12. fejezet - Te szórakozol velem?!

Sziasztok! :)

Elnézést kérek a késésért, de itt van, sikeresen meghoztam a fejezetet. Szerintem nem lett valami fényes, sőt talán még unalmasnak is mondható, de majd Ti eldöntitek.

A kommentekre még nem sikerült válaszolnom, de amint felkerült a fejezet, már neki is állok, szóval, lehetséges, hogy amire ezt olvasod, addigra már ott van a válaszom is. ;)

Íme 2012. év első fejezete, mely ezt a címet viseli: Te szórakozol velem?!

Jó olvasást kívánok! :))

Kisses&Hugs♥, adadel

Te szórakozol velem?!

Remegett a kezem, de nem engedtem, hogy legyőzzön, mindenképpen kinyitom azt az ajtót. Hallottam, hogy kattant a zár, vettem még egy utolsó nagy levegővételt, és kinyitottam az ajtót. Átléptem lakásom küszöbét és tátva maradt a szám…

Ezt nem hiszem el, idióta hülye gyerek! Eszetlen barom, miért játszik velem? Nincs jobb dolga a szórakozásra, mint hogy kibasszon velem? A lakás hatalmas, óriás ablakokkal, és… semmi mással, teljesen üres, a falak fehérek, nincs egyetlen egy bútor sem. Fantasztikus, most mit csináljak? Első dolgom telefonálni, a jelenlegi leggyűlöltebb embernek az életemben, Zachary Larsonnak, hogyan lehet ilyen, azt hittem, hogy azt nem kell mondanom, hogy bútorozott legyen, mert az ilyenkor természetes, de úgy látszik, hogy valaki direkt kicseszett velem, mi ezzel a célja? Most állhatok neki újra a lakáskeresésnek, vagy varázsoljam át a lakást a sajátomévá? Mihez kezdjek? Nem ismerem ezt a város, otthon se perc alatt elintézném, mert ismerek minden fajta munkához megfelelő embereket, akik segítenének, de itt nem tudok mihez kezdeni. Azt hiszem, most majdnem - a majdnemen van a hangsúly – beindíthatom rendezvényszervezői karrieremet, habár ez inkább, sokkal egy belső építész feladata, szóval én ehhez nem értek, marad a kutakodás, és a gondolkodás, vajon milyen legyen a lakás? Először is, még nem jártam végig, lecövekeltem az ajtóban, pedig ha itt fogok lakni több éven keresztül, jó lenne, ha legalább egy kicsit körülnéznék, és közben elereszteném a fantáziám és kitalálnám, hogy mi milyen legyen, milyen színű, milyen bútorok töltsék ki a rendelkezésre álló teret, szóval szó szerint mindent. Lehet, hogy a körbenézés előtt Zachkel kellene beszélnem, nem érdekel, hogy nála most hajnali három óra van, ha nem küld egy teljesen üres, kietlen, csupasz lakásba, akkor aludhatna most nyugodtan. Megnyomtam a hívás gombot a telefonomon, amit eddig végig a kezemben szorongattam. Nagyon remélem, hogy maga mellett van, és nem az autóban, vagy bárhol máshol, ahol ne hallaná meg, vagy a rosszabbik eset, hogy felébresztek valaki mást a hívásommal. Óriás szerencsémre az ötödik csörgés után felvette, és álmosan belehümmögött…

-          Hm…

-          Zach! Te…te… áhh, nem mondok rondát, de képzeld el, hogy nagyon-nagyon haragszom rád, hogyan tehetted ezt?

-          Meglepetés – azt hiszem, hogy számított a hívásomra, az sem kizárt, hogy meg szerette volna várni ébren, csak éppen elaludt.

-          Ez neked meglepetés? Ez nagyon nem olyan meglepetés, amit szeretnek az emberek, ez inkább csalódás, borzalmas csalódás.

-          Várj csak egy pillanatot, mi lenne, ha elmagyaráznék mindent?

-          Hallgatlak – ilyenkor általában ledobom magam egy székre, vagy egy ágyra, de sajnos ez a környezet megnehezítette ezt a szokásomat, szóval, amíg Zachie magyarázkodott, addig én elindultam felfedezni a lakásomban lévő helyiségeket. Közben pedig próbáltam a dühömet csillapítani, több-kevesebb sikerrel.

-          Először is, gondolj bele, mi lett volna akkor, ha egy olyan lakást nézek ki neked, ami egyáltalán nem tetszik?

-          Nem hiszem, hogy ez miatt csináltad! – a lakás első ránézésre, kicsit hasonlít ahhoz az álmomhoz, amit Zach szépen elmagyarázott nekem, lehet, hogy próbált olyat választani, amiből egy olyasmit alakíthatok ki?! Mert ha igen, akkor ez rendes dolog tőle, vagyis kezdem azt hinni, de még mindig mérges vagyok, hiszen mindent nekem kell megcsinálnom, habár ha jobban belegondolunk, akkor csak olyan embereket kell találnom, akik megcsinálják az elképzelésemet, de az is nehéz feladat, rettentően nehéz. Vajon milyen lenne az életem a „jóakaróim” nélkül? A helyes válasz pedig az, hogy egyszerű, szóval nincs esélyem egy normális nyugodt életre még akkor sem, amikor olyan messze vagyok a szeretteimtől, mert az ő kezük még ide is elér, ahogy látom, és érzékelhetem.

-          De igen, ez miatt, jól figyelj ide Amabel, nekem honnét kellene tudnom, hogy te milyen lakásban szeretnél élni? Ezt senki más nem tudja rajtad kívül, csak te, szóval nem találhattam volna tökéleteset, éppen ezért, adok neked egy alapot, és majd erre felépítheted a váradat – eléggé nagy alapot adott– Most pedig ha nem haragszol meg, visszafekszem aludni…

-          De, várj! – mihez kezdjek? Azt sem tudom, hogy hogyan indítsam el ezt az egész folyamatot.

-          Még nem fejeztem be, kérlek, engedd, hogy végig mondjam – emelte meg egy kicsit a hangerejét – Nos, én visszafekszem aludni, te pedig menj fel az emeletre, és az egyik szobában találsz egy nagy borítékot, ebben leírtam mindent, majd ha elolvasod, akkor megérted, hogy mi az a minden.

-          Te? Itt? Mikor? Hogyan? – ezt nem értem, hogyan lehet a lakásban olyan boríték, amit ő hagyott itt?

-          Ott minden kérdésedre megtalálod a választ, most pedig megyek, szia, és jó munkát! – letette, még mielőtt válaszolhattam volna.

Ha a lakás fel lesz öltöztetve fantasztikus lesz, úgy érzem. Ahogy beléptem az ajtón, egy nyitott térben találtam magam, ahol, pedig ha végig megyek, majd balra fordulok, a konyhába ütközöm, vagyis csak a konyhapultba, amiben kettő olyan rész van, mint az éttermekben, kávézókban, hogy le lehet csukni, de fel is lehet nyitni a munkalapot, hogy ne kelljen mindig körbe menni, ha be szeretnék lépni arra a területre. A konyhából nyílik egy ajtó, ami egy keskeny és hosszú szobába enged bekukkantani, valószínűleg ez lesz a kamra. A konyhából és a nappaliból egyaránt a folyosóra tudunk lépni, ami a bal oldalunkon két ajtót tár elénk, kinyitottam a hozzám közelebb lévőt, és egy kicsinek nem mondható szobába léptem, de nem láttam, hogy át lehetne lépni egy fürdőbe, ez kicsit furcsa. Majd ugyan ezt eljátszottam a másiknál is, a tapasztalatom itt sem volt másképp, de amikor azon kiléptem, szembe találtam magam egy ajtóval. Vajon az lesz a fürdő? Kérdésemre megkaptam a választ, amint beléptem, és igen, ez volt a „földszinti” fürdő. Vagyis inkább az lesz majd, ha elkészül, igaz, hogy a fontosabb dolgok már be vannak szerelve, de lesz még vele dolgom, az biztos. Amikor végigjártam ezt a szintet, az utam a lépcsőhöz vezetett, ami pontosan a lakás közepén volt, a konyha, a nappali és a folyosó határolta, az utóbbi oldalon lehetett rá fellépni, amikor felmentem egy kisebb előtérben találtam magam, ami a lépcsőt fogta közre, és amiről rá lehetett látni a nappalira, ha viszont megfordultam, újabb három ajtót figyelhettem meg. Nagy valószínűséggel valamelyikben benne van a boríték, és ezek közül valamelyik majd az én hálószobám lesz. Sorban bementem mindegyikbe, mind a háromhoz hozzá tartozott egy fürdőszoba, és egy szoba nagyjából akkora volt, mint lent a két szoba összevetve, talán valamivel kisebb, de nem sokkal. Nem is tudom, hogy minek nekem ekkora terület, hiszen, bőven elég lenne ennek a fele, sőt még talán az is sok lenne. Az utolsó szobában találtam arra, amire Zachie utalt, a boríték rengeteg papírt rejtett, gondolom a ház iratai és levelek, amiket ő írt, mégpedig kézzel, ez hihetetlen…

„Szervusz Amabel,

tudom, hogy nagy valószínűséggel már beszéltünk, még akkor is, ha nálam hajnali három van, vagy volt, attól függ, hogyan nézzük, de az a lényeg, hogy gonosz voltál, mert nem hagytál nyugodtan aludni. Remélem, észrevetted, hogy ezt most kézzel írom Neked (bízom abban, hogy el tudod olvasni), szóval ne hogy azt merd mondani, hogy nem foglalkozom veled. Abban biztos vagyok, hogy ha beszéltünk, akkor sikerült olyan dolgot elárulnom, ami működtetésbe hozta az agyacskádat, szóval most rengeteg kérdés van benned, amire én nem válaszoltam, mert ÁLMOS voltam, na meg persze egyszer már leírtam. Milyen kérdések foglalkoztathatnak most? Lássuk csak… Először is, miért pont ezt a lakást béreltem ki? Azért, mert így legalább Te varázsolhatod olyan otthonná, amilyenné szeretnéd, tudom, hogy ez nehéz munka lesz, de kapsz segítséget, ezt ígérhetem, és majd rá is jössz a levél által, hogy hogyan is gondoltam ezt. A másik kérdésed, pedig, hogy vajon hogyan került ez a levél a kezedbe, egyszerűen, amíg Te Magyarországon voltál, én ellátogattam Svédországa egy-két hétre, hogy elrendezzek Neked pár apróságot. Így ezt a borítékot is én tettem Neked oda, na meg persze még lesz olyan dolog, amit hátra hagytam… Azt hiszem a legfontosabb most az, hogy az ideiglenes szálláshelyedre menj, ami pedig a Nobis Hotel lesz, le van már foglalva, már csak be kell jelentkezned. Sikeresen elbújtattam egy másik levelet a szobában az egyik szőnyeg alá, hogy a takarítás során ne hogy el tudják tüntetni, szóval, majd ott is találsz egy levelet, abban pedig egy úgymond következő utasítást!

Jó utat, vezess óvatosan, és majd ha nálam nappal lesz, nyugodtan hívj fel, de azt már előre elmondhatom, hogy nem fogok mondani semmit sem, amit már egyszer leírtam, na szia!”

Na ne, most komolyan? Levelek, tőle, kézzel, nekem, itt, Svédországban, a lakásomban? Ez érdekes, nem gondoltam volna, hogy annyira unatkozott a nyáron, hogy nekem találjon ki „feladatokat”, meg persze magának is, hiszen az biztos, hogy a nyakára fogok járni. Még szinte most is hihetetlen, hogy ennyire ismer, hiszen úgy tettem, ahogy írta és azok a kérdések kavarogtak a fejemben, amit ő is leírt, habár nem hiszem, hogy ennyivel elintéztük volna a dolgokat. Mindenesetre azt hiszem, hogy jobban járok, ha azt teszem, amit mond, vagyis ír, mert nem hiszem, hogy rosszat akar nekem, hiszen akkor már a föld alá süllyeszthetett volna, de nem, eljött csak azért ide, hogy megnehezítse a dolgomat, de felfoghatjuk úgy is, hogy egy kis szórakozást szánt nekem úgy, hogy ő is tudja, hogy mit csinálok akkor éppen. Egyszerűen mondva irányít, nem képes elengedni, pedig el kellene, így nem egy könnyen fog kialakulni a dolog vele és Kattel, pedig ki kellene, mert az jobb és egyszerűbb lenne mindenkinek. Nekem most pedig egyetlen egy dolgom van, elindulni a hotelbe, kikerestem azt a papírt, amire a cím volt írva, majd összeszedtem az összes irományt, ami a leendő hálószoba padlómon volt kiterítve, mert úgy mégis csak jobban átláttam az összeset, mint ha a kezemben rakosgatnám ide-oda őket, a levelet a földön törökülésben olvastam végig, azt, amit Zach írt, majd amikor megbizonyosodtam afelől, hogy minden visszakerült a borítékba, elindultam az autómhoz. Még szerencse, hogy lent hagytam a bőröndöket, mert cipelhettem volna vissza őket. Most okosabb voltam és lifttel mentem le. Közben végig gondolkoztam. Minden másodpercben más járt az eszemben, Jesse, a lakás, Eric, az iskola, Justin, a házalakítás, a filmek, a beilleszkedés, a város, Eric, a zenék, a család, a barátok, a nemsokára bekövetkező honvágy, és minden más, ami éppen bevillant az agyamba. Néha teljesen kikapcsolnám magamat, mert úgy érzem azokban a percekben, hogy túl sok mindenre gondolok, és nincs időm rájuk, ezért pár másodpercben lerendezem őket, ami nem a legjobb megoldás, szóval mostantól fogva nem gondolkozom, ha mégis maximum egy, vagy két dolgon, és mindenen alaposan, nem pedig futtában. A GPS szerint már nem vagyok messze a célállomástól. Kezdem azt érezni, hogy Zachtől nem fogok tudni elszakadni, még a több ezer kilométer sem tud közbeavatkozni a barátságunkba, mert igen, azok vagyunk, nem pedig szerelmesek, igaz, hogy az utolsó csókunk mámorító volt, de nem szabad erre visszagondolnom, mert az csak egy kis képzelődés, mondhatni próba volt arra, hogy szeret-e Zach, és az derült ki azon az estén, hogy nem, és lehet, hogy abban a percben úgy éreztem, hogy tovább szerettem volna őt érezni, de most már örülök annak, hogy kiderült az igazság, mert így mind a ketten mondanám, hogy új életet tudnánk kezdeni egymás nélkül, de az hazugság lenne, mert egyrészt egyikünk sem kezd új életet, és nem fogunk elszakadni, itt vagyunk egymásnak, a XXI. században élünk a technika világában, ahol van telefon és internet, és egyéb más kütyük, amik segítik a kapcsolattartást. Sikerült legalább tíz percig az, hogy csak egy dolgon gondolkoztam, ez már haladás, most pedig nézzük meg, hogy hova is küldött Zachie.

Az épület világossárga színű, négyemeletes, és szemet gyönyörködtető, pedig egyszerű, mégis elvarázsolja az embert. Kíváncsi vagyok, hogy vajon hogyan nézhet ki este, amikor az összes ablakban ég a villany, és  egy kis világosságot kölcsönöz a szomszédos környéknek. Azt hiszem, hogy valamelyik este teszek majd egy esti sétát, hogy láthassam. Amint beléptem az előcsarnokba, egy családias, ugyanakkor rideg térbe láttam bele. Nem volt színesnek mondható, mégis hangulatos a maga fekete-szürke-fehér színkitöltésével. A recepciós pultnál bejelentkeztem, megkaptam a kulcsomat, majd még mindig a látvány fürkészése közben elindultam a lépcső felé. Amikor felértem a szintemre, ami a második volt, elindultam megkeresni a szobámat. A bőröndöket még nem hoztam fel, a lakásügyből következtetve bármi kitelik Zachie-ből, szóval, ha mindent rendben találok, majd az egyik hordár segítségével felcipelem őket. Amikor beléptem a szobába, észrevettem, hogy ezt is, úgy mint az előteret, sötét színek uralták, de közben meg bújt egy-két világos tárgy is a térben. Az első utam a szőnyeghez vezetett, de első próbálkozásra nem találtam semmit, a másodiknál viszont sikerrel jártam…

„Szia Ama,

tisztában vagy azzal, hogy ugyan abban az ágyban fogsz aludni, amiben én is pár héttel ezelőtt?Az már más kérdés, hogy az ágyneműt már biztos, hogy kicserélték, viszont ha erősen odaképzelsz, még talán az illatomat is érezheted… Na jó, semmi köze annak a képzelgéshez, tényleg érezhetsz, vagyis nem engem, hanem a parfümöm… Oké, nem érezhetsz semmit, mert nem hiszem, hogy képzelődnél, és ami még ennél is fontosabb, nem használok parfümöt, elég volt nekem a tiéd a kocsimban, biztos vagyok abban, hogy még most is lehet érezni. Na de, amiért írok most Neked, az a lakással kapcsolatos. Nagy valószínűséggel nem tudsz semmit a lakókról, igazából én sem valami sokat, egyedül a szembe szomszédoddal találkoztam, de csak vele is azért, mert pont rá volt szükségem. Mia Woll Oliver, belsőépítésznek tanul, idén fog majd végezni, az apja építész, ha jól tudom, az ő cégük az első az országban, szóval gondolhatod, hogy van pénzük, és az sem kizárt, hogy tehetségük. Miával sikerült találkoznom a nyár folyamán, megbeszéltem vele, hogy segít Neked a lakást berendezni, vagy lefesteni, ahogy gondolod, szóval mindenben számíthatsz rá ezzel kapcsolatban. Aranyos lány, szerintem jól ki fogtok jönni. Most pedig menj le a bőröndökért, majd pakolj ki, és utána indulj vissza a lakásodhoz, de ne hozzád menj, hanem a veled szemköztihez, Mia tudja, hogy érkezel a mai nap folyamán.

Megint csak azt tudom mondani, hogy jó utat és vezess óvatosan!

Kíváncsi vagyok/leszek majd arra, hogy hogyan sikerült a találkozó, szóval ne félj megnyomni a hívás gombot…”

Nos, azt hiszem, hogy meg van a mai programom. Úgy tettem, ahogy Zachie mondta, kipakoltam a fontosabb cuccaimat, természetesen az Eric és Jesse párnámat, és persze Fülest, Őket elhelyeztem az ágyon. A többi dolog meg lényegtelen, azokkal majd akkor bíbelődöm, amikor visszaérek. Elindultam lakásomhoz, vagyis most nem éppen oda, hanem Miához, kedves neve van, kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg igaza lesz a srácnak és jól ki fogunk-e jönni…

Ma már harmadszorra járom végig ezt az utat, talán Zach célja az is, hogy jobban megismerjem a környéket? Az út során sikerült csak Ericre, Jesse-re, Adamre és Cody-ra gondolnom, azt hiszem, hogy ezt betudhatom fél sikernek. Hogyan vágjak vissza Zachie-nek, amiért megnehezítette az ideköltözésemet? Mennyire mélyre ássak a bosszú során? Ezt még ki kell találnom, de majd csak akkor, ha már beköltöztem a lakásba.

Uhh Amabel, még alig fogtad fel, hogy itt vagy Svédországban, de már teendőid vannak. Gratulálok hozzá, ajánlom, hogy jól csinálj meg mindent, mert különben nem leszünk így jóban. Zachel majd ráérsz akkor foglalkozni, amikor lesz időd rá, tudom, hogy rá mindig van időd, hiszen mindenre van… És mi lenne akkor, ha mindent normálisan, részletesen átgondolnál, mert ez a ló futtában való kigondolás sohasem jelent jót, gondolkodj mindig ésszerűen és alaposan, talán úgy egy kicsit le is nyugszol, mert ez a sok sztár is teljesen elveszi az összes eszedet… Fantasztikus, már megint magamban beszélek. Miért van ez? Igaz, hogy tőlem bármi kitelik, aki a filmekhez, a történetekhez, a párnáihoz és a plüss állatához beszél hangosan, azt hiszem, azoktól az emberektől - tőlem - minden kitelik, de viszont ennek van egy jó oldala is, mindent meg tudok magammal beszélni, most viccelek? Megbeszélni? Soha az életben, hiszen mindenre tudok felhozni érvet, és természetesen ellenérvet is, éppen ezért van nekem otthon Zach, hogy próbáljon a normális élet felé vezérelni, hogy ne marcangoljam szét a bensőmet egy-egy harc alatt.

Míg én azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy őrült vagyok, elérkeztem a célállomáshoz. Felmentem lifttel, majd bekopogtam ahhoz a személyhez, aki remélhetőleg tud majd segíteni nekem otthont teremteni a jelenlegi üres és rideg lakásból. Nem kellett sokat várnom, és az ajtó előtt szöszmötölésre lettem figyelmes, majd pár pillanat múlva ki is nyílt az ajtó. Egy nálam kicsit magasabb, vörös hajú, mosolygós arcú és szemű lány nyitott ajtót, az első másodpercekben kicsit meglepődött formát öltött magára, majd amikor megszólaltam, mindjárt elmosolyodott.

-          Szia, Amabel Maynet vagyok.

-          Á, szia! Már vártalak! Én Mia W.O. – fogtunk kezet – Gyere beljebb.

-          Én igazából arra gondoltam, hogy elmehetnénk ebédelni – néztem rá az órámra, hogy megbizonyosodjak az időről. Kell pár nap arra, hogy átálljak erre az időzónára, egy-két héttel is ugyan ebben voltam, de sikerült otthon visszatérnem a normális kerékvágásba, itt pedig megint kezdhetem előlről, kell nekem ugrálni a kontinensek között, látszik, hogy ezt is alaposan átgondoltam – csóváltam meg a fejem.

-          Persze, jó ötlet, már épp én is ezen gondolkoztam, de amíg elkészülök várj meg a nappaliban – elállt az ajtóból , hogy be tudjak menni. Amíg ő felment az emeletre, én addig körbepásztáztam szememmel a helyiséget. Pompás, hangulatos, és nagyon meleg színek uralták az egészet. Legfőképp a narancs, citrom és a barack színei harmonizáltak egymással. Nem kellett sokáig várnom, gyorsan elkészült – Kész is vagyok, ne haragudj a várakozásért. Mehetünk?

-          Természetesen – amint átléptük Mia ajtajának küszöbét, megszólalt a telefonja…

-----------------------------------------------

Díj Dóry-tól...

Sziasztok!
Ez még nem a fejezet, de két nap múlva már azt is olvashatjátok. ;)
Most pedig, amiért ezt a bejegyzést közzéteszem, az nem más, mint hogy köszönetet mondjak Dóry-nak, amiatt, hogy megtisztelt azzal, hogy adott nekem egy díjat. Nagyon szépen köszönöm, alig merem elhinni! :) A díj ezt a nevet kapta: "A legjobb Eric Saade történet írói díj!" - igaz, hogy Eric történet lesz belőle, szóval Te megelőlegezted ezt nekem egy kicsit. ;) Bízom abban, hogy ha Eric is bekerül a képbe (ami már csak 2-3 fejezet), akkor is úgy fogod gondolni, hogy ez Neked tetszik! :)) Köszönöm! Köszönöm Mindenkinek, aki olvas engem, vagyis a történetemet! ♥

11. fejezet - Amabel valójában...

Sziasztok!

Elérkeztünk az év utolsó napjához, és a 2011-es év utolsó bejegyzéséhez, bízom abban, hogy minden kedves Olvasómmal fogok jövőre is – akár holnap – találkozni. ;) Én itt leszek, azt hiszem, hogy ennyit meg tudok ígérni.

Alig merem elhinni, hogy átléptük a több mint 4000 oldallátogatást, NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM! ♥

Válaszoltam az előző fejezethez írt kommentekre, ha gondoljátok, lessétek meg. Úgy gondolom, hogy kicsit gyorsan hoztam most ezt a fejezetet, de szerettem volna, ha egy szakasz, és az év lezárása egyszerre történik. :)

Találkozunk 2012-ben, Mindenkinek Boldog Új Évet Kívánok!

Kisses&Hugs♥, adadel

Amabel valójában...

-          Amabel, a blog kész van, már csak arra vár, hogy feltöltsed a videóidat – mondta Jas miután nagy valószínűséggel elintézte nekem, hogy mindenről tudhassanak.

-          Oké – mindenki a konyhában és a nappaliban volt, hogy elköszönhessen tőlem. Én viszont nem nagyon foglalkoztam még ezzel, volt egy nagyon nagy harci feladatom – Zach! Ne vitatkozz velem, nézd meg!

-          Nem nézek semmilyen nyálas filmet, és hála égnek elmész, szóval nem tudod rám erőszakolni – nyújtotta ki a nyelvét.

-          Nem nyálas, izgalmas, néhol aranyos, és pompon csajos, szóval legeltethetnéd a szemed a képernyőn – elmosolyodott, de nem csak ő, mindenki, aki a közelünkben tartózkodott -, igazán megnézhetnéd – folytattuk a veszekedést, már legalább két napja ez a téma, és nem hajlandó megnézni, kiidegel ez a gyerek.

-          Nem, ezt fogd fel úgy, hogy ezzel vágok vissza a medencébe rántós húzásod miatt.

-          De azt már visszaadtad! – fontam össze karjaimat magam előtt.

-          Az nem ugyan az volt, szóval vagy tartozol még nekem, vagy befejezed.

-          Jól van…- egyszer úgy is meg fogod nézni, abban biztos vagyok. Nem adom fel egy könnyen. Amúgy amiről szó van az a Hajrá csajok 5 – A nagy összecsapás. A film is jó, de Even, vagyis Cody a férfi főszereplő helyes pasi, nagyon is. Azt hiszem, hogy megint eluralkodott rajtam egy kicsit a rajongás, sebaj, legalább ad egy kis energiát az úthoz, megint közel 14 óra repülés, remek lesz, már várom, ez kihagyhatatlan az életemből, elveszi az időmet. Igazán feltalálhatnák már a teleportálást, megkönnyítenék az életemet.

-          Az első bejegyzés már fent is van – mosolygott diadalittasan öcsém, még ha tudnám, hogy miről is van szó… - Kíváncsiak vagytok rá?

-          Mire? – kérdeztem értetlenül, tényleg fogalmam sincs, hogy miről beszél.

-          Szép, mondhatom, én összetöröm magam miattad, erre pedig azt sem tudod, hogy miről beszélek, mert jobban lefoglal téged az, hogy Zachkel megnézess, csak azért egy filmet, mert szerinted helyes a srác benne, ez annyira rád vall – csóválta meg a fejét Jason.

-          Ha már itt tartunk, te is megnézhetnéd, legalább megállapíthatnád, hogy milyen helyes – próbáltam nagyon komoly arcot vágni, ami többnyire sikerült is. Miért van az, hogy napokig könyörögnöm kell azért, hogy megnézzenek egy filmet? Ez idegesítő.

-          Lehetne, hogy most az egyszer nem vitatkoztok a sztárokon? – kérdezte Anya, azt hiszem már mindenkinek elege volt a műsorból, eddig csendben figyeltek minket – néhol-néhol elmosolyogtak -, a nappali kanapéján ülve, csak Jas ült a konyhapultnál, mi Zachie-vel pedig mászkáltunk, majdnem hogy fogócskáztunk, csak éppen nem az volt a cél.

-          Talán – válaszoltam.

-          Most, hogy lecsillapodtak a kedélyek – nézett Apa rám –, milyen első bejegyzésről beszélsz Jas?

-          Gyertek és nézzétek meg – egy emberként megindultak a laptop felé, majd amikor mindenki látta a képernyőt, öcsém elindította a videót. A felvételben a pár pillanattal ezelőtti veszekedésünk vége volt látható.

-          Hé, erre nem adtunk engedélyt! – néztem mérgesen rá, miután lejátszotta nekünk.

-          Te nem, de én most beleegyezem, ilyen vagy valójában, túlbuzgó, aki alig bírja elviselni azt, hogy nem mindig tud hatni az emberekre – remek, szóval a videó fent marad, remélem nem nagyon fognak rátalálni. Nem a legjobb ötlet ez a blog, mert mindenkinek kiteregetem az életemet, de ha jobban belegondolunk, akkor nem is olyan durva, hiszen mi titkolni valóm lenne?

-          Ezt meg sem hallottam – néztem farkasszemet vele egy ideig, de meguntam, és inkább rátértem a fontosabb dolgokra – Hol van az iPod-om?

-          Minek az neked?

-          Szerinted, te butus? – nézett rém szúrósan – Oké, visszaszívom… Szerinted Zachie?

-          Még mindig nem az igazi, de mond inkább azt, hogy minek kell, mert még a végén ezeknél is rosszabb nevet találsz ki – nézett rám kíváncsian.

-          A repülőre zenét hallgatni, tegnap leellenőriztem és az összes Jesse és Eric szám rajta van, persze megtalálható egy-két…

-          Oké, nem kell felsorolnod mindet, értjük – pedig szívesen felsorolnám, sőt még a címeket is elmondanám, azt hiszem, ha ezt megtettem volna, mindenki már az öt-tízedik számnál tépné a haját. Jól van, most az egyszer nem traktálom őket a sztárjaimmal.

-          Akkor most következzen a feketeleves – ami tényleg nagyon fontos, arról képes vagyok elfeledkezni. Lehet, hogy a sztárok elfoglalják a helyet az agyamban. Merengtem el egy kicsit. Akarom mondani nagyon, mert csak akkor tértem észhez, amikor valaki meglengette a kezét szemeim előtt.

-          Várj, ne hogy megszólalj, kitalálom… Saade? – kérdezte Zachie tettetett izgalommal a hangjában.

-          Nem – most kivételesen, nem csak egy személyre gondoltam.

-          McCartney? – jajj ne már, most komolyan végig játsszuk ezt a menetet?

-          Nem.

-          Glambert?

-          Nem.

-          A lökött ikrek?

-          Nem.

-          Ne hogy azt mondd, hogy Bieber, remélem már nem a Baby a csengőhangod – nézett rám mérgesen. Hogy miért úgy, azt nem tudhatom…

-          Még mindig az – nyújtottam ki a nyelvem – Nem Justin az, muszáj találgatnod? Nem lett volna egyszerűbb, ha én mondom el? – húztam fel szemöldököm, majd kivillantottam fogsorom, hiszen ha visszajátszanánk ezt a rövid beszélgetést, akkor arra jövünk rá, hogy Zach tudja majdnem az összes sztár nevét, akit szeretek, az már más kérdés, hogy milyen hangsúllyal és hogy hogyan mondja ki, de az a lényeg, hogy tudja is, hogy kik Ők, még akkor is, ha szerinte a valóság a sztárjaimmal néha igazi „rémálom”.

-          Azt hiszem, kifogytam a sztárokból – fújta ki a fáradt oxigént, akarom mondani szén-dioxidot, na jó, nem bonyolítom, fújta ki a tüdejében lévő levegőt – kérlek, bökd már ki, hogy min gondolkoztál el.

-          Konkrétan senkin, úgy alapból mindenkin, az összes sztáron gondolkodtam, és tudod min?

-          Na min? – azt hiszem, hogy egy kicsit már elege van belőlem, na meg persze a sztárjaimból is, nem is tudom, hogy vajon miért…

-          Hm... azon, hogy lehet, hogy túl sokan vannak, és elveszik az eszem.

-          Ezen fölösleges gondolkodnod, mert így van – na tessék, megszólalt a legkisebb.

-          Zach miatt eltértünk a tárgytól – mibe is szerettem volna bele kezdeni? Ja, megvan Stockholm.

-          Úgy van, fogd csak rám – elegem van már ma belőle, csönd legyen Zachie, és figyelj – nem is tudom, hogy ki miatt tértünk el.

-          Ez nem fontos, veszekedni szeretnél? Mert akkor folytathatjuk – vajon mi lesz, egy jóleső szópárbaj, vagy visszalép?

-          Azt hiszem, most már mindenki kiszórakozta magát – jellemző, kettőnkön kívül mindenki nevetett –, térjünk vissza a fontosabb dolgokhoz, és Amabel nem, az iPod-od nem ehhez a csoporthoz tartozik – hűtött le minket Apum, és innentől átvette az irányító szerepét.

-          Meg van a lakás?

-          Nincs meg, vagyis meg van, én nem tudom, Zach intézte – el sem hiszem, hogy nem tudtam kicsikarni belőle semmit sem ezzel kapcsolatban, ez olyan idegesítő, nem tudok semmit, hogy mostantól hol, hogyan és miképp fogok lakni. Mi van akkor, ha egy elhagyatott helyre intézte, vajon van olyan gonosz?

-          A lakás el van intézve, már júniusban megbeszéltem a dolgokat, ki is fizettem már az első három hónapot, szóval Amának szeptembertől kell majd csak, ja és ha annyira megtetszik neki, hogy meg is szeretné venni, az sem akadály, meg lehet beszélni a tulajjal – nézett rám - Amabel, ne félj, jó helyen van, az épület óriási, és új, na meg persze modern, szóval jó lesz ott neked – én azért még nem nyugszom meg, jobb félni, mint megijedni, biztos vagyok abban, hogy tartogat valamilyen meglepetést – Apu bólintott, hogy rendben, és feltette következő kérdését.

-          Az autó?

-          Ha jól sejtem, akkor már a kikötő közelében található egyik parkolóban van.

-          Technikai eszközök? – mi van, pontosan mire is gondolsz? Mindenki felszökött szemöldökkel nézett Apura – Tudjátok, laptop, iPad, iPhone és a többi kütyü, ami a mai világban feltétlenül szükséges – magyarázta el nekünk úgy, hogy értsük is, hogy mire gondol.

-          Az iPhone a zsebemben – nyúltam oda, hogy tényleg úgy legyen -, laptop és iPad a bőröndömben, tudjátok, ahhoz képest, hogy huzamosabb ideig leszek, alig viszek cuccot, ez szerintetek nem furcsa?

-          Majd mindjárt eldöntjük, hogy mi furcsa, és mi nem, de most folytasd az ellenőrzést – mondta Anyu.

-          Vajon mennyire lesz felszerelt a lakás, mit kell majd vennem? – tűnődtem el, de nem sokáig, mert észrevettem azt a nagyon gyanús mosolyt Zach száján, nagyon nem leszünk így jóban, vajon mit tervez?

-          Majd ott kiderül –  kacsintott rám, na nem, most kezdjek el félni indulás előtt?

-          Térjünk át a ruhákra – mondta Anya.

-          Nem viszek valami sokat, mert a hőmérséklet nem nagyon engedi hordani őket, majd első teendőim között lesz a nagy bevásárlás – Delia szeme felcsillant az utolsó szó hallatán, eddig Ő volt az egyetlen, aki teljesen csöndben figyelt, mert tudja, hogy nem érdemes közbe avatkozni vitatkozó párosunk ügyeibe, a többi dolog pedig nem nagyon érdekelte, de a ruhák, azok nagyon is, kár, hogy nem lesz ott velem kint, mert én előre megjósolom, hogy el fogok veszni abban birodalmában. Szükségem lenne egy segítőre, remélem, kint találok jó barátokat, akik képesek elviselni azt, hogy sztármániás vagyok.

-          Lehet, hogy egy-két hétre ki kellene mennem veled – nevetett fel -, az az egy baj, hogy pont most megyünk nyaralni – pedig nem is volt olyan rossz ötlet, legalább nem egyedül mentem volna.

-          Kár, pedig jó lett volna – amikor Delia megszólalt, Zachie felkapta a fejét, vajon nem tetszett neki az az ötlet?

-          Lessünk bele a bőröndbe, mert még a végén kiderül, hogy valami olyasmit cipel el, amit nem kellene – Jas, most komolyan? Mi vagyok én öt éves?

-          Muszáj ezt? Nincs jobb dolgotok, mint az én dolgaimmal foglalkozni?

-          Most kivételesen nincs – szólalt meg mindenki egyszerre. Eközben a srácok elindultak a bőröndömért, hogy feltárhassák kincseimet.

-          Rendben, mindenki készen áll a nevetésre? – ez gonosz volt Jason, néztem rá összeszűkített szemmel. Kinyitották… Mi volt benne? Semmi érdekes, csak az, amire szükségem lesz.

-          Ezt nem mondod komolyan Amabel – nézett rám hitetlenkedve Delia, Daisy is csatlakozott hozzá – Minek neked kettő párna? – nem értheti, hogy milyen érzelmi kapocs fűz engem ahhoz a két párnához. Kivette őket, és amikor meglátta, hogy mi van azon az oldalon, amit nem láthatott, elnevette magát - Most már értem… itt van Eric, és itt van Jesse – emelte fel az említetteket.

-          Ezt mikor csináltattad? – nézett rám hitetlenkedve Zachie.

-          A múlt héten, különben is, nem mindegy, hogy mikori? Az a lényeg, hogy itt vannak és magammal viszem őket – mosolyogtam el szélesen. Eeyore is az egyik legfontosabb hozzám tartozó „személy”, szóval ő is benne volt az egyik bőröndben, amelyikben a párnák és a kisebb apróságok. A másikban voltak a ruhák, és minden, ami az öltözködéshez kapcsolódik.

Sikerült mindent visszapakolni, és amikor ezzel elkészültünk, rá kellett jönnünk, hogy nem sokára ki kell mennünk a repülőtérre. Majdnem mindenkitől könnyes búcsút vettem, na jó, nem sírtam, de nem a legjobb érzés itthon hagyni őket, össze szorult a szívem. A repülőtérre úgy volt, hogy Zach visz ki, mert még elmondja azokat a dolgokat, amik fontosak, de nem tartották jó ötletnek azt, hogy egyedül menjek vele, tartottak attól, hogy szétszedjük egymást a nagy vitánkban, mert meg voltak győződve arról, hogy még nem fejeztük be, tehát úgy döntöttek, hogy valakinek el kell kísérnie. Kaptunk három kísérőt Delia, Daisy és Jason személyében. Komolyan mondom, hogy erre nem volt semmi szükség, mert azért mi sem vagyunk annyira gyagyák, hogy bármi idiótaságot csináljunk. Na jó, néha igen… Már a repülőtérre vezető úton haladunk, Zach vezet, Jason ül mellette – azt mondták, hogy ha minél távolabb vagyunk, annál jobb – én ültem középen, hátul, Daisy a jobb, míg Delia a bal oldalamon foglalt helyet.

-          Abban a borítékban benne van minden, a kulcsok, a papírok, hogy hol mit találsz, minden. Ha valami még sincs meg, hívj fel, és segítek, ha tudok. A borítékban le van írva, hogy hol van az autó, azt javaslom, hogy taxival vitesd magad oda, mert utána azzal egyszerűbben tudsz mozogni a városban – néha-néha felpillantott a visszapillantó tükörbe, hogy láthasson.

-          Rendben, köszönök mindent, azt hiszem, vagyis még igen. Van egy olyan sejtésem Zach – majdnem Zachie-t mondtam -, hogy te, nagyon rosszban sántikálsz.

-          Én? Hogyan gondolhatod ezt? – hiába próbálod nekem az ellenkezőjét állítani, ismerlek már annyira, hogy tudjam, valamit tervezel.

-          Egyszerűen, de majd figyeld meg, ha igazam lesz, és nem fog tetszeni az a valami, megbánod.

-          Huhú, most megijedtem – mosolyodott el.

-          Egy újabb Amabel féle bosszú? – pacsiztak a lányok a fejem előtt – Ez az!

-          Még nem tudom, hogy mi lesz az, de addigra kitalálom.

-          Amabel, nem félek tőled, túl messze leszel ahhoz, hogy bárhogyan bántalmazni tudj. Főleg fizikailag, nem fog ez menni neked.

Testileg… nem, de lelkiekben bánthatlak. Vajon mivel? Természetesen a sztárokkal és a filmekkel. Azt hiszed, megúszod? Egyáltalán nem. Igaz, hogy a különböző időzónák kicsit bekavarnak majd, de én azt is megoldom. Első dolgom az lesz, hogy megnézetem vele Cody filmjét. Ez lesz a visszavágóm azért, mert a bál utáni egyik napon váratlanul beledöntött a medencébe, nem tudom már miért mentem ki akkor, de néztem azt, hogy a Nap hogyan bújuk el az óceánban, és erre mire eszmélek fel? Hogy egy héten már másodszorra kötök ki úgy a vízben, hogy nem szerettem volna. Akkor viszont nem voltak ott a szülők, hogy ránk parancsoljanak, legalább fél órán keresztül küzdöttünk egymással, ez idő alatt annyi klóros vizet nyeltem, hogy az borzalmas. Amikor megszabadultam Zachie-től úgy nézhettem ki a kijutásom után, mint egy partra vetett hal, na nem azért, mert vízre lett volna szükségem, hanem inkább mert túl sokat is kaptam, és annyira kifáradtam a „vízibunyónkban”. Amíg azon töprengtem, hogy miért döntött le a lábamról, és estem a vízbe, hiszen én nem csináltam semmi rosszat, azt leszámítva, hogy nagyon sok ember előtt leégettem őt is és magamat is… Körülöttem arról beszélgettek, hogy most repülök Eric Saade hazájába. Szinte hihetetlen, hogy pont Ők beszélnek erről, nem pedig én, pedig jujujj, mennyire fel vagyok villanyozva. Tegnap előtt volt koncertje Helsingborg Festivalen-en. Egész nyáron a Made Of Pop turnén van, végig járja a Saade csapat az egész országot. Gyorsan repül az idő, ha az ember jó társaságban van, főleg akkor, hogy ha a témájuk is érdekes. Már itt vagyunk a repülő téren, most igyekszünk csekkolni a jegyemet, és a bőröndöket feladni, utána pedig megint a búcsúzkodás. Nem szeretek, mert szomorú dolog, és én nem szeretek szomorú lenni, azt imádom, amikor mindenki boldog és nincs semmi baj, most sem értem, hogy miért verjük ilyen nagy dobra, az tény és való, hogy nem a legkellemesebb érzés egyedül elmenni, de nem leszek ott örökre, sőt lehet, hogy mihamarabb találkozunk. Vajon miért találták fel az internetet? Nem azért, hogy tartsuk a kapcsolatot szeretteinkkel? De, szerintem nagyon is, szóval nem szabadulnak tőlem, lehet, hogy nem leszek velük minden percben, de majd ha elkezdődik a suli, nekik is egyszerűbb lesz. És legalább nem kell hallgatniuk állandóan a sztárok életét.

-          Nos, hát, akkor… - kezdett bele Zachie, aranyos, nem tudja, hogy mit mondjon és csináljon.

-          Gyere ide, és ölelj meg! – nyújtottam kezeimet, úgy is tett, erősen megszorongattam, majd amikor elengedtük egymást, végig mentem még egyszer mindenkin. Ha már búcsúzunk, adjuk meg a módját. Amikor másodszorra is Zachez értem, belesúgtam a fülébe…

-          Hajrá csajok 5 – nem szabadulsz tőlem, nem kell sok idő, és te is megnézed. Mikor elhúzódtam úgy nézett rám, mint aki biztos abban, hogy ezt nem fogja megcsinálni, na majd meglátjuk.

-          Sziasztok, este jelentkezem a blogon, de ti már csak holnap reggel tudjátok megnézni, sebaj, ami késik, nem múlik. Hiányozni fogtok!

-          Te is nekünk! – intettem még egyet utoljára, majd elindultam a gép felé. Remélem a csomagjaim már a repülőn vannak.

Sikeresen odaértem a géphez, nem csipogtam be, amikor a csomagot vizsgálták át, ami nagy szó, mert hát… volt amikor az öv maradt rajtam, vagy a telefon a zsebemben, szóval általában szerencsétlen vagyok ilyen téren. Miután felszálltam a gépre elfoglaltam viszonylag, eléggé az elején lévő helyemet, méghozzá az ablak mellett, igaz, hogy van olyan pillanat, amikor le kell húznom a sötétítőt, mert a gyomrom kavarog, de szép a látvány felülről. Amikor elértük azt a magasságot, hogy a felhők felett vagyunk, olyan, mintha a habban úszkálnánk. Jut eszemben a Pán Péter filmesített változata, amikor Wendyék nézik Hook kapitány hajóját a felhőkről, na ez még annál szebb, mert igazi. A 14 órát, amit eltöltöttem a gépen, azzal töltöttem, hogy aludtam és ettem, na meg persze zenét hallgattam, de azt nagyon sokat, egyszer lement az a 200 szám, amit össze-vissza szedtem össze, na meg persze a nagyon fontosak, amit rendesen, albumokba szedtem. A fennmaradó időben pedig a kedvenceket hallgattam többnyire, vagy nem csináltam semmit, és néztem az előttem lévő ülőtámlát. Nem szeretem, amikor bedugul a fülem, az a legutálatosabb a repülésnél. A leszállás gyorsan és egyszerűen meg volt. Amikor magamhoz vettem a bőröndjeimet, elindultam kifelé, hogy fogjak egy taxit, hogy a saját autómmal mehessek el lakásomhoz. A taxisofőr értett angolul, ezért gördülékenyen eljutottam ahhoz a kikötő parkolóig, ami fel volt nekem írva egy lapra. Ez valami autóőrző parkoló lehetett, odaadtam a kocsi és a saját papírjaimat azoknak, akik éppen szolgálatban voltak, amikor mindent rendben találtak, odaadták a kulcsot, és már mehettem is oda, ahova akartam.

Első teendőm az volt, miután bepakoltam a cuccaimat, hogy beüzemeltem a GPS-t, azért én sem vagyok teljesen lökött, hogy csak úgy neki rontok a Világnak. Nagy szerencsémre Zach elintézett mindent, alig kellett valamivel foglalkoznom, ezért nagyon hálás is vagyok neki. Már csak a lakás van hátra és minden rendben lesz. Nem nagyon figyeltem az idevezető úton, hogy milyen Stockholm, pedig lehettem volna figyelmesebb is, mert gyönyörű. Vannak modern, de régi épületek is. Azt hallottam, hogy a város legszebb része az Óváros, már alig várom, hogy megbizonyosodhassak róla. Mindenképpen teszek egy városnéző körutat, csak előtte pihenjem ki magam, és ami még fontos, hogy vásároljak, de aközben pedig tudok majd nézelődni is.

Megérkeztem a megadott címre. Egy szép, modern, szürke-fekete színben pompázó ház előtt parkoltam le. Hatalmas ablakokat látok kívülről, alig várom, hogy belülről is láthassam. Minden eshetőségre felkészülve a csomagjaimat az autóban hagyom, és majd kicsit később lejövök értük.

Beléptem az ajtón, a portás kíváncsian pillantott rám, de amikor elmagyaráztam, hogy ki vagyok, készségesen segített, a kulcsok már nálam voltak, de azért gondoltam, jobb, ha bemutatkozom. Amikor befejeztük a beszélgetést, elindultam felfelé a kilencedik emeletre, fölöttem már csak egy szint van, ahhoz képest, hogy csak tíz szint van benne, kívülről kinéz húszemeletesnek is. Nem szeretek lépcsőzni, de most kivételesen azt választottam, nem tudom miért, talán félek egy kicsit, a látványtól, de az biztos, hogy nagyon izgulok, vajon milyen lesz? Mire felértem teljesen elfáradtam, legközelebb biztos, hogy lifttel jövök. A lépcsőkön, és egyaránt a lépcsőházban szőnyeg volt, és tiszta, ezt jó látni, szóval még sem egy lepukkant helyre küldött, ennek örülök. Minden szinten kettő ajtót láttam, szóval ahhoz képest, hogy milyen óriás ez az épület nem laknak benne sokan.

Remegett a kezem, de nem engedtem, hogy legyőzzön, mindenképpen kinyitom azt az ajtót. Hallottam, hogy kattant a zár, vettem még egy utolsó nagy levegővételt, és kinyitottam az ajtót. Átléptem lakásom küszöbét és tátva maradt a szám…

10. fejezet - "Vizesfejű"

Sziasztok! :)

Remélem, mindenki ki tudta magát pihenni már a karácsonyi nyüzsgésből. ;)

A fejezetet kicsit előbb szerettem volna hozni, de lustaságom határtalan, ezért elnézést is kérek, még ígérem, hogy lesz egy fejezet decemberben, ami mondhatni egy szakasz lezárása lesz. A blogra felkerült egy újabb szereplő és egy újabb modul, melynek címe „Amabel kedvencei”.

Az előző fejezethez válaszoltam már, ha gondoljátok, nézzétek meg, és nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok! :))

A fejezetet négy embernek ajánlanám, Mirjamnak, Vanity-nak és a két Kingámnak, remélem, tudjátok, hogy miért. ;)

Jó olvasást kívánok minden kedves Olvasómnak! :)

Kisses&Hugs♥, adadel

"Vizesfejű"

Félek, sőt rettegek, vajon milyen ruhát vetet fel velem Zachie? Az évek folyamán megtanultam azt, hogy ha bármilyen fajta öltözékről van szó, nem szabad rá hagyatkoznom, mert mindig valamilyen kihívó darabot akar rám aggatni, egyszer sem az lett, amit szeretett volna, de szerintem most sem lesz másképp, remélem, azért nem csak az az egy ruha lesz az üzletben.

-          Gyere már, ne félj, nem fog senki sem megzabálni, vagyis most még nem, majd lehet, hogy akkor igen, ha felvetted a ruhát – nézett hátra rám, mert egy-két lépéssel le voltam maradva. Amint kimondta ezt a mondatot, én teljesen lecövekeltem, mi az, hogy… miért választ nekem mindig olyan ruhát, ami felkelti az emberekben a fantáziát?

-          Nem lehetne inkább az, hogy én válasszam ki? – fordultam meg, és szememmel egy másik ruhaboltot kerestem.

-          Még nem is láttad! – jött oda hozzám, megragadta a karom és maga után húzott – Addig ne vonj le semmilyen véleményt, amíg nem láttad a saját szemeddel! – teljesen felesleges megnéznem, hiszen biztos vagyok abban, hogy nem fog tetszeni, de legyen, nézzük meg.

-          Oké.

Felmentünk a nem is tudom hányadik emeletre, mert elterelte a figyelmemet minden kis apróság, egy ruha jobbra, egy cipő balra, ékszerek a harmadik irányban, szóval minden, de nem volt sok időm nézelődni, mert Zach szerint sietnünk kell, mondja az, aki sokkal később kelt fel, mint kellett volna. Elértünk ahhoz a bolthoz, ami vagy egy gyönyörű ruhát tud ma adni nekem, vagy egy túlságosan feltűnőt, ha az utóbbi lesz, biztos, hogy nem veszem meg. Vajon milyen színű lesz, milyen lesz a szabása, meddig fog érni, rövid vagy hosszú lesz? Nem sokára kiderül, hiszen Zach már az eladónővel beszél, és a lány amint megtudta, hogy miért jöttünk, eltűnt pár percre.

-          Zach, nagyon remélem, hogy valami egyszerű, és nem pedig túlcsicsázott ruhát választottál, és talán a legfontosabb, hogy nem vagyok hajlandó olyat felvenni, ami túl sokat enged láttatni a szemnek – fontam össze karjaimat magam előtt.

-          Nyugalom, biztos vagyok abban, hogy tetszeni fog – járkált a szebbnél szebb ruhák között – Na látod, a hölgy már meg is hozta – az a hölgy, biztos vagyok abban, hogy nem több húsz évesnél, és az sem kizárt, hogy Zachre szemet vetett. Csinos a lány, de nem néznének ki jól egymás mellett, de Zachez szerintem tökéletesen illik Katelin, Delia azt mondta, hogy nagyon gyorsan kisajátította a kisebb-nagyobb praktikákat, nagyszerű vezetőt találtunk a pompon csapathoz.

-          Már csak egy aprócska probléma van – néztem a srác szemébe, de ha jól látom, nem esett le neki.

-          Mi lenne az?

-          Szerinted? Látom a ruhát? Nem, mert benne van egy ruhavédő zsákban – mondjak véleményt arról? Kész lökött ez a gyerek. Fújtam ki a levegőt hangosan.

-          Upsz, bocsi – ezzel megfogta és lehúzta a cipzárt. Én eközben végigfutattam szememet az egész üzletben, nem ez volt az első, hogy itt járok. Rengeteg gyönyörű alkalmi és/vagy koktélruha megtalálható temérdek sok színben, ezért is szeretek ide jönni, mert abban biztos lehetek, hogy megtalálom a megfelelőt. Ha Zach nem jót választott, akkor én fogok itt keresgélni egy kicsit – Amabel, most már megnézheted – térített ki a nézelődésből. Amint megláttam a ruhát, elakadt a lélegzetem egy pillanatra, ez valami mesés, ezt Zach választotta? El sem tudom hinni.

-          Ez… ez… - Zach felnevetett, nem csodálkozom rajta, hiszen biztos vicces látványt nyújthatok.

-          Nagyon szívesen, most pedig menj és próbáld fel! – adta kezembe és eltámogatott a próbafülkéig. Ez majdnem, hogy lehetetlen, tudtam, hogy jó ízlése van néha, de hogy ennyire? Lassacskán felébredtem a kábulatomból, és magamra húztam a ruhát. Nem szeretnék egoistának hangzani, de azt hiszem, hogy ennél jobban már nem is állhatna semmi sem. Nem szeretném még egy ideig megmutatni senkinek sem, majd legyen este meglepetés, tudom, hogy Zach már látta ezt a majdnem csodát, de rajtam még nem. Kevés olyan ruha van, amire azt mondom, hogy megfelelő, mert bárki, bármit mond, én nem vagyok se modell, se bámulatos énekes és/vagy színésznő, egy átlagos ember vagyok, aki nem tökéletes, és tudom, hogy nem vagyok az.

-          Köszönöm, ez tényleg nagyon szép, ennél jobbat én sem találhattam volna – mosolyogtam Zachie-re.

Kifizettem a ruhát, igazából Zach erősködött, hogy majd ő elintézi, de nem engedtem a huszonegyből. A lány, akitől megkaptam, eléggé gonoszan nézett rám, nem tudom, mi baja lehet a mai fiatalságnak. Nem tudom, hova tűnt el Zachie, de nem találtam sem a boltban, sem pedig az előtt, néha olyan, mint egy kis óvodás, aki még az anyukája mellett is el tud veszni. Leültem egy padra, hátha véletlenül morzsákat szórt maga után, és visszatalál. Sejtésem beigazolódott és egy jó húsz perc múlva – lehet, hogy volt az több is - meg is jelent két szatyorral a kezében, nem tudom, hogy mik lehettek benne, de nem is kérdeztem, úgysem árulná el, és vagy valami nagyon jó dolgot rejtenek azok a táskák, vagy nem, de bízom abban, hogy az előbbi megállapításom a jó. Amint visszaért, elindultunk haza, végre hat hét után betehetem a lábam a saját házunkba. Nem tartott sokáig, amíg megérkeztünk úti célunkhoz, hiszen ez a legközelebbi bevásárlóközpont hozzánk. Amikor már csak pár házzal voltunk arrébb, láttuk, hogy kettő-három kisebb teherautó parkol előttünk. Valószínűleg a parti szervezők és azok az emberek, akik segítenek szüleimnek átalakítani a házat ehhez a rendezvényhez. Kíváncsi vagyok, hogyan bírták apuék ezt az egész szervezősdi lázat anyu irányából, mert ilyenkor tényleg szabadjára engedi a pokol kapuját. Ilyenkor legalább százfelé figyel, komolyan mondom, ezekben a napokban még nálam is idegesítőbb, pedig én sem vagyok százas a sztárjaimmal.

-          Felkészültél? – kérdezte Zach nevetve.

-          Fel ám’ jöhet a rémálom, majd az ezt követő álom – kacsintottam rá.

-          Akkor gyere, menjünk – szállt ki az autóból – a ruhát nyugodtan itt hagyhatod, szerintem minket is be fognak majd, hogy segítsünk.

-          Meg hiszem azt, menj csak, én még telefonálok egyet, amíg nyugtom van – mosolyogtam rá.

-          Oké, de siess! – elindult a házba.

A ruha üzletben elültettem egy bogarat a fülembe, miszerint Katelin tökéletesen illene Zachez, vajon ezek ketten is úgy gondolják? Ki kellene derítenem. Nem szeretném, ha Zachie egyedül érezné magát, amikor én Stockholmban vagyok, kell valaki mellé, akivel jól el van, és azt hiszem, hogy Jas most nem elég ehhez, nem tud teljesen rá figyelni, hiszen neki ott van még mindig Daisy, ami elég nagy szó, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen sokáig fog tartani, de az biztos, hogy nagyon örülök neki. Mivel hogy én nem tudom a lány telefonszámát, ezért legjobb barátnőm segítségét kell kérnem, és bízom benne, hogy ő is jó ötletnek tartja. Megkerestem a számát, és megnyomtam a hívás gombot, D a második csöngésre felvette…

-          Szia, Te Világutazó! Itthon vagy már? – hadarta, azt hiszem, hogy ha izgatott, mindig ilyen.

-          Szia, Delia! Hajnalban érkeztem.

-          Olyan későn? Azt hittem, hogy kora estefelé jössz – hangjában éreztem a meglepődést.

-          Én is abban a hitben voltam még tegnap ilyenkor, de a repülőtéren rá kellett jönnöm, hogy egy kicsit késik a gépem. Na, de térjünk a lényegre!

-          Ne is mondd, tudom, hogy mire készülsz!

-          Honnét tudod? – kérdeztem meglepődve, hiszen még csak én is most találtam ki.

-          Ismerlek, és már akkor rájöttem erre, amikor még itthon voltál – mondta egyszerűen – előkészítettem a terepet, Kat is ott lesz, és ruhát is szereztem neki, ami pedig a legfontosabb, hogy tetszik neki Zach.

-          Ohh… igen? Köszönöm, akkor most megyek is, mert ha jól gondolom, a srácokra rá fér egy kis erősítés. Este találkozunk, szia! – megvártam, amíg elköszön és letettem.

Amint átléptem bejárati ajtónk küszöbét, szembe találtam magam a nyüzsgéssel, mintha nem is a házunkba léptem volna, hanem valami olyan helyre, ahol soha nem áll meg az élet. Tettem pár lépést, és Flower majdnem ledöntött a lábamról.

-          Zach azt mondta, hogy nem érkezett meg a géped – nézett hugicám az említettre.

-          Te pedig hittél neki? – kérdeztem nevetve – Nagyon jól tudod, hogy imád lódítani.

-          Ez igaz – rövidke kis beszélgetésünk alatt megérkezett hozzánk apu is, mindenki annyira megölelgetett, hogy alig kaptam már levegőt.

-          Milyen volt magyar földön? – kérdezte Apu.

-          Majd mindent elmesélek, de ahhoz most szerintem nagy a felfordulás – néztem körül.

-          Igazad van – nevetett fel, mindenki visszatért ahhoz, amit éppen csinált belépésem előtt.

Végig mentem a ház azon részén, amit pár óra múlva el fogják árasztani az emberek, akik az évente megszervezett nyári bálunkra jönnek. Imádom az ilyen összejöveteleket, hiszen alkalmunk van arra, hogy olyanokkal is beszélgessünk, akikkel nem tudunk a zsúfolt hétköznapokban. A földszint teljesen olyan volt, mintha egy mesebeli terembe lépnék be. A színek és virágok harmonizáltak egymással. Minden a lila és fehér összeállításban pompázott, a függönyök, amik szépen el voltak kötve a nagy ablakok oldalához, hogy ki-be lehessen látni. Az asztalokat eltakaró abroszok is abban a számomra kedves színben pompáztak, a lilában, amit még szebbé tett a fehér. Volt ülőhelyes asztal is, és állóhelyes is, ezek mind-mind szétszórtan helyezkedtek el, a teraszon és a nappaliban is szoktak lenni, ezek már szépen fel voltak díszítve, mindegyiken gyönyörű rózsa-liliom-orchidea csokrok voltak. Az egész házban érezni lehetett a friss virágok émelyítően varázslatos illatát. Bármerre néztem, láthattam őket, a lépcsőkön, a korláton végig futtatva, a fal mellett elhelyezett vázákban, az asztalokon, és még igaz, hogy nem voltam kint a ház mögött, de gondolom, hogy ott még több van, mint idebent. Imádom ezt az összeállítást, már sokszor mondtam, hogy legyen ilyen, de eddig mindig leszavaztak, mert szerintük vannak szebb színek is, hm… szerintem ezeknél az árnyalatoknál nincs szebb, és ezzel már csak a piros tud harcba szállni. Úgy döntöttem, hogy megkeresem drága Anyukámat, és megkérdezem, hogy milyen feladatot szánt nekem. Amint rátaláltam kint a teraszon, éppen adta az utasításokat, hogy hova kell helyezniük az embereknek a fogadáshoz szükséges tárgyakat, és amint kicsit, tényleg, csak pár méterrel néztem távolabb, lesokkoltam, mert a medencénk a kétszeresére nőtt, eddig sem volt kicsi, de most szinte átfogta az egész ház mögötti részt. Sohasem értettem, hogy minek nekünk, hiszen itt van az óceán pár méterre, de az viszont igaz, hogy amikor esténként nem tudok elaludni, jó dolog, mert ebben legalább nem visznek el a hullámok, ha arra adom a fejem, hogy úszom egyet. Most a medencét végig körberakták mécsesekkel, hogy este majd szép látványt nyújtsanak. Az ámulatba esésem tartott még pár percig, és amikor sikerült feleszmélnem, odamentem Anyumhoz.

-          Szia, Anya! – köszöntem neki, rám nézett és elmosolyodott.

-          Szia, Ama! – ölelt meg – Minden rendben, jól vagy? Milyen volt a nyaralás?

-          Majd mindent elmesélek, de most inkább azt mond, hogy miben segíthetek – néztem körül, hátha találok valami olyan feladatot, ami még rám vár.

-          Szerintem már nincs olyan, ami még nem lett kiosztva, de szerintem menj a srácokhoz, talán tudsz nekik segíteni.

-          Rendben, akkor megyek is és felkutatom őket – indultam a fiúk keresésére a házban.

Voltam mindenhol, de sehol senki, vagyis azok, akiket kerestem nem találtam. Csak nem bujkálnak? Simán kinézem belőlük. Elindultam felfelé, hátha beléjük botlok. Egyszer csak hangokat hallok kiszűrődni a Tv szobából, megpróbáltam benyitni, de kulcsra volt zárva…

-          Jason, Zach, tudom, hogy itt vagytok, engedjetek be! – szóltam be nekik, hallottam, hogy valamelyikük közeledik az ajtóhoz, és ki volt az? Flower.

-          Hát te? – kérdeztem meglepetten – És te? – ez pedig már sokkolt, Jason, Zachie, Apum és Flower is itt volt. Mindenesetre kiderült az, hogy minden rájuk bízott feladatot megcsináltak és most már bujkálnak, hogy mást nehogy meg kelljen csinálniuk. Ezt a lusta bagázst.

Miből állt a délutánunk? A semmiből, mi fent tartózkodtunk, filmeket néztünk és Monopolyztunk, nem csináltunk semmi normálisat, egyszer le lettem küldve, mert éhesek voltak, úgy mentem le a konyhába, mintha kém lennék, mondhatom, elég szórakoztató volt, és szerencsémre nem is buktam le. Nem tudom, hogy kerestek-e már minket a nap folyamán, de az biztos, hogy csak Anya bukkant ránk…

-          Oké Gyerekek és Joseph, tudom, hogy mindenki itt van, ideje lenne elkezdeni készülődni – szólt be Anyu hat-hét óra környékén.

Most pedig nagy valószínűséggel mindenki a saját szobájában volt – kivéve Zach, aki Jason mellé szegődött-, hogy elkészüljön. Már felvettem a ruhát, és a cipőim között keresgéltem egy megfelelő után. De nem találtam, hiába túrom fel az egész ruhatáramat, akkor sem fogok találni, mert nem hordok annyit, hogy mindenhez legyen egy legalább. Már feladtam és azon voltam, hogy mezítláb megyek le, de meghallottam, hogy valaki kopogtat az ajtómon, Zach volt az.

-          Van egy kis problémám – húztam be az ajtón – nincs a ruhámhoz megfelelő cipő – márt végig tetőtől-talpig.

-          Csinos, nagyon csinos – bólintott elismerően -, na de én hoztam neked valamit – adta kezembe az egyik szatyrot, ami a kezében volt. Kivettem a tartalmát.

-          Ezt ugye, nem gondoltad komolyan? – kérdeztem, és a hang a mi kijött belőlem, mintha nem is az enyém lett volna.

-          Miért ne? – kérdezte meglepődést tettetve.

-          Talán azért, mert ha teszek egyetlen egy lépést, mindjárt a földön kötnék ki?

-          Nyugalom, ott leszek melletted, nem hagyom, hogy eless – ja persze, még le is kameráznád, hogy eltehesd az utókornak.

-          Ez igazán kedves tőled – vetettem oda foghegyről, miközben próbáltam farkasszemet nézni a lehetséges halálommal.

-          Tudom – ránéztem szúrósan – vedd fel, aztán tegyél pár lépést – így is tettem, nem mondom, hogy nem szép a cipő, mert akkor hazudnék, de nem nekem tervezték. Nagyon nehezen tudtam benne lépkedni – Látod, megy ez neked – kacsintott rám – bárcsak menne, a mai nap folyamán biztos vagyok abban, hogy az orromra bukom legalább egyszer – Tessék, ezeket vedd fel – adott a kezembe egy nagy ékszerdobozt, ami tartalmazott egy fülbevalót, nyakláncot, karkötőt és gyűrűt is egyaránt. Gyönyörűek voltak.

-          Tudod Zachie, ékszereket előbb találtam volna a szobámban, mint cipőt, de nagyon szépen köszönöm, ezek meseszépek – mosolyogtam rá.

-          Majd lent találkozunk – magamra hagyott, hogy nyugodtan befejezhessem a készülődést.

A cipővel még mindig nem jövök ki jól, van egy olyan érzésem, hogy ma az fogja a vesztemet okozni, de remélem, hogy rosszul gondolom. A hajamat már megcsináltam, begöndörítettem, majd egy laza copfban felkötöttem, majd felcsatoltam. A sminkkel viszont nehezebb dolgom van, milyen legyen, talán alkalmazkodjak a környezethez, és legyen lila? Igen, azt hiszem, hogy az tökéletes lesz, ehhez pedig egy kis pirosítót is rakok, és az elmaradhatatlan szájfényt, amit nem kell túlzásba vinni, most is egy szép barack színűt kentem fel. Amikor késznek nyilvánítottam magam, elindultam lefelé, hogy köszönthessem az újonnan érkezőeket. Ilyenkor összesen harmincan-ötvenen szoktunk összejönni, még szerencse, hogy nagy a földszintünk és a terasz sem mondható kicsinek. Jó páran megérkeztek már, közöttük Delia és Ben is. Odamentem hozzájuk, sikerült meglepetésszerűen lecsapnom, mert háttal álltak nekem. D-t hátulról jó szorosan megöleltem, igazából a szemét szerettem volna befogni, de mivel hogy biztos, hogy nem tetszene neki az a műveletem a sminkje miatt, inkább mégis az ölelést választottam. Nem tudom, hogy miért nem vett észre, pedig nem mondható az, hogy halkan közelítettem meg őket, igaz, hogy Jas-nek és Zachie-nek intettem, hogy ne szóljanak, de furcsa, annak azért örülök, hogy meglepődött.

-          Ama, megijesztettél – fordult meg és megölelt, ennyit még nem ölelkeztem, mint amennyit ma.

-          Nagyon csinos vagy! – a ruha színe nagyon kellemes, vidám, és tetszett az az uszályféleség is.

-          Te is, Zach csodás ruhát választott – kacsintott az említettre.

-          Most kivételesen igen – mosolyogtam el magam, miközben visszagondoltam a tavalyi ruhára, amit a srác választott.

-          Hé, mi az, hogy most kivételesen? – hangjában bujkált a nevetés, de próbált komoly maradni – Mindig is eszméletlenül szép ruhákat választok, csak éppen te nem veszed fel őket – ebben a mondatban már éreztem azt, hogy tényleg komolyan gondolja.

Miből szokott állni az ilyen összejövetel? Semmi lényegesből, beszélgetünk, eszünk, és megint beszélgetünk. Most sem történt másképp, elfoglaltuk a helyünket, ami kint volt a teraszon és társalogtunk az ételek felszolgálása előtt, alatt és után is, a szünetekben nem csak az asztaltársasággal, hanem mindenkivel, akivel éppen találkoztunk. Nem nagyon figyeltem már oda, mert vártam, hogy Kat megjelenjen, de eléggé sokáig tartott neki. A pincérek már készültek összeszedni a tányérokat és tálakat, mert vége volt az étkezésnek, amikor megláttam a szép kék ruhájában, még nem ért ki a házból, ezért gyorsan elé siettem. Nem kellett volna nagyon kapkodnom, hiszen nem tévedt volna el, mindenesetre megindultam, de nem számoltam a cipőmmel és a medencével. Tettem pár lépést, próbáltam a medencétől távol menni, de nem sikerült, mert egy srác banda kiszorított a széléhez, pont mögöttük szerettem volna elmenni, amikor a lában úgy döntött, hogy felmondja a szolgálatot és inkább összecsuklik, mint továbbmenjen, ezért történt az, hogy egy másodperc leforgása alatt belezuhantam az új medencénkbe. Mondhatom, elég meglepetten ért, becsapódáskor nyeltem vizet, nem is keveset, nagyon rossz érzés volt, ilyenkor tudom csak átkozni a vizet, a medencét, a cipőmet és magamat, hogy nem tudok benne járni. Remek, adtam még egy lehetőséget arra, hogy mindenki rajtam nevethessen. Bízom abban, hogy csak pár ember hallotta meg azt, hogy megint hoztam a formámat. Nehezemre esett felmenni a víz felszínére, mert ott, a vízben nem láttam a nevető arcokat, és az valahogy mégiscsak jobb, mintha mindenki rajtad legeltetné a szemét és közben alig kapna levegőt, mert nem bírja visszafojtani a nevetését. Amikor feljöttem és vettem egy mély levegőszippantást, bebizonyosodott az, amit elképzeltem. Mindenki a medence szélénél, vagy ijedten néztek, vagy pedig már a földön fetrengtek a nevetéstől. Azt hiszem, hogy ez az esésem felér Zachie deszkáról valójával.

-          Valaki… most… gyorsan… rakjátok be attól a Saade gyerektől a Huvu… Huvu… Huvu valamit – kiáltott nevetve legjobb barátom.

 -          Köszi Zachie – néztem rá mérgesen, de ő is ugyan úgy rám, mert Zachie-t mondtam, nem érdekel, ne nevessen, és akkor nem mondom azt neki – amúgy az Huvudvätare – mondtam, miközben elkezdtem kiúszni a medence szélére, hogy valaki segítségével kimászhassak. Egytől egyig mindenki azt nézte, hogy mit csinálok, ha nem lettem volna dühös, akkor biztos, hogy elsüllyedek a szégyentől. Most viszont ha már vizes lettem, és már mindenképpen nevetnek rajtam, ne csak én legyek a nevetségük tárgya.

-          Zach, nagyon örülnék, ha segítenél kimászni – nyújtottam a kezem. Most aztán rendesen megkevertem a kártyákat. Így hogyan fogom tudni összehozni őket?

-          Természetesen Amabel – próbálta visszafojtani a nevetését, de nem nagyon sikerült neki. Kezdett besötétedni, és már nem nagyon láthatták, hogy mit csinálok a lábammal, kitámasztottam magam, és arra vártam, hogy Zachie megfogja a kezem és beleránthassam a vízbe őt is. Szerencsémre, azt nem tudták felvenni videóra, amikor én beleestem, de most már látom, hogy több embernél is forog a kamera. Végre csillapodott a hangulata és megfogta a kezem, résen voltam és azonnal berántottam a vízbe. Na most nevess Zachary Larson. Most, még ha lehetséges, jobban nevetett mindenki, mint nálam. Most már a lányok is rákezdtek, Delia és Daisy sem fojtották vissza. Katelin is ott volt a tömegben, ha jól láttam, ő sem fogta vissza magát.

-          Amabel Maynet, ezt nagyon megbánod! – nézett rám villámló tekintettel, jujujj, most kezdjek el félni?

-          Zach… maradj… ahol… vagy – alig bírtam elmondani azt a mondatot, mert a tüdőm nem bírta egyszerre a beszédet és a nevetést.

-          Gyerekek, elég volt – néztek ránk a szüleink, de csak az anyukák, apuink dőltek a nevetéstől.

Kimásztunk mind a ketten a vízből, próbáltam sietni, hogy Zachie még véletlenül se tudjon elkapni, sikerrel jártam, nem görbült meg egy hajszálam se, amíg elértem a szobámba. Út közben próbáltam mutogatással Deliának elmondani, hogy csináljon valamit Katelin és Zach ügyével, vette az adást, és szerintem mindent elkövet, hogy sikerüljön a tervem. Úgy döntöttem, hogy már nem megyek le, csak az ablakomból figyelem az eseményeket, de nem bírtam sokáig, fáradt voltam még mindig a repülő úttól és elaludtam, kedvenceimmel álmodtam, mint mindig általában.