj?

-          Majd elmesélem, most igyekszem beszélni vele, szoríts!

-          Oké, haver, menni fog! Most lépek, helló!

-          Holnap! – majd mind a ketten kinyomtuk a készüléket.

 Amíg a telefonommal babráltam, hogy biztos, hogy ne a földre dobjam, hanem a zsebembe rakjam, valami, vagyis inkább valaki szó szerint ledöntött a lábamról. Az esés teljesen meglepett, nem számítottam arra, hogy bárki is használná a lépcsőt, főleg nem ennyire figyelmetlenül.

 A támadóm egy lány volt, pedig ha pasi lett volna, biztos, hogy jól leteremtem, de így ezt a röpke pillanatra felvillanó tervemet hajíthatom a kukába. Az összes haja az én arcomban kötött ki, barack illata volt, ezen merengjünk el egy kicsit… a csajok nem félnek attól, hogy méz gyűjtő barátaink megtámadják őket a fenséges aroma érzékelése miatt? Furcsa… és nem csak az, hanem én is, mióta gondolkodom azon, hogy milyen illata van egy lány hajának?

 Meglehet, hogy a zuhanás becsapódásakor bevertem a fejemet, és ez által megrongálódott valami a gondolkodóképességemnél.

Egy kis fáziskéséssel, de felállt rólam. Kedvessége határtalan volt – azután hogy állóképességemet a földbe tiporta -, kezét felém nyújtotta, és segített talpra állnom, természetesen nem nehezedtem rá az egész súlyommal, az már milyen lett volna? Nem Saade-hoz méltó. Ki lehet földre küldő kis barátnőm, és vajon Ő tudja, hogy én ki vagyok? Mert ha igen, készülhetek a robbanásra, vagy jobbik esetben nem, de akkor azt hiszem egy kicsit talán romba döntené az önbizalmamat.

        Call Me Maybe

 Az arcát felismerhetővé tette számomra, amikor eltávolította az arcába hulló gyönyörű barna haját, ezáltal egy illatfelhő csapta meg az orromat, ami ha érzelgős pasi lennék, biztos a szívemig hatolt volna, de mivel hogy nem vagyok az, ezt gyorsan el is hessegettem a fejemből.

 Rám emelte szép tündöklő kék szemeit, és láttam a felismerés pillanatát, rájött, hogy én vagyok az, de még azt is érzékeltem, hogy alig hisz a szemének. Az eddigi kezében szorongatott telefonját odaemelte a fejem mellé, amit periférikus látásomnak köszönhetően láthattam, majd amikor teljes figyelmet szenteltem az amerikai leányzónak, megpillanthattam, hogy szemeit egyik pillanatban a képernyőn legelteti, majd a másikban az arcomat nézi hitetlenkedve, csillogó tekintettel.

 Majd egy szempillantás alatt annak lehettem szemtanúja, hogy még mindig nem hiszi el, hogy én vagyok az előtte álló személy. Ki ne mosolyogna el ezen? Sőt, nem is csak mosolyogtam, hanem már vigyorogtam, bevallom, tetszik ez a reakció. A legtöbben már rég a nyakamba ugrottak volna, de Ő nem, még mindig ledöbbent arccal vizslat.

 Oké… ez még a furcsánál is furcsább volt. Megbökött, szó szerint, nem facebook-on, hanem itt, valójában, a mellkasomat, egy pillanatra… de oké, jól van, ezen már azt hiszem a szellemes eset óta nem is kellene meglepődnöm.

 Itt lenne az ideje megszólalnom, mert nem hagyhatom szegény lányt őrlődni, miszerint megint képzelődik-e, vagy sem. Kergessük el a rossz gondolatokat, és erősítsük meg azt, hogy jól látja azt, amit lát. Mit mondjak? Hogyan mondjam? Legyek kedves, vagy inkább kicsit bunkó? Melyik jutna el előbb a szívéhez? Nem tudom eldönteni, ezért inkább semmi megtervezés nélkül vágjunk bele…

-          Eric Saade – nyújtottam a kezem felé, amit vonakodva, de elfogadott. – Téged hogy hívnak? – azt hittem, hogy ez általában automatikusan szokott jönni, éppen ezért nem kis kábulatba ejthettem a lányt.

-          Amabel Maynet – nyelt egy hatalmasat, majd megszólalt, és halkan elmondta a nevét. Igaz, hogy már tudtam kilétéről, de Ő erről még nem tudott. Hoppá, itt nagy bajok lesznek, nagyon úgy áll a szénánk, hogy megint fültanúja lehetek egy rajongói sikításnak, na én ebből nem kérek.

-          Egy ölelés a sikítás elkerülése érdekében? – tört fel belőlem, mielőtt Amabel kiengedhette volna hangját. Majd mint akit teljesen átprogramoztak volna, csípőre vágta kezeit, és megszólalt.

-          Nem tudom miért gondolod, hogy sikítoznék, na jó, lehet, hogy egy kicsit elragadtatott a látványod, hiszen nézz magadra – minden nap megteszem a tükörben, mondtam magamban, miközben felvettem egy ezer wattos mosolyt -, tökéletes vagy – és egy újabb reakciója, miszerint a szája elé kapta kezét. Már késő, hallottam, ebből nem magyarázod ki magad. – Akarom mondani, te Eric Saade vagy, eddig csak a képernyőn keresztül láttalak, és megrészegített a látványod, mert élőben helyesebb vagy – hallgatott el megint, azt hiszem, nem lesz semmi bajunk az összebarátkozással, jól ki fogunk jönni. – Tudod mit, ne is figyelj rám - kezdett el hátrálni. – Valószínűleg nem is fogunk többet találkozni, szóval ezt raktározd el a fejedben, és viszont látásra – tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és elindult vissza a lakása felé.

-          Hé, várj – szóltam utána, hiszen nagyon nincs igaza, rettentően sokat fogunk még találkozni. – Ha nem bánod, én is felmennék veled, ideje lenne kipihennem magamat – kaptam tőle egy megint csak hitetlenkedő pillantás, és szólásra nyitotta a száját.

-          Hova fel?

-          Először Miához – indultam felfelé -, aztán hozzám – a lány megtorpant, nem mozdult, nem hitt a fülének.

-          Te, Mia, hozzád? – monda, vagyis inkább kérdezte, de úgy gondolom, hogy ebből egy normális érthető kérdést szeretett volna alkotni…