27. fejezet - Váratlan pillanatok egyike

Sziasztok! :)
Meghoztam a fejezetet, amiről inkább nem is nyilatkozom...
Az előző fejezethez kapott komikra még nem válaszoltam, de amint ez felkerül, repülök oda; és nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad velem véleményedet, és persze azt is, hogy meg fogod osztani. :)
Nem is rizsázok tovább, jó olvasást! ;)

Váratlan pillanatok egyike

   Az előző fejezetek tartalmából: Amabel, Molly & Danny és Eric városkörútra indult a hétvégén, a céljuk az volt, hogy Amának megmutassanak minden üzletet, ami szükséges lehet a munkájához. Persze mindig, mindenkinek vannak hátsó szándékai, ez most is így volt, amiről Amabel természetesen tudott, de van még egy valami, amivel nem számoltak. Eközben Zach és Jason beteljesítették tervüket, vajon kiderül, hogy miben mesterkedtek?

       Jonas Brothers - LA Baby

-        Muszáj ezt most megbeszélnünk? – néztem körbe végig az arcokon.

   Most komolyan, ezek sohasem fáradnak el? Ha sorban belenézek a tekintetükbe, más - más érzéseket olvashatok le. Molly gyönyörű szemeiben most is látom azt a fényt, ami akkor jön elő, amikor el kell intéznie valamit, és hajlandó vitába szállni bárkivel. Testhelyzete is ezt bizonyítja; nem túl feltűnően, de mégis elfoglalja a kijárathoz vezető utat, hogy senki se tudjon megszökni, eközben kezeit összefűzve tartja mellkasa előtt.

   Eric legszívesebben már kirohant volna a lakásomból, hogy elfoglalja magát bármi mással. Szemeiben tükröződik az unalom halovány fénye. Egyik kanapémon, szétterpeszkedve követte az eseményeket, és szólt közbe néha.

   Danny ugyancsak egy kanapémat vette birtokba. Hol érzik magukat, otthon? Borzasztó egy bagázs! Mégis úgy érzem, hogy kezdem nagyon megkedvelni mindannyijukat. A srác szemeiből azt láthatom, hogy teljesen meg van elégedve a kialakult helyzettel, sőt örül neki. Ezen meg sem lepődöm.

   Mia és Will teljesen elszigetelődve tőlünk a konyhában sutyorognak. Nem tudok szájról olvasni, főleg ha az svédül van, de van egy olyan érzésem, hogy azt tervezgetik, hogyan tudják kirobbantani a srácokat Molly-val egyetemben.

   Én mit csinálok? Tördelem az ujjaimat, és pihenésre vágyom. Nekik lehet, hogy nincs iskola holnap – Mia kivételével -, de nekem van, és szükséges az alvás mindenkinek.

-        Muszáj. Most mindenki itt van – adta meg a választ Sandén kisasszony.

-        Nem lehetne holnap délután itt mindenki? – tényleg álmos vagyok. Igaz, hogy én is részese vagyok ennek a témának, de a szemeim mindjárt leragadnak, és már csak percek kérdése, hogy elalszom a fotelban.

-        Délután? – szaladt fel Eric szemöldöke. – Akkor alszok – jól megy valakinek, jobban mondva valakiknek, mert Danny is bólogatott.

-        A normális ember éjjel alszik – mondtam ki az igazat. A fiúk már nyitották a szájukat, gondolom valami ütőset szerettek volna a fejemhez vágni, de Molly gyorsabb volt.

-        Ha veszekedtek tovább maradunk – ezzel elérte, hogy Eric is, és én is csendben maradjunk, viszont Danny már félig ülőhelyzetbe tornázta magát, amikor belenézett a szemeimbe, majd gyorsan becsukta száját, és visszahanyatlott.

-        Nos, akkor kezdeném – fogta meg az újságot a lány – Eric a kérdésedre válaszolva, igen, azért kellett velünk jönnöd a hétvégén, hogy lássanak minket nyilvánosan. Emellett legalább nem unatkoztál, és azt ne mert mondani, hogy nem szórakoztál jól – felemelte a fejét, és egy gunyoros mosolyt küldött felém. Egyszer még biztosan megfojtom.

-        És mi lesz velem? – Danny felkapta a fejét. – Oké, velünk? – a sajtó úgy hozta le a négyesben való megjelenésünket a városban, hogy Danny barátnőre talált, ami nem igaz, tehát most mondhatni bajban vagyunk. Felfújnak mindent.

-        Nos… gondolkozzunk! – simított végig Molly láthatatlan szakállán. – Danny barátnője leszel! – bökte ki pár másodperces gondolkozás után.

   Erre Miáék is felkapták a fejüket és kérdőn néztek felénk.  Danny kiegyenesedett és diadalittasan elvigyorodott. Eric hasát fogva röhögött. Én pedig azt hiszem elsápadtam.

-        Mi? Nem! Szó sincs róla – mondtam magamhoz térve.

-        Most miért nem? – fordult Danny felém és kiskutyaszemekkel nézett rám.

-        Mert nem – kötöttem ebet a karóhoz. Helyes gyerek, és tényleg sokkal kedvesebb, mint mondjuk Eric, de akkor sem.

   Jól hallottam? Tényleg kopogtak? De régen hallottam már ezt a hangot…

-        Kopogott valaki? – ült fel Eric. – Ki olyan neveletlen? – eszem megáll, ilyen nincs. Molly elindult kinyitni az ajtót. Én viszont szívesen adtam volna Ericnek egy jókora pofont… fel is álltam, de mielőtt még oda érhettem volna hozzá, ledermedtem.

   A fiúknak is furcsa volt lecövekelésem és odafordították tekintetüket az ajtó felé. Furcsa volt reakciójuk, miután egymás szemébe néztek felpattantak, és mellém álltak, nagyon szorosan. Mi van velük? Ők nem betörők, vagy meglehet, de remélem, hogy nem.

-        Tudom, a lakás részben az én nevemen is van, de úgy gondoltam inkább kopogunk – Eric mellettem felhorkant, én viszont szélesen elmosolyodtam.

   Mikor feleszméltem, gyorsan meglódultam – futtában rápillantottam az órára, az pontosan 11:11-et mutatott, viszont a kívánság felesleges, hiszen már valóra vált - majd az első vigyorgó srác karjaiba vetettem magamat, majd miután jól megszorongattam, megölelgettem a másik srácot is.

-        Ő az… - kezdte Danny, majd Eric folytatta.

-        … akire gondolunk? – odanéztem a srácok felé, és nem tudom a mai napon hányadszorra, de megint lesokkolódtam. Mi a frászt csinálnak? Danny és Eric is szemeik előtt tartották a kezüket. Na ne csinálják ezt… csak Zachie és Jas vannak itt. Apropó… mi a szöszt keresnek itt? Nekik suli van!

-        Srácok – emeltem meg a hangomat a két említett felé fordulva. -, hogyan kerültetek ide?

-        Szerinted hogy Ama? – vigyorgott Jason. – Repülővel – nevették el magukat. Annyira, de annyira hiányoztak, most meg itt vannak mind a ketten, és ez egyszer azt is elnézem, hogy okoskodnak velem szemben. Még egyszer megöleltem őket, és arcukra dobtam egy cuppanós puszit.

-        Értem én, hogy repülővel – öleltem még mindig őket egy-egy karommal, majd elindultam velük az egyik kanapé fele. A svéd srácok elkezdtek anyanyelvükön sutyorogni, majd ők is ledobták magukat velünk szembe, de még mindig eltakarták a szemeiket. – De… nektek nincs suli? – vontam fel szemöldökömet és megpróbáltam egy picit szúrósan rájuk nézni, de az nehezen ment, mert álmos szemeim az öröm fényeiben csillogtak.

-        Kényszerszünet állt be – vonta meg a vállát barátom.

-        Mit csináltatok? – pattantam fel ülőhelyzetemből, és rájuk villantottam hitetlenkedő pillantásomat, de az ajkaim nem akartak az agyamnak engedelmeskedni, a szívemet követték, ami azt súgta, hogy mosolyogni kell.

-        Miből gondolod, hogy csináltunk valamit? – emelték maguk elé a kezeiket.           Védekeznek, tehát rátapintottam a lényegre. – Hosszú történet, és úgy nézel ki, mint aki mindjárt elalszik. Megfogta a kezemet, és lehúzott maga mellé, kezével átkarolva engem.

-        Rendben, tényleg így van, de holnap suli után mindent elmeséltek – néztem öcsém, majd Zach szemébe.

-        Délután jövünk mi is – nyögte ki Eric, Danny pedig helyeselt. Most már nem rejtették el szemeiket, sőt, méregettek minket.

-        Mi van azzal, hogy délután álmaitok köreit rójátok? – kérdeztem kíváncsi éllel a hangomban.

-        Most az egyszer tehetünk kivételt – mondta Danny furcsa fénnyel a tekintetében. Komolyan nem értem őket.

-        Nem feszélyeznek? – súgta Zachie a fülembe.

-        Egyáltalán nem – válaszoltam halkan -, nem olyanok, mint a videókban – mosolyodtam el halványan. Nem is tudom anno’ miért rettentett el annyira. Habár ha most előttem csinálnák végig azt a dolgot, hát… nem is tudom mit csinálnék, talán kirohannék a világból.

-        Bocs srácok, hogy közbeszólok – sétált oda Molly, és leült Danny és Eric közé.

-        Á, Molly Sandén, Eric Saade barátnője – a lány egy pillanatig lefagyott, majd szívélyesen elmosolyodott. Gondolom furcsának találta, hogy egy amerikai ember, főleg egy srác tud a kilétéről.

-        Te pedig bizonyára Zach Larson, Amabel barátja vagy – a gyönyörű barna szemű, és elbűvölően kék szemű énekesek említett barátomat méregettek, tehát nem látták azt, hogy Molly vigyorgása közepette kacsintott egyet Zachie-nek. Mi volt ezzel a célja? Tényleg nagyon fáradt lehetek.

-        Molly szerintem azt kezdte el mondani – Mia is odasétált a kanapékhoz Will kíséretében, majd helyet foglaltak -, hogy Danny és Amabel ügye el van rendezve. – Szerencsére, de mégis hogyan? – Örülök Zach, hogy újra találkoztunk – mosolygott a lány az említettre.

-        Én is – viszonozta a gesztust.

-        Miről van szó? – kérdezte Jas mindenki szemébe nézve sorjában. Molly átnyújtotta neki az újságot, amit még mindig a kezében tartott.

-        Ez mind szép és jó – mondta Jas vigyorogva -, de nem tudok svédül, viszont Am eléggé csapzottan néz ki rajta.

-        Mutasd! – nyúlt át felettem Zach is. – Igazad van… mit csináltál Cica? – kapott egy szúrós pillantást, majd válaszoltam neki.

-        Nos, én semmit sem Zachie – igen, ez direkt volt -, csak ők – hangsúlyoztam a szót - bele akartak dobni a tengerbe – mutattam rá a két jómadárra.

-        Igen? – vigyorgott Jas a srácokra.

-        És legalább sikerült? – kérdezte ezer wattos mosollyal a balomon ülő srác, mire én oldalba böktem könyökömmel, fájdalmasan rám nézett, majd adott egy puszit az arcomra.

-        Nem – böktük ki egyszerre a srácokkal.

-        Mi olyan érdekes a cikkben? – kérdezte Zachie.

-        Csak annyi, hogy Danny és Amabel járnak – monda az eddig szótlan Will. Jason elkezdett röhögni, és csak nagy nehezen tudott megszólalni.

-        És ez igaz?

 Owl City - I"ll meet you there

-        Persze, hogy nem – válaszolt Mia végig Zach szemébe nézve.

-        Oké, azt hiszem itt az ideje aludni menni – mondta legjobb barátom mosolyogva. – Eléggé ismerem Mabel-t, hogy tudjam mikor fáradt, és elhihetitek, most az – köszönöm! Szívemig hatolt azzal, hogy azt a nevet használta, amit csak ő szokott. Jó ezt hallani. Várjunk… szívemig? Mióta beszélek ilyen hűű dee nyálasan?

-        Oké, akkor holnap délután megbeszélünk mindent – mondta Molly mosolyogva.

-        Felkeltesz majd minket? – kérdezték a srácok a lánytól szempillájukat rebegtetve. Ezt vajon csak odaképzeltem, vagy tényleg így volt? Annyira álmos vagyok már, hogy hallucinálok? Ez lehetséges?

-        Majd még meglátom – kacsintott ránk. – Ti is ismeritek azt a mondást, hogy ’ne ébresztd fel az alvó oroszlánt’, nem? – mosolyogott el ördögien, a két srácon kívül mindenki hatalmas szemeket meresztve pislogott a lány felé, majd pár másodperc múlva rájöttünk, hogy Molly miért hozta fel ezt az oroszlános dolgot.

-        Igen Molly, és mindenki tudja, hogy a kiscicák néha rosszabbak, mint az állatok királya – mondta Mia, pár röpke pillanatig, sokkosan bámultunk a két barátnőre, majd felnevettünk. Danny felhorkant, gondolom mondanom sem kell, hogy az eddigi diadalittas mosoly teljesen eltűnt az arcukról.

-        Legalább aranyosak vagyunk – vonta meg a vállát Eric, majd még egyszer megkérdezte Molly-tól, aki nem tudott válaszolni, mert amint megszólalt volna, elkezdett nevetni.

-        Ezt igennek vesszük – mondta a klubokba járó srác, majd mindannyian felálltunk.

-        Ama, majd én megmutatom a fiúknak a szobákat – indult meg Saade a Saade szoba felé. Majd amikor lenyomta a kilincset, azzal a lendülettel bele is futott az ajtóba. Ne nézzen már hülyének, az az ajtó a nap huszonnégy órájában be van zárva, nem kockáztatok.

-        Ez nem jött össze haver – fogta a hasát a nevetéstől szőke barátja. – Na gyere menjünk PS-ezni, talán megengedem, hogy legyőzz – ezzel Danny és Eric eltűntek a lakásomból.

-        Ez mi volt? – kérdezte vigyorogva öcsém.

-        Még nem tudja, hogy mit rejt az a szoba? – vonta fel szemöldökét Zach. Mit mondhatnék erre? Még szép, hogy nem tudja, de, majd persze, soha nem vallanám be neki, hogy van egy egész szobám, ahol az ő képe tölti be mind a négy falat. – A blogodról sem tud semmit?

-        Milyen blog? – kérdezte Molly kíváncsian. Tényleg, még ő sem tud róla.

-        A fogadásba beletartozott egy blog is, amin végigkövethetjük, hogy mi történik Amával Svédországban – darálta le nagyon gyorsan, és nagyon tömören öcsém.

-        Én is akarom! – sikkantotta Molly vigyorogva.

-        Oké, majd linkelem – mondta Mia. Molly pedig nagyokat pislogva meresztette rá a szemeit. – Fel nem tett kérdésedre válaszolva, igen, én tudtam róla – az egyik kinyújtotta a nyelvét, a másik pedig bevágta a durcit.

-        Ugye tudjátok, hogy a két jómadár – bökött fejével az ajtó felé Will – azt hiszi, hogy ti jártok? – Molly és barátnője is bólogattak. Jasből kitört a röhögés, Zachie meg én pedig nagyokat pislogtunk pár pillanatig, majd mi is elnevettük magunkat.

-        Tényleg? – kapaszkodtam a srácba.

-        Igen, de nem is baj ha azt hiszik, pont hasznára jön a ’kapcsolatotok’ – rajzolt Mia macskakörmöt a levegőbe -, mert a sajtó előtt tisztázni kell ezt a Danny&Ama ügyet, és a legjobb mód erre az, hogy ha Ama a saját – nyomta meg a szót – barátjával mászkál az utcákon.

-        Én benne vagyok! – vigyorgott Zach, és magához szorított.

-        De az hazugság – ellenkeztem.

-        Miért az nem, amit az újságban írnak? – kérdezte Zach kicsit elszontyolódva, fejét a vállamra támasztva.

-        Igazatok van – mosolyogtam rájuk -, tényleg elérhetjük, hogy megcáfolják az újságok saját magukat – Zach arcára azonnal visszatért a szín.

-        Oké, akkor ez is letudva – csapta össze két tenyerét Molly -, srácok, igazán nem lenne baj, ha egy-két csókot ellőnétek – vigyorgott Molly ördögien. Zach nem tétlenkedett, rögtön elemébe talált, de még mielőtt letámadhatott volna, Molly folytatta – persze bővel elég, ha az utcán, vagy a srácok előtt tevékenykedtek.

-        Szerintem nem – rázta meg a fejét ’barátom’.

-        Szerintem meg igen, szóval nyomás aludni! – löktem egy kicsit rajta. – Mutasd meg Jasnek a szobákat, a középső az enyém, a szélső kettőt pedig elfoglalhatjátok. – Megfogták csomagjaikat, majd elindultak felfelé.

-        Holnap délután akkor mindent megbeszélünk! – kacsontott Mia, majd mindkét lány megölelt, és egyedül maradtam az emeleten lévő srácokkal.

   /Zach szemszög/

   Miután megmutattam Jasnek a szobákat, rögtön el is foglalta a kék színeiben pompázót, tehát nekem maradt a rózsaszín. Remek. Gyorsan kipakoltam a bőröndömből, majd a szoba egyik sarkába ’rejtettem’. Pillanatok alatt letusoltam, majd alváshoz késznek nyilvánítottam magamat. Persze nem anyaszült meztelenül, hanem boxerben.

   Már csak egyetlen egy aprócska kis problémám van.

   Rémiszt a cuki világ, túl rózsaszín minden, így biztosan horrorisztikusan jó álmaim lesznek. De én azt nem akarom! Vagyis de, de nekem nem kellenek hozzá a rózsaszín cuccok… beérem Amával is. Felvillanó lámpa a fejemben! Vagy hogyan is mondják.

   Csendben, minden hang nélkül átlopakodtam a mellettem lévő szobába, vagyis elé, mert az ajtón még nem mentem át – na nem mintha szellem lennék, tehát -, még nem nyitottam ki, hogy be tudjak menni. Remélem még nem alszik a lakás úrnője, habár az előbb úgy nézett ki, mint aki mindjárt beájul.

-        Aludhatok veled? – kukkantottam be a szobába.

   Amabel egyik oldalán ott volt Jesse párna, a másikon pedig Eric PÁRNA, fontos, hogy odategyem a párnát, hiszen akár a lélegző egyed is itt lehetne, de amilyen szerencsém van, és amilyen idióta az a barom nem fog bekerülni ebbe az ágyba. A lány már félálomban volt, a válasza csak egy hümmögés volt, de az arcán láttam, hogy szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, ezt akkor igennek veszem.

   Első dolgom az volt, amikor felmásztam az ágyra, hogy ledobáltam a zavarótényezőket. Persze, erre volt hangos reakciója egy ’Naaaa!’ hangzásában. Nem érdekel, akkor, amikor egyedül van, aludhat velük, de most itt vagyok, nem kellenek azok az élettelen tárgyak.

-        Nincs ’Naaaa!’ – suttogtam, majd bebújtam a takaró alá.

   Teljesen mellé másztam, majd Ama is megérezve közelségemet fejét kényelmesen csupasz mellkasomra helyezte, egyik lábát pedig átvetette az enyémen. Megnyugtat az a tudat, hogy itt van mellettem, melegsége békességgel tölt el. Egyenletes szuszogása engem is gyorsan álomba ringatott.

   *

-        Amabel, nem találom a… - robban be az ajtó; Amának nem csak a szemei pattant fel, mint ahogy nekem, hanem amint meghallotta ezt a hangzavart, ülőhelyzetbe pattant.

-        Mi a szösz? – morogtam félálomban, haragos hangommal. Kezemet gyorsan Ama derekára fontam, másikkal pedig megemelkedtem.

-        Na megtaláltad? – lépett be a szobába röhögve Saade, majd ő is sóbálvánnyá vált, mint pár pillanattal ezelőtt a haverja.

   Mit képzelnek ezek, hogy csak úgy se szó, se beszéd berontanak? Mintha már évek óta ismernék a mellettem – félig – fekvő teremtést, ami kibaszottul nem igaz, alig pár hete ismerik, mégis úgy viselkednek, mint a régi cimborák. Ez elviselhetetlen! Lerí róluk, hogy mindketten oda vannak Amáér, csak az egyik túlságosan teper, a másik pedig feltűnően – mindenki látja, csak a főszereplő nem – hárít. Oké, ma nyűgös leszek, nem szeretem, ha felzavarnak, pedig tök jó álmom volt.

-        Mi ez a lárma? – sétált be Jason is, majd megkerülve a két popsztárt, dobott egy hasast az ágyra, majd megfordult, és úgy kémlelte tovább az eseményeket.

-        Srácok – mondta Mabel fáradtan –, még aludhattam volna negyed órám, muszáj volt? – nézett rájuk kedvesen. Kedvesen?! Mérgesnek kellene lennie. Nem csoda, hogy mindenki ennyire oda van érte.

-        Öhm… bocsi – mondták egyszerre, szemüket lesütötték, és az ajtó felé hátráltak.

-        Nem gond – legyintett egyet, mire én felhorkantam, kaptam egy szúrós pillantást, majd folytatta -, na de mit nem találsz Danny?

-        Nem fontos, majd csak megtalálom egyszer, valamikor – mondta lassan. Vajon mit keresett? Ericnél eltűnt a lefagyás jele pár pillanatra, és felnevetett. Közben kezemet még mindig Ama derekán pihentettem.

-        És mi van azzal, hogy napközben alszotok? – nyugodt szívvel megállapíthatom, hogy lusták, és nem utolsó sorban féltékenyek. Ők még biztosan nem aludtak vele, és az arcukról leolvasva nem csak az alváson gondolkoznak. Szívesen kiteríteném előttük a lapjaimat, hogy egyenlők lehessünk, de most a sajtó miatt nem tehetem meg.

-        Már megyünk is – fordultak sarkon, majd kiviharzottak a szobából. – Sziasztok! – intettek hátrafelé, majd mi is elköszöntünk tőlük. Oké, bevallom, kicsit én is féltékeny vagyok, de ők itt vannak vele, én nem, pedig a közelében akarok lenni.

-        Vajon mit kerestek? – kérdeztem, talán Ama tudja, hiszen mégiscsak jobban ismeri őket, mint én. Mindketten hanyatt dőltünk, még van pár percünk lustálkodni, vagyis Amának néhány, nekünk rengeteg.

-        Nem tudom, de Danny-t ismerve akár a feje is lehetett volna.

-        Vagy csak valami béna csajozási szöveg – ez is meglehet, főleg, hogy milyen sokkos képet vágott, amikor meglátott engem is -, csak éppen elszámolta magát – még szerencse, hogy Am nem látta, azt a vigyort, mert kaptam volna érte valamit, és biztosan nem egy puszi, vagy akár egy csók lett volna.

-        Vaaagy – húztam el ezt az egy picike kis szót – tényleg a fejét veszítette el, és amit mi láttunk csak egy jól megcsinált álfej volt… - Áucs – adtam ki fájdalmamat, nem szép dolog volt hasba csapni Amabel! - Most miért? – kérdeztem vigyorogva. – Én bírtam volna. Ama fölött összepacsiztunk Jasonnal, úgy tűnik az ötlet neki is tetszik. Ő pedig elnevette magát, majd lemászott, és eltűnt a fürdőszobában, ruháival egyetemben.

   *

-        Oké, srácok megjöttem! – kiabált feleslegesen, mert csak pár lépésre voltunk tőle. – Zongorázzátok össze a többieket – összezongorázták ők már saját magukat. – Ó? Mind itt vagytok? – pillantott végig az arcokon. - Fantasztikus – mosolyodott el.