19. fejezet - Csingiling

Sziasztok! :)
Meg is hoztam a frisset, remélem most nem nagyon várakoztattalak meg benneteket.
Amint észrevehettétek új kinézetet készítettem, remélem elnyeri a tetszéseteket. :)
Nagyon szépen köszönöm a komikat, amiket az utolsó fejezetemhez írtatok - igyekszem mihamarabb válaszolni rájuk -, és nagyon hálás vagyok amiatt, hogy nem pártoltatok el mellőlem a pár hetes kihagyásom alatt. :)
Lehet, hogy ma nagyon félrenyúltam a zeneválasztással kapcsolatban, de azért remélem nem fogtok szörnyülködni. :D
Jó olvasást kívánok, és köszönöm, hogy vagytok nekem! :))
Puszillak Titeket♥♥♥, adadel

Csingiling

/Eric szemszög/

Boyfriend (FIGYELEM! Justin Bieber veszély, gondoltam szólok, még mielőtt menekülnétek a blogról. ;) Viszont ha nincs a sráccal semmi bajod, jó hallgatást és egyben olvasást!)

-          Akkor megegyeztünk – biccentett egyet, majd folytatta -, de ugye tudod, hogy Will most nincs itt? Nem kell ennyire úriemberként viselkedned – miért baj az, hogy jó vagyok? Amint elhangzott a mondata, mind a ketten az ajtó felé kaptuk a tekintetünket, mert kopogásra lettünk figyelmesek.

-          Will egy idióta, és csak teszi a fejét – indult el a lány a bejárathoz, közben viszont rám figyelt -, nem lehet őt komolyan venni – mosolyogtam.

-          Úgy gondolod? – vonta fel a szemöldökét. – Nekem nem úgy tűnt.

-          Az csak a látszat – na ja, még én sem tudom mi ütött belé, elhiszem hogy az édesanyja kérte, vagy parancsolta, de már nincs Angliában, hogy eleget tegyen neki. Nem látja őt, simán viselkedhetne normálisan. De azt hiszem így szórakoztatóbb a srác.

-          Akkor mi van a felszín alatt? – már a kilincset szorongatta. Szólásra nyitottam a számat, de azon nyomban be is csuktam, mikor a tekintetem rásiklott az ajtóban álló nőszemélyre.

-          Szia, azt hiszem nem kell bemutatkoznom, viszont neked sem szükséges, Mia tájékoztatott mindenről. Remélem jóban leszünk majd – lépte át a küszöböt -, Amabel örülök, hogy adtál enni ennek a tökfilkónak, mert ha nem rakják a szájába az ételt képes nem táplálkozni, még akkor is, ha nagyon éhes – köszi Drága, mintha egy kis óvodás lennék, jobban nem is tudtál volna bemutatkozni, jobban mondva bemutatni engem. Mind a kettő nő nemű lény arcán mosoly terült szét, én meg jobbnak láttam befogni, majd később megkapja. – Erickel néha harcban állunk – néha? Állandóan! – kíváncsi vagyok, hogy a viták során kinek a pártján fogsz állni majd. És majdnem elfelejtettem, üdv a kis körünkben! Mostantól te is a csapatba tartozol! – mosolygott rá a „barátnőm”, kezét nyújtotta, Ama elfogadta, majd meg is szólalt, igaz, kicsit sokkosan nézett, de ezt betudtam annak, hogy Molly a legelső percekben lerohanta.

-          Öhm szia, Molly! Örülök, hogy találkoztunk – bökte ki végül, majd rám nézett. – Szerintem Eric jól lakott, és azt mondod, hogy lusta a csávó? – vajon mi zajlódhat le a kis rajongómban? Apropó, mennyire „szeret” engem, hiszen a legtöbb fanatikus már réges-régen lerohant volna. Két lehetőség van, vagy teljesen hidegen hagyja a személyem, vagy jó az önuralma. Mind a két lehetőséget előnyösnek tartom, talán jól meg leszünk egymás közelében.

-          Lusta, én? Egyáltalán nem, Molly imádja túlozni a dolgokat – védtem meg magam, majd feltápászkodtam a kanapéról, és odamentem hozzá, hogy kellőképpen üdvözölni tudjam. Nem volt nagy ügy, adtam az arcára egy puszit, és megöleltem, viszonozta a gesztust, majd elváltunk egymástól. Amabel pont úgy helyezkedett el a lakásban, hogy teljes rálátásom volt az arcára a procedúra alatt. Az arca olyan volt, mint amire számítottam, hitetlenkedő. Mindenki így nézne ránk, ha ilyen pillanatban látna minket, hiszen mi vagyunk Svédország álompárja, viszont ez csak egy látszat, ugyan úgy, mint ahogy most Will viselkedik.

-          Viszont Kedvesem csak olyan dolgokat lehet eltúlozni, amit el lehet – a kedves, hízelgő szavak nem igaziak, még az elején azok voltak, de az idő folyamán eltűntek, és átváltoztak gunyorossá.

-          Pff oké, legyen úgy, ahogy mondod – vágtam be a durcit, beismerem, néha tényleg tudok kisfiúként viselkedni – most pedig ha megbocsájtotok, szeretnék haza menni, mert fáradt vagyok – hogy nyomatékosítsam szavaimat, megdörzsöltem szemeimet.

-          Persze, menj csak Saade baba – köszönöm szépen kedves szavait Molly kisasszony. Mondandója alatt elmentem mellette, ő pedig gyengéden megveregette a hátamat. – Aztán nehogy álmodban elraboljanak a ronda szörnyecskék! – oké, elég volt, puffoghatok, de jóízűen fel is nevethetek, melyik legyen? Éreztem Amabel pillantását magamon, ezért oda fordultam hozzá.

-          Ne is törődj velünk, nálunk ebből állnak a beszélgetések – kacsintottam rá. Ő pedig elpirult. – Te pedig Sandén, jobban tennéd, ha visszafognád magad!

-          Mert különben mi lesz? – nézett rám kihívóan.

-          Tudod te azt nagyon jól – tartottam a szemkontaktust, mégpedig azzal a pillantásommal, ami csak egy dolgot jelenthet.

-          Nem mered! – mondta visszafojtott lélegzettel.

-          Ó dehogyisnem! – vigyorogtam.

-          Hé skacok, elhiszem, hogy hiányoztatok egymásnak, és a többi, de örülnék, ha nem az én lakásomban esnétek egymásnak – mondta Amabel úgy, hogy nem tudtam megállapítani, hogy milyen érzések játszanak le benne. Mi viszont Molly-val egymásra néztünk, és elnevettük magunkat. – Most mi van? – kapkodta kettőnk között a tekintetét. Molly szólalt meg először.

-          Nem, semmi ilyesmi, vagyis persze, hiányzott a mamlasz, de nem arra gondolunk, amire most te céloztál – örülök annak, hogy nem próbálja elferdíteni az igazságot.

-          Pontosan, én teljesen máson járatom az agyamat, és ha M nem fog vissza egy kicsit a modorából, akkor megteszem – mosolyogtam a lányra, majd Molly-hoz fordultam. – Te – emeltem fel a mutatóujjamat – majd menj haza, ja és viselkedj, nem rám törni az ajtót és szép álmokat! – bólintott egyet, de amilyen bestia nem bízom meg benne. – Jó éjt Amabel, álmodj szépeket! Reggel találkozunk? – indultam kifelé.

-          Hm? – kérdezte kábultan.

-          Tudod, megyünk futni – mosolyogtam.

-          Ó, hát persze. Mondjuk fél hat? – fasza, na mindegy, majd alszom délután.

-          Rendben, de muszáj olyan korán? – kérdeztem hatalmasra tágult szemekkel. Általában a gyönyörű barna szemeimmel – nem vagyok egoista, többen mondták már, miért ne hinnék nekik? – tudok hatni a nőkre. Úgy néz ki Molly-ra nem, mert azon nyomban elnevette magát. Amabel-en viszont láttam az elgyengülés jeleit, úgy látszik, még sem hagyom teljesen hidegen.

-          Hát… - kezdett bele a mondatba – nekem muszáj, de neked nem kötelező jönnöd – küldött egy halovány, zavarban lévő mosolyt – aludd csak ki magad – pillantott Molly-ra. Úgy néz ki még mindig nem fogta fel a dolgokat, sebaj, majd az idő folyamán leesik neki.

-          Nem hagyom ki a reggeli futást, akkor majd fél hatkor ütközünk, de remélem most nem szó szerint – kacsintottam rá, majd kiléptem a már nagyra tárt ajtón. – Sziasztok! – rápillantottam a liftre, de a gondolatra felnevettem, hiszen mégis csak egy emeletet kell másznom, annyira azért nem vagyok lusta. Mikor felértem, a kulcsaimat elővettem a zsebemből, majd kinyitottam a zárat. Mikor szabad lett a belépés, úgy is tettem, majd egy sötét helyiségben találtam magamat, a villanykapcsolóért nyúltam, és amint megnyomtam, szemem elé tárult a hetekkel ezelőtt elhagyott otthonom. Kicsit hiányzott, jó most itthon lenni. Elmentem gyorsan lezuhanyozni, majd hamar az ágyamban kötöttem ki, tényleg lefárasztott a turné, itt az ideje kipihennem magamat. Még álomba szenderülésem előtt gondolkoztam egy kicsit az alattam lakó hölgyeményről… úúú, Will megfertőzött!

/Zachie szemszög/

   Igaz, hogy éjjel beszéltünk, de az nem volt az igazi, hiányzik, jobban, mint nyáron, mert akkor legalább tudtam, hogy vissza fog jönni, de most? Őrültség, nincs összekötő kapocs közöttünk, tudunk egymás nélkül élni, nem vagyunk se egy pár, se pedig házasok. Csak két különböző ember, akik az évek során egy nagyon erős barátságot, nem, inkább köteléket alakítottak ki. Mikor a lányok rávettek, hogy valljak neki szerelmet, nem gondoltam arra, hogy talán tényleg úgy is érzek, most sem hiszem azt, csak éppen valami megmagyarázatlan dolog miatt magam mellett szeretném tartani, nem pedig több ezer kilométerre, főleg nem úgy, hogy egy egész óceán választ el tőle. Szeretnék vele beszélni, még akkor is, ha semmi mondanivalóm nincs, de mégis lenne, miről tudnánk beszélni. Viszont a hülye időeltolódás miatt nem hívhatom fel, mert igaz, hogy nekem délután három óra van, de Ő már az álmait alussza.

-          Zachie, Drágám, bejöhetek? – hallottam meg anyum hangját az ajtó előtt.

-          Gyere csak – kiáltottam ki, majd leállítottam a játékot és a nyitódó ajtó felé fordultam. – Viszont, Anyu, hányszor mondjam még, hogy ne hívj Zachie-nek? – szegeztem neki a kérdést.

-          Jól van, jól van, ne haragudj, de Ama rád ragasztotta.

-          Ajj, ne hogy azt mondd, hogy nem csak ti ketten használjátok! – vágtam egy savanyú képet.

-          Én azt nem tudhatom, de nem is azért jöttem, hogy megbeszéljem veled azt, hogy hogyan hívjalak, de komolyan mondom Fiam, ha azt szeretnéd, hogy senki Zachie-zzen, először a Leányzóval kell megbeszélned – mosolygott rám.

-          Ha az olyan egyszerű lenne – mondtam morogva, majd kíváncsian figyeltem az arcát, mert még mindig nem derült ki, hogy miért jött fel hozzám.

-          Ráérsz ma? – kérdezte.

-          Attól függ, mit terveztél – mire számítsak? Félnem kell?

-          Cole-ék meglátogatnak minket – ha jön a Summer család, azt jelenti, hogy Stacie sem hiányozhat. Imádom a kiscsajt, de ha egy egész délutánt vele kell töltenem, képes kikészíteni. – Lekötnéd Stacie figyelmét?

Fly To Your Heart

-          Gondolom nincs választásom – rántottam meg a vállam, majd elmosolyodtam. – Mikor érkeznek? - Anyumnak nem is volt ideje válaszolnia, mert berobbant az ajtóm, majd egy kiskirálylány a nyakamba vetette magát.

-          Zachie, úgy hiányoztál – mondta nekem a csilingelő vékony hangján.

-          Szia Stacie – mondtuk Anyuval egyszerre – én most megyek, Zach, vigyázz rá! – mosolygott, majd kihátrált.

-          Ne félts minket Sandy néni, Zach már majdnem egy kész felnőtt, mindig vigyáz rám – hahh a kis elbűvölő szörnyeteg. Mindenkit levesz a lábáról, engem is mindig az ujjai köré csavar, mázlim van egy ilyen unokahugicával, egyetlen egy emberrel nem jön ki tökéletesen, az a személy pedig Ama, évek óta folyik a harcuk, nos, nem is nevezhetném annak, mert Amabel-nek fogalma sincs, hogy a kisasszony miért haragszik rá, eddig még nekem sem sikerült kiszednem belőle.

-          Mizujs Bogaram? – néztem le rá.

-          Zachary Larson, ne hasonlítgass engem semmilyen bogárhoz, hányszor mondjam még el neked?

-          Elnézést Ms Summer – letettem a földre, majd én is fölálltam.

-          Na látod, tudsz te ha akarsz – terült el egy diadalittas mosoly az arcán. Ahhoz képest, hogy még csak 6 éves, nagyon okos a kiscsaj.

-          Ugye, milyen okos vagyok? – húztam ki magamat.

-          Azért nem kell túljátszanod – nevetett fel. Egy kis törpe leteremtett, hát ez meg hogy lehetséges? – Zachie mit fogunk csinálni?

-          Zachie nem fog csinálni semmit sem, Zach viszont lehet, hogy elviszi Stacie-t fagyizni, meg ha szeretné, akkor meglátogathatják Jason-t is.

-          Jason-t mi? – emelte rám hatalmas kék szemeit. – Nem inkább Amabel-t? – vont kérdőre. Hangjában hallottam azt a hangsúlyt, amit csak ellene szokott használni.

-          Tévedsz, igaz, jó lenne meglátogatni Amát, és tudom, hogy te is mennyire szeretnéd Őt látni – kacsintottam rá, ő pedig rálépett csöppnyi lábával a sajátomra – na azért nem kell ennyire kimutatnod a szeretetedet – emeltem fel, majd megpörgettem a levegőben. – Tudod, Amabel egy jó ideig nem jön haza, elment külföldre tanulni.

-          Ó – emelte ujjacskáját a szájához – sajnálom Zachie – mászott fel mellém az ágy szélére, majd átölelte a nyakamat – tudom, hogy mennyire szereted Őt – mi ez a reakció, azt hittem, hogy ugrálni fog örömében.

-          Nem jobban, mint Téged – öleltem vissza. Majd fogta magát és az ajtóhoz rohant.

-          Te Butus, nem tudsz engem átverni, na de gyere, menjünk Jason-hoz! – mondta a mondat második felét vidáman. És mi az, hogy nem tudom Őt átverni? Én vagyok buta? Ő az, ha azt hiszi, hogy hazudok Neki. Mindig is tudtam, hogy Stacie egyfajta rajongást érez Jas iránt, jajajj, remélem Daisy nem tartózkodik most a Maynet villában, mert Cie még a végén kipécézné magának. Megindultam utána, a kiscsaj már a lépcsőn baktatott lefelé - … Sandy néni, ugye Zachie nem szomorú? – megálltam, hogy ne láthassanak, kíváncsi vagyok erre a beszélgetésre.

-          Miért lenne az Drágám?

-          Hát… tudod, Amabel miatt – halkította le a hangját. Miért gondolja azt, hogy szomorú vagyok? Nem vagyok az, csak hiányzik, az nem ugyan az.

-          Nem szomorú – hallottam hangjából, hogy mosolyog -, tudja, hogy majd visszajön, viszont addig is, itt vagy neki Te, még talán jobb társaság is vagy Neki – nem jobb, ugyan olyan, viszont a Manóval nem lehet úgy viselkedni, mint Amával.

-          Te is tudod, hogy ez nem igaz!

-          Na gyere Bogaram, menjünk, sziasztok! – intettem oda nagybátyáméknak, aki felszisszent, azt hiszem érezte, hogy az említett robbanni fog. Rám emelte pici ujját, majd hangosan magyarázni kezdett.

-          Zachie Larson – most rajtam volt sor a felszisszenésre – ha most nem hagysz fel a bogarazással, meg fogod bánni! – fenyegetett meg csilingelő hangjával. – Úgy nézek ki, mint egy bogár? A válasz nagyon egyszerű, NEM!

-          Miért, szerinted én úgy nézek ki, mint egy kisbaba? A válasz nagyon egyszerű, NEM!

-          Khm… Csillagom, nyugalom, úgy nézel ki, mint egy hercegnő – na igen, aranyszőke göndör fürtök, ragyogó kék szemek, és csupa-csupa rózsaszín ruha. Nem kétség, egyszer még Szépségkirálynő lesz belőle. – Zach, Te pedig néha igenis tudsz úgy viselkedni, mint egy kisgyerek, mint például most. Miért vagytok ennyire érzékenyek a nevekre? – kérdezett minket Cole, a többi felnőtt pedig nagyban mosolygott.

-          Mert csak – vágtuk rá egyszerre, majd mind a ketten megindultunk a kocsimhoz. Az út csendesen telt, majd amikor odaértünk, ledobtuk magunkat a kanapéra, ott volt Jas és Flo is, beszélgettünk, néztük egy kicsit a tévét, majd két csapatra oszlottunk, fiúk és lányok. Eltűntek a szemeink elől, Stacie viszont a felszívódás előtt elkérte a telefonomat. Én pedig amilyen aranyos és kedves vagyok, odaadtam neki, viszont lehet, hogy nem kellett volna.

/Stacie szemszög/

   Nagyon jól tudom, hogy Zachie szereti Amabel-t, sőt imádja, talán jobban is, mint kellene, ezért nem voltam vele kedves sohasem, de most muszáj lesz vele beszélnem. Kicsi vagyok, aranyos és engem mindenki szeret, ő is, de nem érdekel, nem ér az, hogy vele többet van Zachie, mint velem, pedig én vagyok az unokahúga, ő senkije sem, na jó, de,  hiszen legjobb barátok, de érzem, hogy Zachie többet szeretne, viszont én ezt még nem érezhetem, de azt tudom, hogy hiányzik neki, még ha nem is mondja ki. Vajon miért ment el Ama? Miért nem maradt itt Zachie-vel? Ő ide tartozik!

-          Zachie? – hallottam álmos hangját a vonal végéről, de nem csak én, Flo is, mivel kihangosítottuk, igaz, hogy azt mondta Ő ebben nem vesz részt, de kíváncsi arra, hogy miről fogunk beszélni.

-          Nem, én vagyok.

-          Csingiling?

-          Igen – Ő az egyetlen, és néha Zachie is, akik így hívnak, mert Ama szerint olyan a hangom, mintha csilingelne, és ugye a Tündérek csilingelve beszélnek.

-          Minek köszönhetem hívásodat? – kérdezte kíváncsian.

-          Miért mentél el? Miért hagytad itt Zachie-t?

-          Jól gondolom, hogy az említett nincs a közeledben? – nevetett fel. – Különben már szólt volna a név miatt.

-          Ma már összevesztünk, már megint lebogarazott – mondtam durcásan.

-          Cie, tudod, hogy imád téged, csak azért mondja, mert szeret.

-          Tudom, de téged is imád, miért hagytad itt? Biztos, hogy hiányzol neki.

-          Ezt Ő mondta?

-          Nem, de ismerem Őt, nem tud átverni, és nagyon jól tudod, hogy ha nem így lenne, nem hívtalak volna – mondtam.

-          Tudom, de Csing, még mindig nem értem, hogy miért hívtál.

-          Mikor jössz haza? – kérdeztem reménykedve.

-          Majd azt hiszem az őszi szünetben – ásított egyet, vajon nála mennyi az idő?

-          Olyan sokára? – azt hiszem megjelent egy könnycsepp a szememben.

-          Igen, tudod Bo… Stacie – csak nem Bogaramot akart Ő is mondani? Egyszer még nagyon megbánja ezt Zachie –, most iskolába járok, de tudod mit? Ha lesz Justin koncert, hazamegyek – nevetett fel.

-          Bieberre gondolsz? – vidultam fel, oda vagyok érte, hiszen aranyos arca van, meg minden.

-          Naná – Flo mellettem undorodva figyelte a telefont, ő sem szereti az énekest.

-          Akkor jó, biztos, hogy engem is elviszel? – pirultam el.

-          Téged is, na meg Zachie-t is, benne vagy?

-          De még mennyire! Viszont az nehéz lesz – biggyesztettem le a számat. Utálja Justin-t, biztos azért, mert féltékeny rá!

-          Hé lányok, mit csináltok? – kukucskált be az ajtón Zach, majd mintha valaki meglökte volna, beesett a szobába, és a földre érkezett, Jas pedig átlépett rajta, úgy közelített meg minket. Gyorsan letettem a telefont, még mielőtt kiderült volna, hogy kivel beszéltem, remélem Ama nem hív vissza, mert akkor lebuknék.

/Zach szemszög/

   Nem volt kellemes az esés, de nem haltam bele, viszont ezt Jas majd visszakapja. Pár perccel ezelőtt úgy gondoltam, hogy itt az ideje felkutatni Csingilinget, túl csendes volt nélküle minden, az sem kizárt, hogy valami rosszban sántikál, de semmi jele ennek. Szerencsére. Feltápászkodtam a padlóról, majd körbenéztem a lila szobában, furcsa, hogy nincs itt Ama, és még nem parancsolta meg nekünk, hogy ne szedjük szét az ágyát. Azt hiszem meg fogom tudni ezt szokni, gondoltam, majd fogtam magam és ráugrottam az ágyra.

-          Zach, lehet, hogy nincs itt Amabel, de most nagyon pipa lenne rád – rótt meg Cie.

-          Nem baj, mintha annyira érdekelne – vigyorogtam. – Na de gyere, mennünk kell, mert még a végén azt fogják hinni, hogy elraboltak minket az ufók.

-          Ne legyél már nevetséges – röhögött fel Jas -, mindenki tudja, hogy nem léteznek idegenek.

-          Úgy gondolod? – kérdezte Stacie a meggyőző hangján.

-          Igen úgy – bevetette a pillantását is -, vagy mégsem? – gondolkodott el egy pillanatig. - Á, Stacie fejezd be! Nem tudod az embereket manipulálni – rázta meg a fejét, miközben a kislányt nézte.

-          Úgy gondolod?

-          Igen úgy – majd még egyszer lejátszódott, ami pár másodperccel ezelőtt.

-          Jason, tudjuk, hogy senki sem tud normálisan gondolkodni Stacie közelében – veregettem meg a vállát. – Gyerünk Cie, ideje menni! – fogtam meg a kezét, majd magam után húztam. – Sziasztok!

   A Maynet-eknél tett látogatásunk után beugrottunk egy fagyizóba, és mire hazaértünk – fogalmam sincs, hogy hogyan értem el, de -, Stacie teljesen elfáradt, és ami a legdurvább, hogy egy rossz mondata sem volt Ama ellen. Nem tudom, hogyan történhetett ez. Most már az alváshoz készülődöm, de még előtte mindenképpen felhívom Amabel-t, régen beszéltem már vele. Ha jól látom az órát – már majdnem lecsukódtak a szemeim -, akkor nála pontosan reggel hat óra tíz perc van.