16. fejezet - Életre kelt álom

Sziasztok! :)
Nos, nem tudom, hogy a cím elárult-e valamit Nektek, de ha nem is, majd kíváncsi vagyok véleményeitekre. :)
Nagyon szépen köszönöm az előzőhöz kapott komikat, amikre már válaszoltam is. ;) Köszönöm a tetszik gomb lenyomását, és azt, hogy olvastok engem. :)
Nem is szaporítom tovább a szót, mert szerintem Titeket a fejezet érdekel.
Ezt a részt ajánlanám mindenkinek, mert szerintem már az első fejezet óra erre a pillanatra vártatok. :))
Jó olvasást! ;)

Életre kelt álom

 Most már biztosra tudom, hogy a fogadások mindenkire rossz hatással vannak. Nem értem magunkat, hogy miért nem vagyunk képesek leszokni róluk. Jas és Zach is több éve folytatják ezt a butaságot, természetesen engem is állandóan belerángatva, én meg általában húzok magammal mindenkit, most jelen pillanatban Daisy-t és Deliát.
 Veszítettek, ez van, most kénytelenek ugrani. Úgy gondolom, hogy a fiúk sem hagyják ki ezt az extrém lehetőséget, és ők is elmennek velük, és nem csak azért, hogy nézzék őket, vagy, hogy felvegyék nekem videóra, hanem részt fognak benne venni, már amennyire ismerem őket.
 Náluk délután három óra van, ezt az időpontot jelölték ki arra, hogy teljesítik a fogadás rájuk eső részét, mivel a srácok leálltak egymás kínzásával, minden a régi, nincs hajszínezés, sem keréklyukasztás, maximum egy-két kisebb csínyt követnek el egymás irányába, ami már megszokott.
 Deliának nincs tériszonya, nem hiszem, hogy ezzel lenne a baj, szerintem a tudatalattija a haját félti. Daisy pedig már teljesen beleélte magát abba, hogy jól érzik majd magukat, szóval elég pozitívan áll hozzá. Nem tudom, ezt hogyan érte el Jas, de sikerült neki. Zachie pedig pár órája biztosított arról, hogy majd én is láthatom a lányokat, vajon Delia fog jobban sikonyálni? Kíváncsi vagyok, de majd csak reggel tudom meg, bízom abban, hogy mire felkelek, a postafiókomban lesznek a videók.
 Most pedig meg kell próbálnom elaludni, mert ahhoz képest, hogy még csak két napot voltam az iskolában, és azóta már egyet pihenéssel töltöttem, még mindig teljesen ki vagyok merülve, és már pár perccel ezelőtt elmúlott éjfél, nem tudom, hogy hova siet ennyire ez az idő…

*

 Attól eltekintve, hogy későn mentem el aludni, teljesen fitten keltem, és nem mondhatni, hogy sokat lustálkodtam.
 Álmomban nem meglepő módon megint Eric kapta a főszerepet, hogy miért, nos, azt nem tudom, túlságosan belopta magát a szívembe pár hónap alatt, ami azt hiszem, nem csak nálam van így, hanem még több száz lánynál, akik ugyan csak rajonganak A SRÁCért, azt hiszem, kimondhatom, még ha csak magamban is, hogy Ő minden lány álma.
 Most éppen a konyhapulton támaszkodom, és teát iszom, a reggelimet már időközben elfogyasztottam. A kezemben egy újságot lapozgatok, és természetesen olvasnám, ha értenék svédül, szóval ez lehetetlen eset nálam, viszont szerencsémre nagyon sok kép van benne, és fellelhető benne egy-kettő Ericről is.
 Mára nem terveztem semmit, szóval egy kis tankönyvnézegetés után elmegyek sétálni, körülnézek a városban, kihasználom még ezt a jó időt.
 Mia felől már régen hallottam, lehet, hogy átmegyek hozzá, és meg kérdezem, hogy mi újság vele. Furcsa, hogy egyedül vagyok, főleg azért, mert ilyenkor otthon már mindenki a suli kezdés miatt sírt, vagyis inkább hisztizett, de majdnem ugyan az. Szeret iskolába járni mindenki, csak éppen nem a tanulás miatt. Azt viszont nem mondhatom, hogy nem használják a fejüket, mert hazugság lenne. Zachie-ből még azt is kinézném, hogy ügyvéd lesz, de szerintem átveszi majd apujától a cégét, mégpedig egy hatalmas autókereskedése van, nem csak LA-ben, hanem az egész Földön. Jason-ról viszont fogalmam sincs, hogy mi lesz, Daisy doktornő szeretne lenni. Delia pedig ugyan úgy, mint én, elsős egy művészképző egyetemen, simán kinézem belőle, hogy színésznő lesz. Én pedig rendezvényszervező leszek, én leszek a legjobb, tudom, hogy ez valószínűleg nem fog összejönni, de jobb, mint ha nem hinnék magamban.
 Végeztem az újság képeinek nézegetésével, ezért felmászok a szobámba, majd onnan a fürdőbe, és megpróbálok egy normális Amabelt faragni magamból, mert nem hiszem, hogy a hajam a legtökéletesebben állna, nem is beszélve a szemeimről, amik szerintem még mindig abban a  hitben élnek, hogy alszanak, vagyis még mindig az álmosságtól csillognak, de én nem vagyok álmos, szóval nem tudom, hogy ez a kettő dolog hogyan férhet össze, na de nem baj, valahogy megszoktam, hogy reggelente, sőt egész nap badarságokon gondolkodom. Éppen ezért, inkább megint áttérek valami másra.
 Napok óta valami furcsa, de jó érzés tölt el, ha Jesse-re gondolok, vagy meglátom egy fényképét, mintha történne valami, remélem, nemsokára hallok felőle valami újdonságot, egy új számnak nagyon örülnék. Bieber pedig… most komolyan a vezeték nevén hívtam? Mi van velem? Átveszem Zachie stílusát? Ez nagyon nem járja jól. Kanyarodjunk egy másik témára, valami nyugalmasabbra.
 Az ugrás, hupsz, elfelejtettem még megnézni, hogy megkaptam-e már a videót, de ha most felgyorsítom magamat, és hamar végzek, annál előbb megleshetem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi sülhetett ki az egészből.
 Most pedig kikapcsolom az agyam, és csak arra koncentrálok, hogy normálisan felvegyem a ruhámat, nem pedig kifordítva, vagy valami teljesen más formában, ahogy fel kellene, mert tőlem bármi kitelik. Egy rövid farmernadrágot, és egy szürke félvállas, pólót rángattam magamra, és az elmaradhatatlan piros kiegészítőket is felvettem, ha nincs rajtam Popular színű ruhadarab, akkor is viselnem kell valami olyan árnyalatú darabot, ne kérdezze tőlem meg senki sem, hogy miért, mert nincs rá jó válaszom.
 Azt hiszem, az, hogy nem vagyok álmos, nem igaz, csak éppen úgy gondoltam, hogy ha azt állítom, kimegy az álmosság a szememből, nagyon úgy tűnik, hogy nem jött be, na de mindegy, tegyük jobbá a napot egy kis Saade-val, hallgassuk a VOL1 számait, de előtte még meg kellene keresnem a szandálomat, amit jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy hova tettem, talán valahol a gardróbom legalján fellelem majd, feltéve ha sikerrel járok. Alig tudom elhinni, hogy kicsivel több, mint fél óra alatt, de teljesen elkészültem, rekordot döntöttem, mármint, eddig még soha nem tartott ennyi ideig, de abból kiindulva, hogy úgy mászkálok a lakásban, mint egy szellem, vegyük úgy, hogy ez meg sem történt.
 Már megint összevissza kavarog a fejem, ez borzalom, nincs egyetlen egy normális gondolatom sem, mi van ma velem? Teljesen megbuggyantam? Most már képzelődöm is, mert az alsó szinten mintha zene szólna, ami lehetetlenség, mivel én itt vagyok fent, a telefonom a kezemben, szóval még csak az sem csöröghet.

-          Amabel, meg ne ijedj, csak én vagyok az! – meg ne ijedj? Most kaptam szívrohamot! Mi van akkor, ha pont a lépcsőn mentem volna lefelé? Tuti, hogy legurulnék.

-          Ja, jó, persze – azért mégsem tehettem volna meg, hogy nem válaszolok, ezért elmakogtam egy-két értelmes szót, vagyis remélem, hogy érthető voltam. Amúgy Mia gondolatolvasó, mert a videó megnézése után elindultam volna hozzá. Lementem a lépcsőn, és egy telefonon beszélő lányba botlottam, majdnem szó szerint, fel-álá mászkált a lakásban, közben pedig svédül beszélt, egyszer-kétszer pedig felnevetett. Idegesítő, hogy nem beszélem a nyelvet, de így legalább biztonságban vannak az emberek, mert nem tudom kihallgatni a beszélgetésüket. Elindultam a laptopomhoz, de még mielőtt odaértem volna, megszólalt a Popular, vagyis a telefonom. Gyorsan a fülemhez emeltem, de még előtte hallottam, ahogy Mia a nevemet mondja, majd utána elmosolyodik, hogy miért, azt nem tudom, de van egy olyan sejtésem, hogy vicces látványt nyújthatok. Ami szerintem nem újdonság, szóval nem is nagyon figyelek oda azokra az alkalmakra.

-          Halló – szóltam bele, annyira már nem jutotta az okosságomból, hogy megnézzem azt, hogy ki keres, ezért mondhatni, tudatlan voltam.

-          Jó reggelt! Mi újság? Megnézted már a videókat? Szerintem nagyon királyak lettek.

-          Neked is jó reggelt Zachie! Vagyis… neked nem aludnod kellene?

-          De, valahogy úgy, de a kíváncsiságtól nem tudtam aludni, szóval?

-          Nem, még nem láttam a videót, ma valahogy teljesen olyan vagyok, hogy semmilyen se.

-          Tehát, ma is olyan vagy, mint általában – mondta nevetve.

-          Ez nem igaz! – változtattam a hangomat durcásra.

-          Okéé – nyújtotta el a szót – nem szeretnéd megnézni a felvételeket?

-          De igen, most is azon vagyok – vártam, hogy betöltődjön az asztal, majd amikor ez megtörtént, gyorsan rákattintottam a böngészőre. Ez alatt a rövidke idő alatt Zachie valami olyasmiről beszélt, hogy van egy új játék, nos, én már a nevénél elveszítettem a fonalat, szóval csak hümmögtem közben. – Oké, megvan, mindjárt megnyitom, csak megvárom, amíg Mia leteszi a telefont, nem szeretném zavarni. Addig mesélj, milyen a suli?

-          Milyen lenne? Túléljük – nevetett. Gondoltam, hogy nem kapok normális választ. Mia leült mellém a kanapéra.

-          Most már nézhetjük – intéztem a szavakat Zachnek, majd a lány felé fordultam. – Mit szólnál egy kis nevetéshez? Megismerhetnéd Deliát és Daisy-t.

-          Benne vagyok, amúgy bocsi, hogy csak úgy bejöttem, de nem nyitottál ajtót.

-          Persze, csak nyugodtan – legyintettem egyet. – Néha tudok süket lenni, és különben is lekötött az, hogy a gondolataim között találjak valami normálisat is – vágtam egy bosszantó arckifejezést, mert még mindig úgy hiszem, hogy ma hasznavehetetlen vagyok. – Jut eszembe Zachie, hogyan sikerült nyernetek?

-          Könnyen, és egyszerűen – mondta a telefonba, most már kihangosítva, hogy Miát ne zárjuk ki - Tudod, nem volt nehéz, hiszen a cél kedves Jas-nek, és nekem is, ki ne szeretné élőben, ott helyben nézni az Olimpiát? Én nem piszkálom Őt, Ő nem piszkál engem, és így kerek egész minden – Kerek egész… héé, van egy ilyen magyar szám! Azt hiszem, jobb lenne, ha kikapcsolnám a kósza gondolataimat. – Azt leszámítva, hogy egyszer én, utána pedig Jas felejtette elmondani, hogy elvitte a kocsit egy másik parkolóhelyre, nem piszkáltuk egymást – ezt elnézem, hiszen mindennapi dolog.  Elindítottam a videót, ami nem lepett meg benne, az, az, hogy nagy tiltakozásnak lehettünk szem- és fültanúi, mégpedig Delia részéről. Nem tudom hogyan, de valahogy Daisy-nek sikerült elcsitítania, és pár perc után, ami szerintem meg lett rövidítve vágással, elindult, és kész volt az ugrásra. Egyszerre néztem teljes figyelemmel, mint aki átérzi, hogy milyen leugrani egy nagyon magas helyről, tudniillik, hatalmas tériszonyom van, emellett alig bírtam visszafojtani a nevetést. Vicces volt a látvány, igaz, meglehet, hogy, csak azért mert ma ilyen lökött napom van, de akkor is. Láttam, hogy Mia szája sarkában is rejtőzik egy, Zach nevetését pedig hallottam a videóban, szóval nem csak én érzem úgy, ahogy. Teljesítették a feladatot, Delia lehet, hogy a félelemtől volt hangos, de Daisy végig mosolygott, igaz, hogy Ő is kieresztette a hangját, de szerintem csak a szórakozás kedvéért. Ki ne élvezne egy ilyen extrém sportot? Nos, valószínűleg én, még a London Eye-ra sem mertem felülni, pedig ott biztonságban lennék, én tényleg lehetetlen eset vagyok, hogy ha a magasságról van szó. A csajok után pedig jöttek a fiúk is, azt hiszem, hogy nem látok rosszul, ha jól láttam, hogy élvezték a dolgot. Akarom mondani, látszott rajtuk, hogy jól érezték magukat. Az egész felvétel sorozat fantasztikusra sikerült, szerintem felrakom a blogomra, de előtte legalább egy ember beleegyezésére szükségem lenne.

-          Zachie, ugye nem kell titokban tartani a videókat? – kérdeztem tőle mézes-mázas hangnemben.

-          Természetesen nem, habár, nem tudom, hogy a lányok mit szólnának ahhoz, hogy ha meglátnák a sikítozó önmagukat a neten – hallottam álmos hangját a vonal túloldalán.

-          Majd ha nem tetszik nekik, leveszem, de most már tényleg menj el aludni!

-          Igen is, anyuci!

-          Olyan lökött vagy! – mondtam nevetve.

-          Nem, csak álmos, az nem ugyan az – ez igaz.

-          Álmodj szépeket!

-          Jóéjt, Zach! – köszönt el Mia is.

-          Nektek pedig legyen szép napotok, sziasztok!  - és letette a telefont, van egy olyan sejtésem, hogy egy perc és már mély álomba is szenderül.

-          Ez nem semmi volt – mondta Mia -, és ez mind egy fogadás miatt? – kérdezte felvont szemöldökkel.

-          Nos, hát… igen – jól van na, nem tehetek róla. Valamit ki kellett találnom. Lehet, hogy egy kicsit lágyszívű voltam a srácokhoz, a lányokhoz pedig gonosz, de egy olyan napomon terveltem ki.

-          Elárulok neked egy hatalmas titkot – suttogta sejtelmesen – van egy barátom, akivel mi is nagyon sok fogadást szoktunk kötni. Most is folyamatban van egy.

-          Igen? Elárulod, hogy mi?

-          Nos, azt hiszem, nem kellene, majd talán, ha kiderül, elmesélem – mosolygott.

-          Rendben – villantottam ki én is a fogsorom. – Mi újság mostanában veled?

-          Elkezdődött az iskola, szóval próbálok visszaállni a sulis életre. Ezen kívül várakozom – mosolygott megint sejtelmesen. Rendben Ama, ne figyelj oda semmire, úgysem fogsz rájönni, hagyd figyelmen kívül, és ne kattogjon az agyad.

-          Megkérdezhetem, hogy mire? – győzött a kíváncsiságom, nem tudok ellene tenni.

-          Egy nagyon kedves, de néha agyalágyult személyre – kacsintott rám. Ezzel aztán sokra fogok jutni.

-          Kire? – vágtam érdeklődő arcot, még ha minden szót is úgy kell kihúznom belőle, megteszem, mert kíváncsi vagyok, mint általában mindig.

-          Egy barát – oké, úgy látszik semmivel sem lettem okosabb, hanyagoljuk a témát. – Kérhetnék egy szívességet? – nézett kérdőn rám.

-          Attól függ, hogy mi az – ez majdnem felesleges, mert általában mindenre rá tudnak szedni.

-          Nos – gondolkodott el egy kicsit, majd folytatta – az unokahúgom nagy Eric Saade rajongó, és kíváncsi, hogy mit terjengnek az interneten, és megkért, hogy segítsek neki ebben.

-          Te kínozni szeretnél engem? – kérdeztem kicsit magasabb hangon, mint kellett volna.

-          Nem, dehogy, de mégis hogyan? – nézett rám értetlenül.

-          Erickel, megőrjít az a pasi, elég róla egy videót, vagy egy képet néznem – mondja az, akinek a telefonja tele van Erices képekkel. Azt hiszem, ezt hívják iróniának.

-          Túlteszed magad rajta, és ne hogy azt merd mondani, hogy nem élvezed a látványt! – mondta mosolyogva.

-          Ilyet nem is fogok mondani, mert az hazugság lenne, és nem szeretek hazudni – ráztam meg a fejemet. – Mit keresünk Róla?

-          Mindent, de legfőképp a frissebb bejegyzéseket, videókat - még szerencse, hogy kérés nélkül is nyomon követem Őt.

-          Rendben – kezdtem el a keresést. – Amúgy, van kedvenc számod Tőle?

-          Úgy igazából nincs. De a Killed By A Cop talán az egyik legjobb.

-          Miért? – érdekel a válasza.

-          Mert olyan Erices, ha a szöveg mögé nézünk, meglátjuk az igazságot – mondta a szemembe nézve.

-          Milyen igazságot? – ez most olyan, mintha egy mesét mesélne nekem. Tisztára, mintha egy öt éves kislény lennék, és várnám a történet happy end-jét.

-          Amire majd egyszer fény derül – most mi van?

-          Milyen fény? Akarom mondani, vagyis kérdezni, ezt honnét veszed? – láttam, hogy elmosolyodik, és magában jól szórakozik rajtam.

-          Csak megérzés – remek, ennyivel letudjuk? Most meg ezen fog járni az agyam, nem lehetne nekem egy nyugodt, helyes Saade mentes életem? Ezt felesleges magamtól megkérdeznem, mert a válasz a határozott nem, nincs szívem elfelejteni a srácot.

-          Oké, mennyire rajongó az unokahúgod?

-          Mondhatni, hogy jobban ismeri már Ericet, mint Eric saját magát.

-          Akkor ez esetben miért is kutakodunk? – mondom én, hogy csak az én kikészítésemre készül Mia.

-          Mert az utóbbi egy hétben nem tudott internet közelbe menni, és kicsit le van maradva.

-          Aha, értem – miért érzem úgy, hogy ez csak hazugság? Én sem kérnék meg senkit, hogy helyettem tartsa rajta a szemét az énekesen, na jó, talán mégis.

Az egész délelőttünket azzal töltöttük, hogy Ericet hallgattunk, néztünk, és töltöttünk, mármint azokat a képeket én, amiket még nem láttam, vagy éppenséggel nem voltak még meg.
 Amikor már úgy éreztem, hogy ideje lenne valamit főzni, elmásztam a konyhába, és azon törtem a fejemet, hogy vajon mit kellene készíteni. Mivel hogy ilyen téren csekély a fantáziám, ami furcsa egy étterem tulajdonos lányánál, de az ebédünk rántott hús lett, burgonyával, és salátával. Egyszerű, de finom. Jól is laktunk vele, majd amikor elmosogattam, és elrendeztem a konyhát, újra csatlakoztam Mia mellé, és folytattuk az Eric nézegetést.
 Majd amikor már annyi képbe szerettem bele, hogy megfájdult a szemem, felvetettem, hogy menjünk el sétálni, vagy üsse kő-kavics, vásárolni. Felmentem a fürdőmbe felfrissíteni magamat, közben pedig Mia átment átöltözni, de azt mondta, hogy elég lesz, ha a kocsiban várom meg, mert azt tervezte, hogy elvisz az Óvárosba, ami egy kicsit messze van. Ráérünk majd ott sétálni.

Összeszedtem az irataimat, kulcsaimat, és minden egyéb apróságot, amire szükségem lehet, ezeket beleszórtam a táskámba. A telefonomat szokás szerint a kezemben tartottam, mert amennyire ismerem magamat, még a zsebemben is képes lennék elveszíteni.
 Elindultam lefelé a lépcsőn. Miért ott, nem pedig a kényelmes liftben? Nos, ez egy jó kérdés, a válaszom pedig bizonyára az, hogy lusta voltam odamenni, és megnyomni azt a gombot, ami felhívja az én emeletemre, ezért inkább sétáltam, amire mondhatni azt, hogy fárasztóbb, mint hogy felemeltem volna az ujjamat, de ez van, néha nem tudok kiigazodni magamon. Ma meg egyáltalán nem, valami nagyon a fejembe szállhatott, biztos a reggeli tea volt az.
 Egyesével lépkedtem lefelé, közben próbáltam a lábam elé nézni, és közben a kezemben tartott iPhone-t nyomogattam, mert úgy döntöttem, hogy végig megyek azokon a képeken, amiket nem rég raktam fel rá. Mi más lehetne, mint mind Eric Saade? Egyiken mosolyog, másikon próbál komoly maradni, ilyenkor néha egy-két képnél képes lennék leszédülni a lépcsőn, nagyon oda kell figyelnem arra, hogy ez meg véletlenül se forduljon elő, nem szeretném összetörni magamat.

Az utolsó emlékképem az, hogy belemerültem Eric barna szemeibe, és pont léptem volna le az egyik lépcsőfordulónál jó pár emelettel alattunk, amikor váratlanul, nem tudom, hogy hogyan, de összekoccantam valakivel, és mind a ketten a földön terültünk ki.
 Na jó, ez nem igaz, én a srácon, akinek akaratomon kívül, de megéreztem a mámorítóan kellemes illatát. Elvette az eszemet, amit nem is olyan nehéz, de azért ki gondolta volna, hogy valami annyira lekötheti a figyelmemet, mint például Eric? Pedig még csak az illatát éreztem, milyen lehet a látványa?
 Amikor kezdtem felébredni a kábulatból, gyorsan fogtam magam, és megpróbáltam feltápászkodni, a hajam teljesen eltakarta a szememet, szóval nem láttam, hogy kivel ütköztetett össze a sors, de felé nyújtottam a kezemet, vagyis azt hiszem, és segítettem neki talpra állni, mindez pár másodperc alatt történt, de olyannak tűnt, mintha ez az egész hosszú percek alatt játszódott volna le.
 Amikor már mind a ketten biztonságos talajon álltunk, gyorsan kisöpörtem a hajamat az arcomból, hogy végre megpillanthassam ennek a fenséges illatnak a gazdáját.
  Ránéztem, és elkapott a felismerés szikrája, a telefonom ott volt a kezemben, és gyorsan felemeltem a srác feje mellé, a képernyő pont egy olyan képet mutatott, ahol az egész arcát lehet látni. Ezt nem hiszem el! A szemem egyik pillanatban a képet bámulta, a másikban pedig a valódi, tökéletes arcot.
 Gyorsan odaemeltem kezeimet a látó érzékszervemhez, és gyorsan megdörzsöltem őket, és amikor újra kinyitottam, megpillantottam egy vigyorgó fejet, nem tűnt el, szóval Ő nem szellem, Ő itt van előttem, de ez szinte lehetetlen!
 A telefonomat, még mindig fent tartottam, de már nem azt, hanem Őt néztem hatalmasra tágult szemekkel, de hogy teljesen megbizonyosodjak abban, hogy Ő az, előre nyújtottam üres kezemet, és egyik ujjammal megböktem a mellkasát, de nem tűnt el, nem vált porrá, még mindig ott állt előttem, és még mindig mosolygott. Szólásra nyitotta a száját…