20. fejezet - Lehetnénk barátok?

Sziasztok!

Először is, elnézést szeretnék kérni, amiért még mindig nem válaszoltam a komikra, nem mentegetőzöm, mert nem változtat semmin, de ígérem, ami késik, nem múlik, csak még egy kicsit késni fog. Nem tudom, mikor lesz rájuk időm, de ha válaszoltam, kiírom a chat-be. :)

Másodszor, köszönöm, hogy elolvasod a fejezeteimet, fantasztikus érzés, köszönöm szépen!

Harmadszor pedig a komikat köszönöm, és bűntudatom van, amiért még mindig nem válaszoltam, ne haragudjatok! 

Végül pedig jó olvasást kívánok, és ha valami nem tetszik a történetben, vagy a szereplőimben, nyugodtan írjátok le, mert sokat segítetek azzal, hogy elmondjátok a véleményeteket (még ha ennyire hálátlan is vagyok :$).

Kisses&Hugs♥, adadel

Lehetnénk barátok?

   Nem hiszem el, sőt, nem is fogom, mert nincs itt semmi, nem történt az égvilágon más, csak egy álom, álmodtam, biztos vagyok benne. Viszont nagyon valósághű képkockák voltak. Érthetetlen az egész, mert a viselkedésem nem volt túlságosan mániákus, a normálisnál kicsit felpörgöttebb, de nem annyira, mint amennyire várnám. Ebből is látszik, hogy csak álmodtam, mert biztos vagyok abban, hogy nem bírnék ennyire uralkodni magamon.

   Fél hat van, éjjel is erre az időpontra terveztem a futást, a tudatalattim meg gondolom előre gondolkozott, hiszen az ébresztőórám is ehhez igazodva volt beállítva. Miután felkeltem gyorsan egy melegítőbe bújtam, felgumiztam a hajamat, majd elindultam a közeli parkba. Most léptem le az utolsó lépcsőfokról a lakásomban, pár méterre vagyok attól, hogy kilépjek a lépcsőházba. Kezemmel a kilincsért nyúltam, feltéptem az ajtót, és tekintetem megütközött egy barna szempárral. Most vagy megint álmodom, vagy tévedtem és az Erickel való találkozás nagyon is valós volt?!

   A légzésem és a pulzusom legalább a háromszorosára gyorsult, nem beszélve arról a hatalmas szédülésről, amit csak az válthatott ki, hogy itt van Ő, tőlem maximum két méterre.

-          Öhm… minden rendben van? – wow Eric Saade hozzám szólt, méghozzá a hogylétem felől érdeklődik! Kezdődhetne ennél jobban a napom? Kétlem.

-          I-i-igen, persze, már miért is ne lenne? – próbáltam felvenni a normális beszédstílust, habár eléggé nehezemre esett. A hangom sem szíveskedett engedelmeskedni, de talán nem tűnt túl ellágyultnak.

-          Akkor, mehetünk? – lépett félre az ajtóból, hogy én is ki tudjak menni.

-          P-persze – nem leszünk így jóban, a mosolyától mindjárt ideolvadok. Nem is beszélve a megjelenéséről, pedig csak egy melegítő van rajta! Még a végén ez a pasi lesz a végzetem. Ne tessék itt arra gondolni, hogy egymásba szeretünk, és minden percben szerelmes szavakat suttogunk egymásnak, mert ilyen nem létezik! Na jó, mégis, de csak a szappanoperákban. Én történetesen arra gondolok, hogy Eric fogja a bukásomat jelenteni, mert meg fogok semmisülni a közelétől, nem vagyok hozzászokva, hogy - nem csak egy kis rövidke ideig - sztárok mellett vagyok. Nagyon úgy érzem, hogy ki fogok készülni. Minden embernek vannak olyan gondolatai az életben – gondolom én, hiszen nekem is vannak -, mikor elönti a testét a forróság, mert annyira vágyódik egy emberre, mint még soha, az utóbbi időben ezt Ericnél éreztem, de most fogalmam sincs, hogy mi fog történni azáltal, hogy megkaptam ennek a kósza gondolatfuttatásomnak a valódi testbe öltő személyét.

-          Kérhetnék tőled valamit? – Ő kér tőlem valamit, na ne! Amíg a lehetetlenségen gondolkodtam, gyorsan bezártam az ajtót, majd megindultam Eric után a lifthez. Igaz, hogy futni indultunk, de elég lesz majd ha a parkban kezdjük el, nem használunk el fölöslegesen energiákat.

-          Tőlem? – kérdeztem megdöbbenten, Eric pedig kíváncsian fürkészett.

-          Igen – villantott rám egy kedves mosolyt. Úgy gondolom, hogy nem kellene így cselekednie, magába kellene zárnia ezeket a kedves gesztusokat, és akkor talán a komolyságával annyira nem tudna ledönteni a lábamról. – Tudom, kicsit elhamarkodott vagyok, de muszáj lesz ezt letisztáznunk – tartotta a szemkontaktust -, tudom Miától, hogy úgymond rajongó vagy – elkezdtem pirulni, csodálkozom is, hogy még csak most tört rám ez az emberi reakció -, és nem szeretném, ha neked, vagy akár bármelyikünknek ebből valami kellemetlenség származhatna. Erre szeretnék valami megoldást találni – nem úgy mondta, mint akit nagyon érdekelne az, hogy oda vagyok érte, mindinkább amiatt aggódott, hogy tényleg ne érjen minket olyan pillanat, amit kellemetlennek találhatnánk.

-          Öhm… hát… - mit is mondjak erre? Segítség!

-          Hé, Amabel – ááá tudja a nevemet! Akaratom kívül is elvigyorodtam, vajon ezt az extázis érzést elhagyom majd valaha? – Csak nyugodtan, nem eszlek meg – kacsintott rám, én meg már az ájulás határán voltam. A lábaim meg csak vittek a park felé, nem is emlékszem arra, hogy mikor léptünk ki az épületből.

-          Kaphatnék egy kis gondolkodási időt? – néztem rá félénken, Ő pedig jóízűen felnevetett.

-          Mondjuk, amíg futunk elég lesz? – nagyon nem, már azt sem tudom, hogy miről kell gondolkodnom. Rájöttem arra, hogy imádom a barna színt. Hihetetlen, és egyben lehetetlen az, hogy eszemnél legyek, ha itt van a közelben.

-          Bízom benne – nyeltem egy hatalmasat, majd a kiszabaduló rakoncátlan tincsemet a fülem mögé tűrtem.

-          Most pedig fussunk?! – ezért jöttünk, nem? – Igen, azt hiszem most nem vagy képes a beszélgetésre – húzta ajkait kaján vigyorra. Ha nem lennék ennyire elvarázsolva, akkor biztos, hogy visszavágok, de így csak egy szót tudtam kinyögni.

-          Futás! – és a fülembe dugtam a fülhallgatókat, még a periférikus látásomnak köszönhetően láttam, hogy Eric is így tesz, majd kilőttük magunkat. Fej-fej mellett haladtunk, de a srác kb. fél óra futás után megállt, nem tudtam, hogy mi üthetett belé, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy megszállt a bátorság, ezért megfordultam, és lassan hátra felé futottam, de úgy, hogy társalogni tudjak közben Erickel. – Na mi van popsztár, elfogyott a szufla? – ezt én mondtam volna? Büszke vagyok magamra, jajj csak nehogy megbánjam.

-          No lám csak, úgy látszik megkaptam a választ a nem rég’ feltett kérdésemre – fújta, miközben a combjára támaszkodva pillantott fel rám.

-          Nem tudom, mire gondolsz – fogalmam sincs, honnan jött ez a hatalmas bátorság, de örülök neki. Odasétált mellém, lehet, hogy egy kicsit túl közel is.

-          Biztos, hogy nem tudod? Viszont ha mindig így fogsz viselkedni, nem lesz semmi probléma – hajolt a fülemhez, ó ne, ilyet ne csinálj Eric, mert megbánod, ha elájulok, a karjaidban! Az idilli pillanatot megtörte egy számomra nagyon kellemes hang, habár most a reakcióm az volt, hogy a homlokomra csaptam a kezemet, majd megcsóváltam a fejemet. Eric pedig felnevetett. Imádlak Popular!

-          Ha nem haragszol, én ezt most felvenném – pillantottam a kezemben lévő telefonra -, addig nyugodtan fújd ki magad – mosolyogtam rá, Ő pedig vágott egy aranyos grimaszt.

-          Szia, Ama! – hallottam Zachie álmos hangját.

-          Zachie, örülök, hogy hallom a hangod, habár nem tűnsz valami fittnek – mondtam mosolyogva, Eric pedig érdeklődve figyelt, miközben próbálta a légzését normálisra visszaállítani, még én sem vettem a levegőt megfelelő tempóban.

-          Vicces vagy, tudod, nekem most este van, viszont csodálkozom, hogy ilyen élénk a hangszíned, mi történt?

-          Ha elmondom, nem fogod elhinni – nyújtottam el a mondatot. Fogalmam sincs, hogy mit fog mondani.

-          Cica, bökd már ki! – mondta nevetős hangon.

-          Mi az, hogy cica, nem vagyok a cicád, te majom! – imádom ezt a gyereket, még ha időnként idióta is. Saade mellettem hatalmas szemeket meresztett.

-          Ezt bebuktad, mert az holtbiztos, hogy majom nem vagyok! Elárulod, hogy minek sikerült felvidítania Téged, na nem mintha nem örülnék neki, amúgy még egy gyors kérdés előtte. Ugye nem hívtalak, amikor aludtál? Mert a telefonom azt jelezte.

-          Nem emlékszem, tudod, aludtam – nem árulom be Csinget, nincs értelme.

-          Pedig azt hittem, hogy ha én nem is, de egy tündér beszélt veled – hupsz, lebuktunk, de nem kell neki tudnia, hogy miről volt szó.

-          Tudod, tündérek nem léteznek – mondtam sejtelmes hangnemben.

-          Amabel! Ilyet nem mondhatsz, mintha nem te nézetted volna meg velem a Pán Pétert, most állj neki kántálni! – ezt teljesen komolyan mondta.

-          Zachie, ne már! – mégsem állhatok neki a park közepén.

-          Kántálj! – utasított.

-          Na jó – fújtam ki a fáradt levegőt. -  Hiszek, hiszek, hiszek a tündérekben – valószínűleg a normális emberek nem ismételgetnek azért egy mondatot, hogy megmentsenek olyan lényeket, amik még csak nem is léteznek. Mi ketten Zachkel tényleg nem vagyunk százasak, de nem baj, ezért szeretem Őt ennyire nagyon. A mellettem álló srác pedig szerintem nem tudta eldönteni, hogy nevessen rajtam, vagy otthagyjon, de nem ment el, szóval még nem veszítettem el teljesen.

-          Remélem sikerült felélesztened azt a tündért, aki az előbb miattad halványult el.

-          Én is remélem – mosolyodtam el, hiszen olyan aranyos, kisfiús hangon beszélt, de mégiscsak egy tizenhét éves srác szájából hallottam ezt az egészet. – Zachie, te nagyon álmos vagy!

-          Igazad lehet, de figyelmesen hallgatlak – itt az ideje elmondanom.

-          Hát… öhm… tudod… - milyen irányból közelítsem meg a témát?

-          Nem Ama, még nem tudom – megelégelte a próbálkozásomat.

-          Elhiszed, vagy sem, de itt áll mellettem Eric Saade, sőt fölöttem lakik – elmondtam, reakciója pedig egy álmos, jóízű nevetés volt.

-          Am, eddig is tudtam, hogy van fantáziád, de hogy ennyire! – tudtam, hogy nem fog hinni, mivel bizonyíthatnám?

-          Zachie, komolyan mondom! Miért mondanám, ha nem így lenne?

-          Bizonyítsd! – fogta egy kicsit vissza a nevetését, de még így is nagyon vidám volt a hangja.

-          Hogyan? – vizslattam tekintetemmel a fákat.

-          Képpel, hanggal, bármivel, ami megfelelően mutatja, hogy az tényleg az, akinek mondod – ránéztem Ericre, aki ugyancsak engem pásztázott kíváncsi tekintetével.

-          Oké, akkor majd küldök valamit, bármit, de most menj aludni, mert holnap neked is suli van! – képtelen vagyok még kérni tőle egy közös fotót, és ha oda adnám neki a telefont, hogy beszéljen Zachkel, nem is tudom, mi történhetne, de most inkább kihagynám. Valószínűleg Ericet kellemetlenül érintené, hiszen nem ismeri Zachet, még csak azt sem tudja, hogy eszik-e, vagy isszák.

-          Tudtam, hogy meg fogsz futamodni! – kacagott.

-          Tévedsz, nyomás csicsikálni Zachie baba! – próbáltam egy szigorú hangnemet felvenni.

-          Okés anyuci, de legközelebb kérek majd egy jóéjt puszit! – mondta kisfiús hangon.

-          Ó persze mindenképpen, álmodj szépeket!

-          Te pedig velem! – jött a válasz. – Ja igen, majd ha este aludni mész, bőven elég lesz akkor is. Szia! – és letette.

-          Nos, ne nézz teljesen lököttnek, habár az igazság sincs valami messze a most hallottaktól – emeltem el a fülemtől a telefont, majd zsebre vágtam, és minden figyelmemmel Eric tökéletes arcát tüntettem ki.

-          Szó sincs róla, csak egy kicsit furcsa volt – indult meg mellettem. – Jól hallottam, hogy tündérekről beszéltetek? – vigyorgott.

-          Ami azt illeti, igen – húztam meg a copfomat. Ő pedig kérdőn figyelt, nem értette, hogy mi okunk lehetett beszélni róluk.

-          Igazán?

-          Aham, tudod Eric – furcsa, hogy most Ericnek címeztem az Eric nevet, nem pedig valaki olyannak, akinek csak áradozom Ericről. Abba kellene hagynom ezt az Ericezést, túl sok Eric van egy mondatomban -, akivel beszéltem most, a legjobb barátom, és az Ő unokahugicáját Csingilingnek hívjuk, mert hasonlít rá – nem tudom teljesen megállapítani, hogy milyen érzelmek tükröződtek a szemében (ilyenkor lenne szükségem Edward erejére), de egy valamit kiláttam belőle, mégpedig a vidámságot -, és tudod mit? – néztem rá – Hagyjuk ezt a témát, elég sokan szoktak minket, kettőnket idiótának nevezni.

-          Nem is tudom, hogy vajon mi okból – állt meg, majd jobb kezét végig simította az álla alatt, mint aki nagyon gondolkodna valamin.

-          Haha, vicces vagy – böktem meg karját, bárcsak ne tettem volna, mert éreztem a karizmait. Mindegy Amabel, ne figyelj oda rá, Eric is csak egy ember, nem szabad bedőlnöd az izmoknak. Való igaz, hogy ott vannak, de ne törődj velük, gondolj arra, hogy majd egyszer Ő is megöregszik, és már nem lesz ennyire jóképű, és edzett… De bírnám, ha mellettem öregedne meg… Rendben Maynet, jól csinálod, veszekedj csak önmagaddal, igazad van, nem fogsz sohasem becsavarodni. – Mi legalább élvezzük az életet, még ha elég furcsa módon is.

-          Na látod, ezt elhiszem – abbahagytuk a futást, és innentől fogva csak sétáltunk, én is felengedtem, tudtunk normálisan beszélgetni. – Mennyire sietsz?

-          Csak annyira, hogy még suli előtt el tudjak készülni – tényleg alig hiszem el, hogy itt van Mr Eric Saade, és én nyugodt hangon tudok vele beszélni. Imádom magamat azért, mert imádatom mellett is tudok Eric közelében majdnem normális lenni.

-          Akkor… - nézett rám ragyogó szemekkel – van kajád? – azt hiszem nem meglepő módon elnevettem magamat.

-          Van, de az az én kajám, szerezz magadnak – és megindultam, természetesen rohanva a házunk felé. Ericnek van két lehetősége, az első, hogy utolér, és nagy valószínűséggel meghívom reggelizni, vagy amilyen lusta, mert láttam, hogy nem indult meg utánam, hoppon marad, és kénytelen lesz Miához, vagy Molly-hoz kuncsorogni reggeliért. Jut eszembe, ha nem álmodtam az Erickel való találkozást, akkor a barátnője is meglátogatott. Jobban mondva álbarátnője, vagyis még nem tudom, egyikőjük sem mondott még ezzel kapcsolatban semmit sem. Majd ha lesz elég bátorságom - örülnék, hogy ha a pár perccel ezelőtti még egy jó darabig megmarad -, mindenképpen rákérdezek, mert rossz szokásomhoz hűen rettentően kíváncsi természet vagyok.

-          Kösz, hogy megvártál, és hogy meginvitáltál reggelizni, tudom, hogy nem tudsz nekem ellenállni, és örültem a futásnak – ért be a bejárati ajtónál a srác.

-          Nos, Mr Tökéletes, nem vártalak meg, mert csiga vagy, nem hívtalak meg reggelizni, majd csak foglak, és ne legyél ennyire elszállva magadtól – válaszoltam nagyon is komoly arccal a mosolygósnak, de éreztem, hogy bármelyik pillanatban ellágyulhatok.

-          Mr Tökéletes?! – bólintottam. – Tetszik ez a név! – én meg megtörtem és elnevettem magamat.

-          Ez esetben többször nem fogod hallani – indultam meg fölfelé, és Eric is jött velem együtt, mármint a liftbe.

-          Miért nem? Pedig ez az igazság, tökéletes vagyok!

-          Na meg önimádó.

-          De, helyes önimádó! Ezt nem tagadhatod – hallatszott hangjából, hogy vigyorog.

-          Nem fogom növelni az egódat, szóval nem, nem vagy helyes, bűn ronda vagy – mindenki észreveheti, hogy nem mondtam igazad, mert nézz csak rá, tényleg majdnem tökéletes.

-          Hazudsz, de sebaj, elég, ha adsz a reggelidből – léptünk be a lakásomba.

-          Tudod, még alig ismerlek, de kezdem azt hinni, hogy lehetetlen eset vagy – zártam be az ajtót, majd megindultam a konyhába. – Vagyis nem, hiszen könnyen lezártuk az ügyet, semmi veszekedés, ilyennel is rég’ találkoztam.

-          Még ezt sem hallottam, hogy lehetetlen eset vagyok, de tudod mit? – én meg közben neki álltam a reggeli készítésének. - Kész öröm volt veled megismerkedni, nos, ha veszekedni szeretnél, állok rendelkezésedre, csak mondd, hogy mi a téma, és biztosíthatlak, hogy megfelelő ellenérveim lesznek ellened.

-          Most mondtam, hogy visszaszívom, te süket – hú de merész vagyok.

-          Lehet, hogy süket vagyok, de vak nem, és jól láttam, hogy sót öntöttél a teádba – lépett oda mellém a pultnál, elvette a kanalat, amivel eddig kavargattam a folyadékot, és egy keveset merített belőle, az orrához emelte és beleszagolt. – Ha merész lennék, most meg is kóstolnám, de nem vagyok az, szóval kóstold meg te – tolta oda az orrom alá.

-          Mondták már, hogy lökött vagy? – közben a kezemet a szám elé emeltem, mert még a végén képes lett volna megitatni velem a sós löttyöt.

-          Nem is egyszer – ki gondolta volna, hogy az a srác, aki a színpadon van, nem ez a srác? Mármint egyáltalán nem viselkedik úgy, mint egy huszonéves felnőtt, mindinkább egy tizenéves férfiú.

-          Szuper – kaptam ki a kezéből a kanalat, majd az egész bögrével együtt megindultam a mosogatóhoz, hogy bele tudjam önteni a nem kívánatos reggeli italomat.

-          Nos, Amabel, szeretnél megmérgezni sóval, vagy valami mással, mondjuk ciánnal? – igen, persze, minden vágyam az, hogy az imádatom tárgyát eltüntessem a föld színéről. Hoppá, néztem az Eric szobám felé, és nem nagy szerencsémre, résnyire nyitva hagytam az ajtót.

-          Igen, ez volt a tervem, muszáj volt felfedezned? – indultam eltüntetni imádatom mértékét.

-          Akkor remélem nem bánod, ha elkészítem magamnak, tudod, a rajongóim még számítanak rám, nem lenne jó eltávoznom – fogalmam sincs mit zagyvált, de csak intettem egyet hátrafelé, le nem véve a tekintetem az ajtóról, és haladtam, hogy minél előbb becsukhassam. – Kérsz te is, vagy félsz, hogy azt tenném, amit te tettél volna velem? – mit kérdezett? Huhh, oda értem, a rést megszüntettem, kulcsra zártam volna, ha a zárban lelem a kulcsot, de nem volt olyen szerencsém, ezért csak simán visszaindultam, és szememmel kérdeztem, hogy „Tessék, mit mondtál?”. – Kérsz teát?

-          Igen, kérek, köszönöm – ha nem uralkodnék magamon, már elájultam volna, de ügyes vagyok, kibírom, és barátságot fogok kialakítani vele, de azt hiszem, hogy Ő is ezen ügyködik.

-          Lehetne egy újabb kérdésem? – pillantott rám, miközben letette elém a bögrémet.

-          Csak ha nem sóztad el a teámat – mosolyogtam rá, Ő is ugyan úgy tett, majd feltette a kérdést.

-          Gondolod, hogy jó barátságot tudunk kialakítani? – lesokkoltam, most kérdezte meg, hogy lehetnénk-e barátok, oké, nézzük csak, gondoljunk arra, hogy nem Eric Saade kérdezte meg tőlem a dolgot, hanem Eric Khaled Saade, aki az előbb még futni is lusta volt, viszont megcsinálta a teámat, igen, így reálisabb, és remélhetőleg nem is fogok megbolondulni. Egy szerencsém van, hogy nem ittam, miközben kérdezett, mert az tuti, hogy az arcában kötött volna ki a forró folyadék.