13. fejezet - Saade szoba

Saade szoba

     

-          Természetesen – amint átléptük Mia ajtajának küszöbét, megszólalt a telefonja. Gyorsan előkereste a táskájából, megnézte a hívót, majd felvette.

-          Szia, te országjáró! – ült ki hatalmas mosoly a szájára. - Megvagyok, kiélvezem a szünetet, még ami megmaradt. Képzeld, kaptam egy új szomszédot – fordult felém, még mindig mosolygott, vagy egy nagyon kedves barátjával beszél, vagy tényleg örül nekem. – Pontosan, ez azt jelenti – olyan idegesítő, hogy csak Miát hallom, tudom, hogy még ez sem kedves, mert egyáltalán nem tartozik az illemhez, de kíváncsi természet vagyok. -  Elment nyaralni a pasijával, nem tudom, hogy mikor jönnek haza, de kihasználják azt az időt, amíg távol vagy – most kiről beszélhetnek? Oké Amabel, ilyenkor nyugodtan gondolhatsz Ericre, inkább rá, mint hogy hallgatózz. Róttam meg magam. – Mikor jössz haza? – hova haza, Miához, vagy az épületbe, vagy csak a városba? Eric, nem hallgatózás, Eric! Figyelmeztettem magam. – Az jó, majd akkor találkozunk! - We are like an echo, echo, echo – Szia, Eric! - Returning like an echo, echo, echo… várj! Eric? – Ne haragudj, de nagyon régóta beszéltem már vele – nagyokat pislogtam még mindig az Eric név miatt. Lehet, hogy csak képzelődtem, és túlságosan Ericen járt az eszem? Meg van ennek is az esélye, meg annak is, viszont ha rákérdezek, biztosan kapok egy egyenes választ.

-          Eric?

-          Igen, úgy hívják – bólintott, mikor mondta a válaszát, közben felhívtuk a liftet.

-          Imádom az Eric nevet, régen bele voltam zúgva egy Erikbe, de azóta kiszerettem már belőle, viszont most is egy Ericbe vagyok "szerelmes". Ő a testvéred volt, akivel most beszéltél? – remek, sikerült felpörögnöm. Jó kezdés Amabel!

-          Nem - nevetett fel. Beszálltunk egy tárgyba, ami megkönnyíti létezésünket.

-          Oh, ne haragudj, kicsit magával ragadott az áradat. Nem illik ilyet csinálni úgy, hogy még alig ismerlek, és elnézést a tolakodó kérdésért.

-          Semmi baj, nem haragszom, jó dolog néha a kíváncsiság – kacsintott rám -, viszont néha kellemetlen is tud lenni – vajon most mire célzott? Na mindegy, nem érdekes.

-          Van kocsid, vagy menjünk az enyémmel? – kérdeztem kedvesen, mikor kiléptünk az épület ajtaján.

-          Gyere, menjünk az enyémmel, és akkor legalább egy kicsit körbevezetlek a városban – mosolygott, majd megindult jobbra.

-          Rendben, köszönöm! – amint megláttam az autót, leesett az állam, és megálltam tőle öt-tíz lépéssel, majd Miára nézett, aki közben vigyorgott – Na nee! – tátogtam.

-          Mentségemre szóljon, én előbb kinéztem, mint ahogy megjelent volna a film. Nem tehetek arról, hogy Cullenéknek is ilyenjük van – mondta nevetve. Igaz, hogy neki a bronz színeiben pompázott a Volvo XC60, de akkor is ugyan az a típus. Micsoda véletlenek, mosolyogtam magamban. Amúgy nagy Twilight Saga rajongó voltam még az elején, aztán erről a megint csak idegesítő szokásról sikerült leszoknom, de helyette mindig jött valami új.

-          Elhiszem – mosolyogtam már én is, miközben beszálltunk, Mia pedig közben sorolta azokat az éttermeket, amik szóba jöhetnek. – Nem igazán ismerem a várost, szóval a választás jogát rád bízom – kacsintottam rá.

-          Kérdezhetek tőled valamit? – nézett rám az útról egy pillanatra, közben pedig bekapcsolta a rádiót. A Hearts In The Air szólt a hangszórókból, de jó ezt hallani így, hogy nem CD-ről megy, egy hatalmas vigyor került az arcomra.

-          Persze, nyugodtan – láttam, hogy ő is mosolyog.

-          Először is, nem ezt szerettem volna kérdezni, de Saade közbe szólt – nevetett fel – szereted őt? Vagy nem is ismered, vagy egy másik lehetőség az utálat, te hogyan állsz vele? – kérdezte érdeklődve.

-          A most is egy Ericbe vagyok "szerelmes" mondatom Eric Saade-nak szól, szóval teljesen a hatalmába kerített a srác – válaszoltam neki, majd a lehetetlenségemen felnevettem – Tudod Mia, „szerelmes” vagyok egy olyan valakibe, akit nem is ismerek, vagyis én csak az énekest ismerem, nem az embert.

-           Ohh, értem – motyogott valamit, amit nem értettem, de biztos valami olyasmi lehet, hogy én milyen lökött vagyok, ami valljuk be, igaz is.

-          Te mit szólsz a sráchoz, és a zenéjéhez? – ő mégis csak többet tudhat róla, hiszen beszél svédül, érti a videókat, na meg az újságokban is biztos sok cikk van Ericről.

-          A számait szeretem egy ideig, a Hearts In The Air-t is imádom most, hogy egy hónap múlva mit válaszolnék erre, az egy jó kérdés – mi lesz egy hónap múlva? Miért változna a véleménye? Kicsit elgondolkozott a válasz után, majd újra megszólalt – Eric pedig Eric, nem tudok mit mondani róla – mosolygott, és közben leparkolt, majd elindultunk be az étterembe. – Jut eszembe, hiszen én nem is Erickel kapcsolatban szerettem volna kérdezni tőled először, hanem arról, hogy miért pont ide, Stockholmba jöttél? – az ajtó közelében álló főpincér ismerte W.O. kisasszonyt, ezért szívélyesen egy üres asztalhoz vezetett minket. Majd válaszoltam, amikor helyet foglaltunk. A helyiség hangulatos volt, élénk, még is egyszerű színekkel.

-          Ez egyszerű. Tudod, mi hárman… Zach, ugye őt ismered?

-          Igen, találkoztam vele egyszer-kétszer.

-          Nos, Zach, az öcsém, és én állandóan fogadásokat kötünk egymással, általában én járok rosszul, most is ez történt, ketten egy ellen felállásban nyertek ők, hogy mi volt a feladat, azt nem részletezném, de még a tévé is közvetítette, a lényeg az, hogy abban fogadtunk, hogy én szeptembertől olyan iskolába járok, aminek a városát ők találják ki, vagyis ez úgy volt, hogy Zach rábökött az ujjával egy térképre, és én így kerültem Stockholmba. Hidd el nekem, volt már ennél rosszabb is, sőt még talán jót is tettek velem, hiszen kell egy kis levegőváltozás – merengtem vissza arra az elképesztően lehetetlennek tűnő napra.

-          Még ennél is volt rosszabb? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, én pedig bólintottam. Mia már megrendelte az ételeket, ezt is rá hagytam, mert nem beszélek svédül, és neki mégiscsak egyszerűbb, igaz, hogy a pincér biztos, hogy tud angolul, de hagyom, had érvényesüljön a saját anyanyelvén. Most így jobban belegondolva, nekem vajon melyik az igazi, a magyar vagy az angol? Amerikában születtem, de mind két szülőm magyar, és kiskoromtól fogva beszélem mind a kettő nyelvet… nehéz választás, de az a lényeg, hogy értem a családom minden tagját.

-          Volt, de ebbe ne menjünk most bele – kacsintottam.

Az ebéd alatt rengeteget beszélgettünk, mesélt ő is magáról, és ez fordítva is megtörtént. Azt hiszem, igaza van Zachie-nek, és nagyon jóban leszünk Miával. Apropó Zach… mi legyen ezzel a problémával? Büntessem egy kicsit azzal, hogy addig nem beszélek vele, amíg kész nem lesz a ház? Jó ötlet ez, vagy túl gonosz lennék? Még hogy én? Komolyan, ilyeneken gondolkozom? Egyáltalán nem vagyok ördögi, ő az, de én nem, hiszen Zach küldött egy teljesen idegen országba, városba, és a tetejében még egy totálisan üres lakásba, ez nem volt szép dolog, de ha azt nézzük, hogy talált nekem másik szálláshelyet, és még egy segítőtársat is, akkor a mérleg egy kicsit megbillen, és ezzel azt éri el, hogy nem tudom, hogy mit csináljak vele. Rendben, azt hiszem, kedves leszek, és majd csak akkor töröm a fejem a bosszún, amikor lenyugodnak a kedélyek, addig is vajszívű leszek a sráccal. Most éppen a lakásunkhoz igyekszünk, hihetetlen, hogy most is Eric egyik számát adják, lehetséges, hogy egy idő után meg fogom unni?! Ez csak költői kérdés volt, hiszen a válaszom egy határozott NEM. Ő egy tökéletesen sokrétű, színes egyéniség. Erről a nagyon okos mondatomról Shrek jutott eszembe, mégpedig az a jelenet, amikor Szamárral mennek megmenteni Fionát, és a filmek névadója el kezd okoskodni a sokrétűségről, aztán Szamár rávágja, hogy torta, majd az ogre azt, hogy hagyma… azt hiszem, hogy szervezek egy Shrek maratont. Imádom az összes részét. Már megint eltértem, komolyan mondom, ebből elég volt, hogyan tudnám fegyelmezni magamat, hogy csak egy témán gondolkozzak, legalább tíz percig? Vajon képes leszek valaha arra a harci feladatra?  Mit kellene tennem? Azt hiszem, mostantól itt az ideje ezen is gondolkozni.

-          Megérkeztünk – álltunk meg a lakások előtt –, feljössz? Átbeszélhetnénk nagyjából, hogy hogyan képzeled el a lakást, és ha ez meg van, a héten már el is kezdhetnénk, hogy minél előbb elkészüljön.

-          Igazad van, minél előbb letudjuk, annál jobb – amikor felértünk, Mia a nappaliba irányított, leültem, ő pedig közben elment fel az emeletre, majd pár perc múlva visszatért egy halom újsággal.

-          Azt hiszem, ennyi elég lesz egyelőre – kacsintott egyet, én pedig felnevettem, azt hiszem, hogy ez sok is, mint elegendő. – Mik az elképzeléseid? – kérdezte, éppen válaszolni szerettem volna, amikor megszólalt Bieber… azt hittem, hogy már átváltottam Ericre, de nem is baj, hogy nem, mert vezetés közben lehet, hogy nem hallanám meg a rádió miatt.

-          Szia, Amabel! – szólt bele hízelgő hangnemben Zachie, azt hiszem, tisztában van azzal, hogy kihúzta nálam a gyufát.

-          Zach – nyeltem egy nagyot, majd folytattam -, hogy vagy? – nem lesz túl feltűnő, hogy ilyen kedves vagyok vele?

-          Hogy vagyok? Ennyi? Nem fortyogsz a dühtől? – ha már megkérdezte, miért is ne válaszoljak?

-          De, igazság szerint nagyon is, de azt hiszem értem, hogy mi volt ezzel a célod, éppen ezért… köszönöm!

-          Köszönöm?! Baleseted volt, kórházban vagy? – kérdezte majdnem ijedt hangnemben – Szennyezik valamilyen nagyon káros anyaggal Stockholm utcáit, ami átprogramozza az agyatokat? – néha még nálam is cifrább a fantáziája, ami nagy szó, vagyis azt hiszem, hogy az.

-          Igen, nem, nem, nem és nem – azt hiszem, ennyi kérdést tett fel.

-          Ugyan úgy ismétled önmagad most, mint Saade a dalszövegeiben – hogy mi? Most komolyan Erickel jön? Ez hihetetlen! Amikor kicsit észhez térnem, gyorsan ellenkeztem.

-          Ez nem is igaz – mondtam kicsit hangosabban, mint kellett volna -, miért piszkálod Ericet?

-          Am, most ha nem vetted volna észre, nem őt, hanem téged szóltalak le – nevetett fel. Milyen pimasz… egyszer még ezzel a szemtelen beszólásaival megjárja, ebben biztos vagyok.

-          Ezt meg sem hallottam – szegény Mia azt sem tudja, hogy miről beszélünk, kétségtelen, hogy össze van zavarodva, majd idővel megismer engem, és majd Zachet is rajtam keresztül, és nem fog neki már megkottyanni semmiféle egyirányú beszélgetés, mert ki tudja következtetni, hogy miről beszélünk -, miért hívtál?

-          Baj? Mert akkor le is tehetem.

-          Ha azt mondom, hogy baj, mit szólnál hozzá? – kérdeztem.

-          Azt, hogy nem hiszem el, tudom, hogy hiányzik neked a társaságom – ennél nagyobb már nem is lehetne az egója.

-          Azt hiszem, hogy nincs igazad, teljesen megvagyok én nélküled, képzeld, van egy nagyon jó társaságom – néztem az említett felé, aki belemélyedt az egyik magazin olvasásába.

-          Szóval találkoztál Miával? Add át üdvözletemet – úgy is tettem, a lány pedig viszonozta a gesztust. – Mindent úgy csináltál, ahogy leírtam? – kérdezte.

-          Igen, úgy futkostam oda-vissza, mint egy bábu – fújtam egyet bosszúsan, Zach pedig felnevetett.

-          Ez volt a célom – tökfej. Ennél szebb szót nem találok rá, milyen sátáni, irányítgat engem, ő meg közben rajtam nevet, mondhatom, nagyon kedves. Vajon kitől örökölte ezt a roppant érdekes tulajdonságát? Vajon apujától? Ő is olyan lehetett még Sandy felbukkanása előtt? Vajon eljön Zachie idejében is az a pillanat, amikor megkomolyodik? Kötve hiszem, de azért reménykedni szabad.

-          Nos, ha kiszórakoztad magadat rajtam, akkor el is árulhatnád, hogy mi volt a főfő oka annak, hogy felhívtál.

-          Nincs főfő ok, egyszerűen furcsa volt, hogy nem vagy itt.

-          Á, szóval hiányoztam? – lehet, hogy agyalágyult szegény, de ő is hiányzik nekem.

-          Nem ezt mondtam, csak szokatlan, hogy nem dumál össze-vissza senki sem a sztároktól.

-          A sztárjaim hiányoznak, én pedig nem? – kérdeztem felháborodva, igazából csak próbáltam az lenni, de tudom, hogy csak próbálja terelni a témát. Bízik abban, hogy elragad a lendület, és elkezdek róluk beszélni… most ez nem jött be Zachie.

-          Ezt sem mondtam, vagyis de, teljesen mindegy, hogy miért, egyszerűen csak felhívtalak – olyan nehéz lenne bevallani, hogy hiányoztam?

-          Oké, akkor én meg csak úgy leteszem. Szia! – és véghezvittem azt, amit mondtam. Most biztos tátogva nézi a telefonját, mert nem hiszi el, hogy komolyan megcsináltam ezt vele. Édes a bosszú, jut eszembe, ez még nem is az. Hupsz, akkor most egy kicsit gonosz voltam.

-          Ne haragudj, de el tudjuk húzni az időt, ilyen tehetséggel áldottak meg minket – mondtam mosolyogva, és letelepedtem Mia mellé a kanapéra.

-          Semmi gond, Zach beszélt az „állandóan veszekedünk” szokásotokról, felkészültem rá – küldött felém egy mosolyt.

-          Legközelebb megpróbálom azért rövidre zárni – fordultam az asztalon szétszórt újságok felé.

-          Amikor Zach itt volt, két színt említett meg, a pirosat és a lilát – bólintottam -, próbáltam olyan képeket keresni, amik ezekre utalnak – nyújtott felém párat, rengeted klassz ötlet volt benne, és számos olyan bútor, amit még elképzelni sem tudtam volna.

-          Köszönöm! Igazából van egy elképzelésem… hogyan nézne ki az, ha az alsó szinten piros lenne minden, az emeleten pedig lila? A falakat is beleértve.  

-          Nem is olyan rossz ötlet, de inkább csináltassuk úgy, hogy átmenetesen, sötétvörösből induljon felfelé, folyamatosan halványodva, majd amikor a felénél eléri a fehér színt, kezdődjön el a lila, természetesen fokozatosan, ugyan úgy, mint a „popular szín” alulról, csak éppen ez fölfelé haladna a sötétbe.

-          Ez jól hangzik, meg is tudjuk valósítani? – lehet, hogy fejben el tudjuk képzelni, de nem lenne rossz, ha képesek lennénk a kivitelezésére is

-          Természetesen, ismerek jó embereket – kacsintott rám. – A szobákat is ilyenre szeretnéd, vagy csak a sajátodat?

-          Az enyém mindenképpen lila legyen, a többi pedig egyszerű színekben pompázzon, a fehér és fekete lehetne mindegyik szoba alkotóeleme, és kaphatnának egy-két színt kiegészítőként.

-          Megoldható – bólintott, és közben mindent lejegyzetelt.

-          Lenne egy hatalmas kérdésem – tartottam egy kis szünetet, majd folytattam -, szeretnék egy „álomvilág” szobát, ennek a fő alkotóeleme a piros lenne, és szeretnék a falakra Eric Saade-s óriás posztert rakni, nem is csak egyet, hanem annyit, amennyi elfér a falakon. Ezt is meg tudjuk oldani? – először hitetlenkedve nézett, ami nem meglepő, majd megpróbált komoly arcot vágni.

-          Egy Saade-s szobát szeretnél? Komolyan? – bólintottam. – Ez esetben, ezt is el tudom intézni.

-          Köszönöm szépen! – néztem rá hálásan. – Azt hiszem, hogy most már mennem kellene, néztem rá az órámra, még tartozom egy blog bejegyzéssel – ráztam meg mosolyogva a fejemet. Felálltunk, majd mind a ketten elindultunk az ajtóhoz, útközben felkaptam a táskámat, majd elköszöntünk egymástól, és elindultam „hazafelé”.

Tettem egy kis kitérőt, és nem a legrövidebb úton jöttem, körbenéztem a városban, a Nap sugarai kezdtek eltűnni, és ezt a világosságot felváltották a lámpák fényei, nappal is gyönyörű, de így valahogy varázslatosabb, mesébe illő. Sikeresen mindent kipakoltam a bőröndökből, már meg is fürödtem, most pedig az ágyban fejszem a laptopommal az ölemben, gyűjtöm az erőmet az első svédországi bejegyzésemhez. Ha már Stockholmnál tartok, azt hiszem, el kellene azon gondolkoznom, hogy megtanulom ezt a nyelvet, hiszen csak a hasznomra válna. Habár, nem is tudom, fog ennyire az agyam a sok-sok sztár mellett? Majd megpróbálkozom vele, először is a legfontosabb, hogy vegyek egy angol-svéd szótárat. Ha már a lakásomban élek, azt hiszem, megismerkedem a svéd konyhával is, várjunk csak, ez most hogyan jött ide? Percről-percre jobban gondolom, hogy kezdek megbolondulni, a szótár és a konyha miben egyezik meg? Semmiben, maximum abban, hogy a segítségemre szolgáló könyvben megtalálható lesz a „konyha” szócska. Fantasztikus, most hogy kiokoskodtam ezt a lehetetlenséget, ideje lenne neki állnom beszélni. A kamerát előkészítettem, szóval már csak egy play gomb lenyomása választ el attól, hogy leégessem magamat…

„Szia, Mindenkinek!

Szeretettel üdvözöllek blogomon, első bemutatkozásra kicsit flúgosnak tűnhettem, azt hiszem, hogy ez nem fog megváltozni most sem, elárulom, hogy néha túlpörgök, és akkor nem vagyok teljesen beszámítható, ezért ha mégis úgy döntesz, hogy folyamatosan végig kísérsz, előre elnézést kérek a zűrzavar miatt – mondtam a kamerába. A szívem háromszor gyorsabban vert, mint általában szokott, lehet, hogy egy kicsit izgulok? – A felállás pedig ez lesz: én beszélek, Te pedig ha kérdezel valamit írásban, valószínűleg válaszolok, persze csak ha nem kimondottan nagyon magán jellegű kérdéssel állsz elő. Rokonoknak, közeli barátoknak mondanám, hogy nem szűntek meg a telefonvonalak, de azért megpróbálok mindenről beszámolni itt is. Kezdjük csak a napomat. Repültem, majd összeszedtem a csomagjaimat, elmentem az autómért, és elérkeztem a lakásomhoz, nagyon izgultam, mert valahogy a tudatalattim megérezte, hogy nem lesz minden rendben, így is történt – hadartam, és kezdtem közben magam egy kicsit felszabadultabbnak érezni – miután felmentem az én emeletemre, remegő kézzel nyitottam ki az ajtót, és nem kis meglepetésben volt részem, egy nagyon KEDVES – nyomtam meg a kedves szócskát, hiszen egyáltalán nem így gondoltam – barátom egy olyan „otthon”-t intézett nekem, ami teljesen üres, köszönöm szépen, de tényleg jobb így, mint hogy a Te borzalmas választásodat kellene teljesen átalakítanom – vigyorogtam a kamerába. – Amúgy ma ennek a személy segítségével megismerkedtem egy nagyon aranyos emberrel, ezért hálás is vagyok – mosolyodtam el, mert tényleg hálából beszéltem. – Elkezdtük az üres semmiséget megtervezni, a héten neki is állunk, most pedig nagyon fáradt vagyok, éppen ezért ma csak ennyi lesz, jut eszembe, kihagytam a nap legfontosabb dolgát, képzeljétek el, lesz egy Eric Saade szobám, hát ez nem szuper?! Most megnézném az arcodat Zachie, akarom mondani Zach – kaptam a szám elé kezemet, majd felnevettem. – Jó éjt mindenkinek, vagyis napot, ahogy nézzük. Találkozunk legközelebb!”