18. fejezet - Vigyázz, mit kívánsz!

Sziasztok! :)
Visszatértem, és nagyon remélem, hogy a fejezet megállja a helyét, nem lett szuper, de nem is borzalmas, olvasható, és azért remélem, hogy tetszeni fog Nektek. :)
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, a több, mint 11600 oldallátogatást, és a 27 rendszeres olvasót! :))
Raktam ki egy szavazást, kattintgassatok kedvetek szerint. ;)
Jó olvasást kívánok,
        adadel

Vigyázz, mit kívánsz!

-          Hé, várj – már éppen azon voltam, hogy eltűnjek a szeme elől, hiszen már majdnem hogy szerelmet nem vallottam neki. – Ha nem bánod, én is felmennék veled, ideje lenne kipihennem magamat – megálltam, majd felé fordítva a fejemet hatalmas szemekkel néztem rá. Mégis miről beszél? - Hova fel?

-          Először Miához – sétált el mellettem, és én is lépésre emeltem a lábamat -, aztán hozzám – hozzám? Mi az, hogy hozzám? Eric itt lakik? Pont itt? Azt meg hogyan? Miért? Mikor? Lehetséges ez? Zachie vajon tudja, és ha nem, mit fog szólni hozzá? De ami a legfontosabb, itt van ERIC SAADE, az az Eric Saade, aki már csak a látványával teljesen megrészegíti a lányokat! Rendben, azt hiszem mostantól még a megszokottnál is flúgosabb leszek, vagyis megpróbálok majd nem úgy viselkedni, de hogyan csináljam? Próbálj megnyugodni Amabel! Ne őrülj bele! Mély levegő!

-          Te, Mia, hozzád? – nem bírtam mást kinyögni, igaz, hogy az agyamban millió gondolat futott át másodpercenként, de most komolyan?! Van egyetlen egy olyan csaj is, aki képes egy érthető és normális mondatot összerakni Eric Saade közelében?

-          Igen, én, mint látod, nincs itt más – tárta ki kezeit, féloldalasan rám mosolygott, majd folytatta útját fölfelé. – Mia, mert alattam lakik, vagyis Molly alatt, és nagyon jóban vagyunk – Molly alatt? Eric és Molly nem együtt laknak? Vagy most már megint mi van?! – Hozzám, mert majd aludni szeretnék – ó apám! Nem hiszek se a füleimnek, se a szemeimnek! Alszom otthon az ágyamban, LA-ben, és álmodom? Zach meg mindjárt jön, és aljas módon felébreszt?! Mi folyik itt? Nem lehet itt velem Eric, mert az azért mégiscsak kissé lehetetlen. Ez a valóság, nem valami szappanopera, vagy tündérmese!

-          Óóó oké – klassz, ennél többre nem futja?

   Milyen messze van még a lakásom? Vajon be tudok majd jutni észrevétel nélkül? Azt hiszem már eleget égettem magam. Jobb lenne egy jó forró fürdőt venni, sőt nem is, most szükségem van egy kis futásra, kiszellőztetni a fejemet. Vagy majd reggel futok, most pedig eláztatom magamat, na de nem alkohollal, hanem egy kellemes, lazító habfürdővel.

   Szépen lassan, komótosan ballagtam Eric mögött a lépcsőn. Vajon lehetséges, hogy eltűnik egyik pillanatról a másikra, mint egy kámfor? Mennyi esély van erre? Nos ha tényleg itt van előttem pár méterre, és nem szellem, sem holmi más teremtmény, hanem vérző ember, akkor erre semmi eshetőség nincs, aminek azt hiszem örülök, sőt biztos vagyok benne, hogy igen, és hogy ha lennének szárnyaim, repdesnék a boldogságtól. De nincsenek, éppen ezért inkább befogom a számat, és ami a legfontosabb, hogy ne csapkodjak a kezeimmel, mert semmi lehetőség arra, hogy elrepüljek. Habár még ha lenne is egy ilyesmi alkalmam, biztos, hogy kihagynám, a tériszonyom nem bírná a magasságot, pedig a szárnyalás jó érzés lehet.

   A felfelé vezető utunkon, én vagy minden pillanatban pislogtam, vagy pont az ellenkezőjét, vagyis még egy szempillantásra sem csuktam be a szemeimet. Nem emlékszem. Úgy néz ki, Eric nem csak a képernyőn keresztül tudja a lányokat figyelmét magához vonzani, hanem a válóságban is. Szerintem, ha a mellettünk lévő területen bomba robbant volna, azt sem vettem volna észre.

  Mikor felértünk – én hála égnek egyben, nem botlottam meg a lábaimban –, tekintetem találkozott Miával, és egy számomra ismeretlen sráccal. Egymás mellett álltak, szorosan, ezzel kimutatva, hogy Ők ketten összetartoznak. Eric pár lépéssel megállt előttük, majd megszólalt. Én tehetetlenül álldogáltam, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy hogy egyáltalán ott kell-e lennem.

-          Mia, rég láttalak! Annyira, de annyira hiányoztál! – háttal állt nekem Eric, de eléggé ismertem már a hangját ahhoz, hogy tudjam, most hatalmas vigyor ült ki az arcára. Egy lépést tett a páros felé kitárt karokkal.

-          Hátrébb az agarakkal Uram! – mondta a srác fenyegető, és furcsa hangsúllyal, de hallani lehetett azt, hogy nem gondolja komolyan.

-          Nagyölelés! – kurjantotta el Eric, majd úgy is cselekedett. Mia nevetett, a számomra ismeretlen emberke pedig kissé hitetlenkedő pillantással méregetett engem. Nem barátságtalanul, sőt, inkább kedvesen, mint aki nagyon kíváncsi. A csöppnyi gonosz pillantást betudtam annak, hogy Eric ölelgeti őket. Picit vicces látvány volt, el is mosolyodtam rajtuk. Mikor elváltak, Mia rám nézett, és megszólalt.

-          Amabel bemutatom a barátomat, Will Greslet – mutatott a mellette álló srácra.

-          Mia, még ezt sem tudod, milyen barátnő az ilyen? – csóválta Eric a fejét vigyorogva.

-          Mire gondolsz Okoska? – egy tized másodpercig, amíg Eric felfogta a gúnyos nevet, lefagyott, majd mint akit nem érdekel, visszavette a vigyort, és kifejtette azt, amire gondolt. Erre én is nagyon kíváncsi voltam.

-          Nem Will, hanem William, vagy Mr Greslet, de semmi esetre sem Will, az nem méltó az Úrfihoz – a popsztár mondókája alatt végig röhögött. Mia mosolygott, Will, vagyis William szúrósan nézett Ericre, én meg csak kapkodtam a fejemet. Milyen társaságba csöppentem? Azt hiszem, nem fogok velük unatkozni.

-          Mr Saade nagyra értékelném, ha normálisan viselkedne. Mindjárt szétesik a teste a nevetéstől – mondta a szóban forgó komolyan, vagyis szerette volna úgy mondani, de közben ott bujkált a szája sarkában egy mosoly.

-          Jó-jó, persze, de csak akkor, ha nem fogunk a középkorban élni – maga elé emelte kezeit, mint akinek védekezésre lenne szüksége.

-          Fiúk, ezt függesszük fel addig, amíg be nem megyünk a lakásba – mosolygott Mia. – Ama, gyere te is.

-          Elnézést neveletlenségem miatt – intézte a mézszőke srác felém a szavakat -, még be sem mutatkoztam. William Greslet – lépett mellém, majd amikor olyan közelségbe került, hogy csak én halljam, megszólalt. – Ha Eric nincs a közelben, nyugodtan hívj csak Will-nek – kacsintott rám. Majd kezet fogtunk, és én is elmondtam nevemet. Most sokkal könnyebben ment, mint amikor percekkel ezelőtt Erickel intéztük el ezt a procedúrát.

-          Na de William, hol marad a kézcsók? – veregette meg Will hátát a dalospacsirta.

-          Most mondta Uram, hogy nem kíván a középkorban élni – bármennyire próbálkoztam jó kedvemet visszatartani, kudarcot vallottam. Elnevettem magamat, és még mielőtt a halk kuncogásom röhögéssé változott volna, elindultam Mia után a lakásba. Gondolta volna valaki, hogy Eric Saade közelében nem csak Eric Saade-ra fogok tudni figyelni? Én soha sem, de van valami a srácban, és az egész baráti környezetben, ami kellemes, és nem engedi, hogy úgy viselkedjek, mint valami fanatikus. Lehet, hogy sikerül majd kigyógyulnom idővel a rajongásból?

-          Mia, a srácok mindig ilyenek? – kérdeztem mosolyogva, amikor én is beértem a konyhába.

-          Rosszabbak, most csak ketten vannak, de gondolj bele, milyen, amikor itt van az egész társaság, a hangzavar és a veszekedések… borzasztó, vagyis nem is annyira, mert nekem eléggé szórakoztató szokott lenni – mondta hatalmas mosollyal. – Az a legjobb, amikor mindenki Eric ellen van, szegényem meg próbálja magát védeni. – Vajon lesz részem ilyen veszekedésbe csöppenni, és ha igen, ki mellé fogok állni?

   Az élet unalmas – sokaktól szoktam hallani, de egyáltalán nem értek velük egyet. Hogyan lehetne unalmas, ha az ember lányát rengeteg, személy veszi körül? Nos, igaz, hogy ha csak egy bevásárlóközpontban lennék, és úgy rohangálnának mellettem, azt még én is unalmasnak nevezném. De úgy, hogy itt vannak a közelemben, és bevonnak a beszélgetésbe, na az szórakoztató, főleg akkor, ha egy jó humorú társasággal osztozol egy lakáson – persze csak képletesen.

   Nem is gondoltam volna hónapokkal ezelőtt – nem teljesen igaz, mert álmaimban többször is szerepelt valami ilyesmi álom, és miután felébredtem, mindig azt kívántam, bárcsak valóra is válnának ezek a dolgok -, hogy megtörténhet az velem, hogy találkozom Eric Saade-val és a barátaival, de mégis így lett. Aminek rettentően örülök, vagyis azt hiszem, habár az adrenalin – úgy gondolom -, még mindig folyik az ereimben, talán ezért nem tudom pontosan megállapítani, hogy mit érzek ezzel az egész helyzettel kapcsolatban.

   Már vagy legalább egy órája azt hallgatjuk, hogy Eric mennyire élvezte a turnét, úgy mesélt, mintha most is ugyan úgy átélné. Mondanom sem kell, hogy mennyire élveztem a beszámolót, hiszen mégiscsak első kézből hallhattam, nem pedig egy videó felvételről, viszont a lelkesedésünk – Eric és én, Ő élvezte, amit mesél, én pedig élveztem, amit mond – itt ki is merült, mert Willnek és Miának már az első 10 percben elegük volt, de nem szóltak, inkább csendben végig hallgatták. Gondolom nem szerettek volna elindítani egy újabb vitát, vagy megbántani a mesélőt.

-          Eric, nem vagy álmos? – kérdezte Mia. Nagyon úgy nézett ki, hogy már egyáltalán nem bírta. Látszott rajta, hogy szereti a srácot, de biztos, hogy már rengeteg beszámolót végig hallgatott.

-          Hm? – elsőre fel sem fogta a kérdést.

-          Álmos, nem merítette ki Önt az utazás? Mert engem igen – csatlakozott Will is.

-          Most hogy mondjátok – gondolkodott el egy pillanatig -, egyáltalán nem, teljesen fittnek érzem magam. Viszont éhes vagyok, van valami kajátok? – indult meg a hűtő felé.

-          Nincs, viszont ha haza mész, te is tudsz csinálni magadnak valamit – indult Mia is utána, majd amikor utolérte, karon ragadta, majd eltessékelte az ajtóhoz.

-          Ne már Mia, nem dobhatsz ki – torpant meg Eric, szembefordult a lánnyal, majd hatalmas kölyökkutya szemeket meresztett rá. OMG jó hogy volt egy kis távolság közötünk, amikor erre a „szörnyűségre” vetemedett, mert az holt biztos, hogy úgy elolvadtam volna, mint fagyi a forróságban. Még így is, hogy nem közvetlen közelről láttam, majdnem elvesztettem a fejemet. Itt az ideje megtanulnom együtt élni Eric jelenlétével.

-          De, pontosan ezt teszem, és nem tudsz ellene csinálni semmit sem – mosolygott rá, és kilökdöste a lépcsőházba. Amíg Eric megpróbált visszafurakodni az ajtón, én gyorsan elköszöntem Willtől, majd elindultam a veszekedő páros felé.

-          Itt az ideje nekem is mennem, majd a sétát bepótoljuk – mosolyogtam Miára, miközben a szívem a mellkasomban ki akart törni, ezt nem is csodálom, hiszen alig pár lépés választott el az ESC – szerintem, hiszen mégis csak Ő volt a legjobb – győztesétől.

-          Én nem megyek, enni akarok, Mia adj az éhezőnek ennivalót! – ezt most úgy mondta, mint egy hisztis kisgyerek. Egyem meg a kis csöppnyi szívecskéjét.

-          Én nem látok itt éhezőt, csak egy hisztis popsztárt – csóválta a fejét, kezeit pedig összefűzte maga előtt.

-          Ki kérem magamnak, nem vagyok hisztis – vágott egy aranyos grimaszt, mármint szerintem nem aranyosnak készült, de hát rajongó vagyok, nem tudom máshogyan nézni.

-          De popsztár sem – hallatszott bentről a válasz.

-          Mia, ha nem fogod vissza William urat, én fogom!

-          Eric ne nevettess, inkább menj haza pihenni, látszik, hogy fáradt vagy, úgy nyavalyogsz, mint egy öt éves kislány, akinek elvették a babáját.

-          Ez nem igaz! – mondta durcás hangnemben.

-          Ó dehogynem – upsz ezt én mondtam?

-          Mia, a barátnődet is visszafoghatnád – nem tudom, mire megy ki ez az egész játék, de szórakoztató.

-          Amabel, meg tennél nekem valamit? – fordult felém a lány, és kérlelően nézett rám.

-          Meg fogom bánni? – normális esetben azt válaszoltam volna, hogy attól függ, hogy mit, de talán nem kér tőlem hatalmas, és lehetetlen dolgot.

-          Adj neki enni! – mondta majd ránk csapta az ajtót. Mármint Ericre és rám. Te jó ég! Kettesben vagyok Eric Saade-val, megint!

-          Mi vagyok én, kutya? – dünnyögte az ajtónak, majd a hátával nekitámaszkodott. Nagyon remélem, hogy Mia nem szándékozik kinyitni az ajtót, mert akkor biztos, hogy Eric közelebbről is megismerkedhet a padlóval. – Szóval… Amabel?

-          Hm – emeltem rá a tekintetemet, mert eddig a földet pásztáztam. Bárcsak ne tettem volna, teljesen beleolvadtam a barna szemeibe.

-          Van valami ennivalód? – kérdezte vigyorogva, én meg elnevettem magamat.

-          Csinálhatunk valamit – indultam el az ajtóm felé, közben pedig abban bíztam, hogy nem csuklom össze. – Tudsz főzni?

-          Nem kimondottan, egy rántottát viszont össze tudok dobni – hallottam lépteit magam mögött.

   El sem tudom hinni még az első igazi találkozásunk után jó pár órával sem, hogy találkoztam vele, hiszen ez hihetetlen, komolyan, tényleg olyan, mint egy valóra vált álom. Nézzük csak, mit tudunk, Mia, az újonnani barátnőm, Eric Saade egyik közeli ismerőse, és nagyon úgy néz ki, hogy a kapcsolatuk hasonlít az enyémhez és Zachie-éhez. Mia barátja nagyon flúgos, igaz, annyira nem, mint én, de az biztos, hogy szórakoztató egyéniség. A többiekről pedig még nem is tudok. Nem semmi világba repített el engem az a repülő augusztus végén. Vajon vannak Ericnek hibái, vagy Ő maga a tökéletes férfi?

   Hihetetlen, hogy együtt vacsoráztam Erickel, és nem csak ettünk, hanem közösen készítettük is el, amit elfogyasztottunk. Aranyos srác, viszont érzem rajta, hogy távolságtartó is, amit teljesen megértek, hiszen rengeteg rajongóval összefuthat akármerre, és ugye nem engedhet mindenkit a személyes, közvetlen közelébe.

  

-          Kész, vége, ennyi – tette le az evőeszközöket. – Örülök, hogy nincs desszert, mert nem férne belém – küldött felém egy fáradt mosolyt.

-          Igazából… - kezdtem bele a mondatba, és eközben Eric szemeibe néztem – van a hűtőben fagyi.

-          Nem, nem, nem lehet – csóválta a fejét, de szemei közben csillogtak – nincs több kaja, még ha fincsi édesség is az a valami.

-          Biztos? – álltam fel, majd elindultam a hűtőhöz, kivettem a nyalánkságot, majd visszamentem az asztalhoz.

-          Aham, tutira – mondta, de állításától eltérően máshogyan cselekedett. – Hol vannak a desszertes kelyhek?

-          Minek? Azt mondtad nem kérsz, én meg tudom enni a dobozból is – nyújtottam ki a nyelvemet.

-          Ugye ezt nem gondolod komolyan? – torpant meg a konyha közepén, és hitetlenkedve rám nézett.

-          Dehogynem, látod, vigyázok a testedre, nem engedem, hogy elhízz – lehet, hogy ezt nem kellett volna mondanom?

-          Miért, ha kicsit nagyobb lennék, mint most vagyok, már nem is lennék jó? – közelített lassan felém.

-          Hát… nem is tudom, igaz, hogy a szemeid akkor is kábulatba ejtőek lennének, de gondolj bele, nem hordhatnál olyan ruhadarabokat, melyek mutatnának belőled valamit, hiszen akkor csalódnának benned a rajongóid – mondtam nevetve.

-          Huhh – horkant fel – nem tudnék elhízni, egy kis cukor nem árt meg, hiszen ha akarnám, még az éjjel ledolgozhatnám – villantott egy kaján vigyort. Ez most nagyon is félreérthető volt.

-          Na gyere – folyamatosan azzal a kihívó mosolyát meresztette rám, és pár másodperc múlva megindult, na és igen, akkor esett le, hogy amit mondtam nem tökéletesen egyértelmű -, mármint gyere, adok a finomságból – emeltem fel a dobozt, viszont ez a félmondat sem volt sokkal értelmesebb az előbbihez képest.

-          Tudod Amabel, neked is le kellene dolgoznod ezt a sok kalóriát – fordult felém a kanapén, mivel áttelepedtünk oda.

-          Most arra célzol, hogy… - mutattam végig magamon.

-          … hogy tökéletes alakod van, de ezt meg is kell tartani – kacsintott rám, én pedig már az ájulás legeslegközelebbi pontján álltam, vagyis ültem. Minden percben úgy érzem, hogy mindjárt elolvadok, de ez a közelség, az arc, a mosoly, a szemeinek csillogása… azt hiszem ez nekem már túl sok. Egyetlen egy rajongó sem bírná ki ilyen sokáig. – Szóval mit szólnál egy kis testedzéshez? – nyeltem egy hatalmasat, majd megszólaltam, kicsit dadogva. Én nem szoktam dadogni, most miért beszélek úgy?!

-          Mi-i-lyen te-e-stedzéshez? – Eric pedig elnevette magát.

-          Tudod, egy kis mozgáshoz – remek, miért kell kétértelmű mondatokkal magyarázni? Nem értek belőle semmit sem.

-          Konkrétabban? – azt hiszem az arcom már teljesen a vörös színeiben pompázott.

-          Hát… nem is tudom… - húzta az időt, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha mindjárt kinyögi? – Természetesen egy kis reggeli futásra gondoltam – nevetett, rajtam, biztos vagyok benne. Ennyire azért nem nyújthattam vicces látványt… Vagy mégis?

-          Gondolatolvasó vagy, vagy valami olyasmi – legyintettem -, délután elterveztem, hogy reggel futok egyet.

-          Szuper, akkor megyünk együtt?

-          Csak egy feltétellel – wow ki vagyok én, hogy Eric Saade-nak feltételeket szabjak?

-          Na mi lenne az? – kérdezte majd egy újabb adag fagyit tömött a szájába, persze nem kézzel, hanem kanállal, de még így is került egy kevés a szája szélére. Nagyon nem jó ez… még ha videón keresztül nézném, akkor is teljesen megőrülnék, de így? Hogyan tartsam vissza a sok érzelmet?

-          Ha nem hátráltatsz a haladásban – engedtem meg magamnak egy mosolyt, és próbáltam nem a szájára összpontosítani.

-          Természetesen kisasszony, ha így történne, csak nyugodtan hagyjon le – miért is imádom én ezt a pasit? Jó lenne már, ha valaki tudna nekem erre egy tökéletes magyarázatot adni, mert amit én összemakognék itt hosszú percek alatt, biztos, hogy értelmetlen mondatok, sőt inkább szavak lennének.

-          Akkor megegyeztünk – biccentettem egyet, majd folytattam -, de ugye tudod, hogy Will most nincs itt? Nem kell ennyire úriemberként viselkedned – mosolyogtam, majd az ajtó felé kaptam a fejemet, mert kopogás zajára lettem figyelmes.