18. fejezet - Vigyázz, mit kívánsz!

Sziasztok! :)
Visszatértem, és nagyon remélem, hogy a fejezet megállja a helyét, nem lett szuper, de nem is borzalmas, olvasható, és azért remélem, hogy tetszeni fog Nektek. :)
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, a több, mint 11600 oldallátogatást, és a 27 rendszeres olvasót! :))
Raktam ki egy szavazást, kattintgassatok kedvetek szerint. ;)
Jó olvasást kívánok,
        adadel

Vigyázz, mit kívánsz!

-          Hé, várj – már éppen azon voltam, hogy eltűnjek a szeme elől, hiszen már majdnem hogy szerelmet nem vallottam neki. – Ha nem bánod, én is felmennék veled, ideje lenne kipihennem magamat – megálltam, majd felé fordítva a fejemet hatalmas szemekkel néztem rá. Mégis miről beszél? - Hova fel?

-          Először Miához – sétált el mellettem, és én is lépésre emeltem a lábamat -, aztán hozzám – hozzám? Mi az, hogy hozzám? Eric itt lakik? Pont itt? Azt meg hogyan? Miért? Mikor? Lehetséges ez? Zachie vajon tudja, és ha nem, mit fog szólni hozzá? De ami a legfontosabb, itt van ERIC SAADE, az az Eric Saade, aki már csak a látványával teljesen megrészegíti a lányokat! Rendben, azt hiszem mostantól még a megszokottnál is flúgosabb leszek, vagyis megpróbálok majd nem úgy viselkedni, de hogyan csináljam? Próbálj megnyugodni Amabel! Ne őrülj bele! Mély levegő!

-          Te, Mia, hozzád? – nem bírtam mást kinyögni, igaz, hogy az agyamban millió gondolat futott át másodpercenként, de most komolyan?! Van egyetlen egy olyan csaj is, aki képes egy érthető és normális mondatot összerakni Eric Saade közelében?

-          Igen, én, mint látod, nincs itt más – tárta ki kezeit, féloldalasan rám mosolygott, majd folytatta útját fölfelé. – Mia, mert alattam lakik, vagyis Molly alatt, és nagyon jóban vagyunk – Molly alatt? Eric és Molly nem együtt laknak? Vagy most már megint mi van?! – Hozzám, mert majd aludni szeretnék – ó apám! Nem hiszek se a füleimnek, se a szemeimnek! Alszom otthon az ágyamban, LA-ben, és álmodom? Zach meg mindjárt jön, és aljas módon felébreszt?! Mi folyik itt? Nem lehet itt velem Eric, mert az azért mégiscsak kissé lehetetlen. Ez a valóság, nem valami szappanopera, vagy tündérmese!

-          Óóó oké – klassz, ennél többre nem futja?

   Milyen messze van még a lakásom? Vajon be tudok majd jutni észrevétel nélkül? Azt hiszem már eleget égettem magam. Jobb lenne egy jó forró fürdőt venni, sőt nem is, most szükségem van egy kis futásra, kiszellőztetni a fejemet. Vagy majd reggel futok, most pedig eláztatom magamat, na de nem alkohollal, hanem egy kellemes, lazító habfürdővel.

   Szépen lassan, komótosan ballagtam Eric mögött a lépcsőn. Vajon lehetséges, hogy eltűnik egyik pillanatról a másikra, mint egy kámfor? Mennyi esély van erre? Nos ha tényleg itt van előttem pár méterre, és nem szellem, sem holmi más teremtmény, hanem vérző ember, akkor erre semmi eshetőség nincs, aminek azt hiszem örülök, sőt biztos vagyok benne, hogy igen, és hogy ha lennének szárnyaim, repdesnék a boldogságtól. De nincsenek, éppen ezért inkább befogom a számat, és ami a legfontosabb, hogy ne csapkodjak a kezeimmel, mert semmi lehetőség arra, hogy elrepüljek. Habár még ha lenne is egy ilyesmi alkalmam, biztos, hogy kihagynám, a tériszonyom nem bírná a magasságot, pedig a szárnyalás jó érzés lehet.

   A felfelé vezető utunkon, én vagy minden pillanatban pislogtam, vagy pont az ellenkezőjét, vagyis még egy szempillantásra sem csuktam be a szemeimet. Nem emlékszem. Úgy néz ki, Eric nem csak a képernyőn keresztül tudja a lányokat figyelmét magához vonzani, hanem a válóságban is. Szerintem, ha a mellettünk lévő területen bomba robbant volna, azt sem vettem volna észre.

  Mikor felértünk – én hála égnek egyben, nem botlottam meg a lábaimban –, tekintetem találkozott Miával, és egy számomra ismeretlen sráccal. Egymás mellett álltak, szorosan, ezzel kimutatva, hogy Ők ketten összetartoznak. Eric pár lépéssel megállt előttük, majd megszólalt. Én tehetetlenül álldogáltam, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy hogy egyáltalán ott kell-e lennem.

-          Mia, rég láttalak! Annyira, de annyira hiányoztál! – háttal állt nekem Eric, de eléggé ismertem már a hangját ahhoz, hogy tudjam, most hatalmas vigyor ült ki az arcára. Egy lépést tett a páros felé kitárt karokkal.

-          Hátrébb az agarakkal Uram! – mondta a srác fenyegető, és furcsa hangsúllyal, de hallani lehetett azt, hogy nem gondolja komolyan.

-          Nagyölelés! – kurjantotta el Eric, majd úgy is cselekedett. Mia nevetett, a számomra ismeretlen emberke pedig kissé hitetlenkedő pillantással méregetett engem. Nem barátságtalanul, sőt, inkább kedvesen, mint aki nagyon kíváncsi. A csöppnyi gonosz pillantást betudtam annak, hogy Eric ölelgeti őket. Picit vicces látvány volt, el is mosolyodtam rajtuk. Mikor elváltak, Mia rám nézett, és megszólalt.

-          Amabel bemutatom a barátomat, Will Greslet – mutatott a mellette álló srácra.

-          Mia, még ezt sem tudod, milyen barátnő az ilyen? – csóválta Eric a fejét vigyorogva.

-          Mire gondolsz Okoska? – egy tized másodpercig, amíg Eric felfogta a gúnyos nevet, lefagyott, majd mint akit nem érdekel, visszavette a vigyort, és kifejtette azt, amire gondolt. Erre én is nagyon kíváncsi voltam.

-          Nem Will, hanem William, vagy Mr Greslet, de semmi esetre sem Will, az nem méltó az Úrfihoz – a popsztár mondókája alatt végig röhögött. Mia mosolygott, Will, vagyis William szúrósan nézett Ericre, én meg csak kapkodtam a fejemet. Milyen társaságba csöppentem? Azt hiszem, nem fogok velük unatkozni.

-          Mr Saade nagyra értékelném, ha normálisan viselkedne. Mindjárt szétesik a teste a nevetéstől – mondta a szóban forgó komolyan, vagyis szerette volna úgy mondani, de közben ott bujkált a szája sarkában egy mosoly.

-          Jó-jó, persze, de csak akkor, ha nem fogunk a középkorban élni – maga elé emelte kezeit, mint akinek védekezésre lenne szüksége.

-          Fiúk, ezt függesszük fel addig, amíg be nem megyünk a lakásba – mosolygott Mia. – Ama, gyere te is.

-          Elnézést neveletlenségem miatt – intézte a mézszőke srác felém a szavakat -, még be sem mutatkoztam. William Greslet – lépett mellém, majd amikor olyan közelségbe került, hogy csak én halljam, megszólalt. – Ha Eric nincs a közelben, nyugodtan hívj csak Will-nek – kacsintott rám. Majd kezet fogtunk, és én is elmondtam nevemet. Most sokkal könnyebben ment, mint amikor percekkel ezelőtt Erickel intéztük el ezt a procedúrát.

-          Na de William, hol marad a kézcsók? – veregette meg Will hátát a dalospacsirta.

-          Most mondta Uram, hogy nem kíván a középkorban élni – bármennyire próbálkoztam jó kedvemet visszatartani, kudarcot vallottam. Elnevettem magamat, és még mielőtt a halk kuncogásom röhögéssé változott volna, elindultam Mia után a lakásba. Gondolta volna valaki, hogy Eric Saade közelében nem csak Eric Saade-ra fogok tudni figyelni? Én soha sem, de van valami a srácban, és az egész baráti környezetben, ami kellemes, és nem engedi, hogy úgy viselkedjek, mint valami fanatikus. Lehet, hogy sikerül majd kigyógyulnom idővel a rajongásból?

-          Mia, a srácok mindig ilyenek? – kérdeztem mosolyogva, amikor én is beértem a konyhába.

-          Rosszabbak, most csak ketten vannak, de gondolj bele, milyen, amikor itt van az egész társaság, a hangzavar és a veszekedések… borzasztó, vagyis nem is annyira, mert nekem eléggé szórakoztató szokott lenni – mondta hatalmas mosollyal. – Az a legjobb, amikor mindenki Eric ellen van, szegényem meg próbálja magát védeni. – Vajon lesz részem ilyen veszekedésbe csöppenni, és ha igen, ki mellé fogok állni?

   Az élet unalmas – sokaktól szoktam hallani, de egyáltalán nem értek velük egyet. Hogyan lehetne unalmas, ha az ember lányát rengeteg, személy veszi körül? Nos, igaz, hogy ha csak egy bevásárlóközpontban lennék, és úgy rohangálnának mellettem, azt még én is unalmasnak nevezném. De úgy, hogy itt vannak a közelemben, és bevonnak a beszélgetésbe, na az szórakoztató, főleg akkor, ha egy jó humorú társasággal osztozol egy lakáson – persze csak képletesen.

   Nem is gondoltam volna hónapokkal ezelőtt – nem teljesen igaz, mert álmaimban többször is szerepelt valami ilyesmi álom, és miután felébredtem, mindig azt kívántam, bárcsak valóra is válnának ezek a dolgok -, hogy megtörténhet az velem, hogy találkozom Eric Saade-val és a barátaival, de mégis így lett. Aminek rettentően örülök, vagyis azt hiszem, habár az adrenalin – úgy gondolom -, még mindig folyik az ereimben, talán ezért nem tudom pontosan megállapítani, hogy mit érzek ezzel az egész helyzettel kapcsolatban.

   Már vagy legalább egy órája azt hallgatjuk, hogy Eric mennyire élvezte a turnét, úgy mesélt, mintha most is ugyan úgy átélné. Mondanom sem kell, hogy mennyire élveztem a beszámolót, hiszen mégiscsak első kézből hallhattam, nem pedig egy videó felvételről, viszont a lelkesedésünk – Eric és én, Ő élvezte, amit mesél, én pedig élveztem, amit mond – itt ki is merült, mert Willnek és Miának már az első 10 percben elegük volt, de nem szóltak, inkább csendben végig hallgatták. Gondolom nem szerettek volna elindítani egy újabb vitát, vagy megbántani a mesélőt.

-          Eric, nem vagy álmos? – kérdezte Mia. Nagyon úgy nézett ki, hogy már egyáltalán nem bírta. Látszott rajta, hogy szereti a srácot, de biztos, hogy már rengeteg beszámolót végig hallgatott.

-          Hm? – elsőre fel sem fogta a kérdést.

-          Álmos, nem merítette ki Önt az utazás? Mert engem igen – csatlakozott Will is.

-          Most hogy mondjátok – gondolkodott el egy pillanatig -, egyáltalán nem, teljesen fittnek érzem magam. Viszont éhes vagyok, van valami kajátok? – indult meg a hűtő felé.

-          Nincs, viszont ha haza mész, te is tudsz csinálni magadnak valamit – indult Mia is utána, majd amikor utolérte, karon ragadta, majd eltessékelte az ajtóhoz.

-          Ne már Mia, nem dobhatsz ki – torpant meg Eric, szembefordult a lánnyal, majd hatalmas kölyökkutya szemeket meresztett rá. OMG jó hogy volt egy kis távolság közötünk, amikor erre a „szörnyűségre” vetemedett, mert az holt biztos, hogy úgy elolvadtam volna, mint fagyi a forróságban. Még így is, hogy nem közvetlen közelről láttam, majdnem elvesztettem a fejemet. Itt az ideje megtanulnom együtt élni Eric jelenlétével.

-          De, pontosan ezt teszem, és nem tudsz ellene csinálni semmit sem – mosolygott rá, és kilökdöste a lépcsőházba. Amíg Eric megpróbált visszafurakodni az ajtón, én gyorsan elköszöntem Willtől, majd elindultam a veszekedő páros felé.

-          Itt az ideje nekem is mennem, majd a sétát bepótoljuk – mosolyogtam Miára, miközben a szívem a mellkasomban ki akart törni, ezt nem is csodálom, hiszen alig pár lépés választott el az ESC – szerintem, hiszen mégis csak Ő volt a legjobb – győztesétől.

-          Én nem megyek, enni akarok, Mia adj az éhezőnek ennivalót! – ezt most úgy mondta, mint egy hisztis kisgyerek. Egyem meg a kis csöppnyi szívecskéjét.

-          Én nem látok itt éhezőt, csak egy hisztis popsztárt – csóválta a fejét, kezeit pedig összefűzte maga előtt.

-          Ki kérem magamnak, nem vagyok hisztis – vágott egy aranyos grimaszt, mármint szerintem nem aranyosnak készült, de hát rajongó vagyok, nem tudom máshogyan nézni.

-          De popsztár sem – hallatszott bentről a válasz.

-          Mia, ha nem fogod vissza William urat, én fogom!

-          Eric ne nevettess, inkább menj haza pihenni, látszik, hogy fáradt vagy, úgy nyavalyogsz, mint egy öt éves kislány, akinek elvették a babáját.

-          Ez nem igaz! – mondta durcás hangnemben.

-          Ó dehogynem – upsz ezt én mondtam?

-          Mia, a barátnődet is visszafoghatnád – nem tudom, mire megy ki ez az egész játék, de szórakoztató.

-          Amabel, meg tennél nekem valamit? – fordult felém a lány, és kérlelően nézett rám.

-          Meg fogom bánni? – normális esetben azt válaszoltam volna, hogy attól függ, hogy mit, de talán nem kér tőlem hatalmas, és lehetetlen dolgot.

-          Adj neki enni! – mondta majd ránk csapta az ajtót. Mármint Ericre és rám. Te jó ég! Kettesben vagyok Eric Saade-val, megint!

-          Mi vagyok én, kutya? – dünnyögte az ajtónak, majd a hátával nekitámaszkodott. Nagyon remélem, hogy Mia nem szándékozik kinyitni az ajtót, mert akkor biztos, hogy Eric közelebbről is megismerkedhet a padlóval. – Szóval… Amabel?

-          Hm – emeltem rá a tekintetemet, mert eddig a földet pásztáztam. Bárcsak ne tettem volna, teljesen beleolvadtam a barna szemeibe.

-          Van valami ennivalód? – kérdezte vigyorogva, én meg elnevettem magamat.

-          Csinálhatunk valamit – indultam el az ajtóm felé, közben pedig abban bíztam, hogy nem csuklom össze. – Tudsz főzni?

-          Nem kimondottan, egy rántottát viszont össze tudok dobni – hallottam lépteit magam mögött.

   El sem tudom hinni még az első igazi találkozásunk után jó pár órával sem, hogy találkoztam vele, hiszen ez hihetetlen, komolyan, tényleg olyan, mint egy valóra vált álom. Nézzük csak, mit tudunk, Mia, az újonnani barátnőm, Eric Saade egyik közeli ismerőse, és nagyon úgy néz ki, hogy a kapcsolatuk hasonlít az enyémhez és Zachie-éhez. Mia barátja nagyon flúgos, igaz, annyira nem, mint én, de az biztos, hogy szórakoztató egyéniség. A többiekről pedig még nem is tudok. Nem semmi világba repített el engem az a repülő augusztus végén. Vajon vannak Ericnek hibái, vagy Ő maga a tökéletes férfi?

   Hihetetlen, hogy együtt vacsoráztam Erickel, és nem csak ettünk, hanem közösen készítettük is el, amit elfogyasztottunk. Aranyos srác, viszont érzem rajta, hogy távolságtartó is, amit teljesen megértek, hiszen rengeteg rajongóval összefuthat akármerre, és ugye nem engedhet mindenkit a személyes, közvetlen közelébe.

  

-          Kész, vége, ennyi – tette le az evőeszközöket. – Örülök, hogy nincs desszert, mert nem férne belém – küldött felém egy fáradt mosolyt.

-          Igazából… - kezdtem bele a mondatba, és eközben Eric szemeibe néztem – van a hűtőben fagyi.

-          Nem, nem, nem lehet – csóválta a fejét, de szemei közben csillogtak – nincs több kaja, még ha fincsi édesség is az a valami.

-          Biztos? – álltam fel, majd elindultam a hűtőhöz, kivettem a nyalánkságot, majd visszamentem az asztalhoz.

-          Aham, tutira – mondta, de állításától eltérően máshogyan cselekedett. – Hol vannak a desszertes kelyhek?

-          Minek? Azt mondtad nem kérsz, én meg tudom enni a dobozból is – nyújtottam ki a nyelvemet.

-          Ugye ezt nem gondolod komolyan? – torpant meg a konyha közepén, és hitetlenkedve rám nézett.

-          Dehogynem, látod, vigyázok a testedre, nem engedem, hogy elhízz – lehet, hogy ezt nem kellett volna mondanom?

-          Miért, ha kicsit nagyobb lennék, mint most vagyok, már nem is lennék jó? – közelített lassan felém.

-          Hát… nem is tudom, igaz, hogy a szemeid akkor is kábulatba ejtőek lennének, de gondolj bele, nem hordhatnál olyan ruhadarabokat, melyek mutatnának belőled valamit, hiszen akkor csalódnának benned a rajongóid – mondtam nevetve.

-          Huhh – horkant fel – nem tudnék elhízni, egy kis cukor nem árt meg, hiszen ha akarnám, még az éjjel ledolgozhatnám – villantott egy kaján vigyort. Ez most nagyon is félreérthető volt.

-          Na gyere – folyamatosan azzal a kihívó mosolyát meresztette rám, és pár másodperc múlva megindult, na és igen, akkor esett le, hogy amit mondtam nem tökéletesen egyértelmű -, mármint gyere, adok a finomságból – emeltem fel a dobozt, viszont ez a félmondat sem volt sokkal értelmesebb az előbbihez képest.

-          Tudod Amabel, neked is le kellene dolgoznod ezt a sok kalóriát – fordult felém a kanapén, mivel áttelepedtünk oda.

-          Most arra célzol, hogy… - mutattam végig magamon.

-          … hogy tökéletes alakod van, de ezt meg is kell tartani – kacsintott rám, én pedig már az ájulás legeslegközelebbi pontján álltam, vagyis ültem. Minden percben úgy érzem, hogy mindjárt elolvadok, de ez a közelség, az arc, a mosoly, a szemeinek csillogása… azt hiszem ez nekem már túl sok. Egyetlen egy rajongó sem bírná ki ilyen sokáig. – Szóval mit szólnál egy kis testedzéshez? – nyeltem egy hatalmasat, majd megszólaltam, kicsit dadogva. Én nem szoktam dadogni, most miért beszélek úgy?!

-          Mi-i-lyen te-e-stedzéshez? – Eric pedig elnevette magát.

-          Tudod, egy kis mozgáshoz – remek, miért kell kétértelmű mondatokkal magyarázni? Nem értek belőle semmit sem.

-          Konkrétabban? – azt hiszem az arcom már teljesen a vörös színeiben pompázott.

-          Hát… nem is tudom… - húzta az időt, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha mindjárt kinyögi? – Természetesen egy kis reggeli futásra gondoltam – nevetett, rajtam, biztos vagyok benne. Ennyire azért nem nyújthattam vicces látványt… Vagy mégis?

-          Gondolatolvasó vagy, vagy valami olyasmi – legyintettem -, délután elterveztem, hogy reggel futok egyet.

-          Szuper, akkor megyünk együtt?

-          Csak egy feltétellel – wow ki vagyok én, hogy Eric Saade-nak feltételeket szabjak?

-          Na mi lenne az? – kérdezte majd egy újabb adag fagyit tömött a szájába, persze nem kézzel, hanem kanállal, de még így is került egy kevés a szája szélére. Nagyon nem jó ez… még ha videón keresztül nézném, akkor is teljesen megőrülnék, de így? Hogyan tartsam vissza a sok érzelmet?

-          Ha nem hátráltatsz a haladásban – engedtem meg magamnak egy mosolyt, és próbáltam nem a szájára összpontosítani.

-          Természetesen kisasszony, ha így történne, csak nyugodtan hagyjon le – miért is imádom én ezt a pasit? Jó lenne már, ha valaki tudna nekem erre egy tökéletes magyarázatot adni, mert amit én összemakognék itt hosszú percek alatt, biztos, hogy értelmetlen mondatok, sőt inkább szavak lennének.

-          Akkor megegyeztünk – biccentettem egyet, majd folytattam -, de ugye tudod, hogy Will most nincs itt? Nem kell ennyire úriemberként viselkedned – mosolyogtam, majd az ajtó felé kaptam a fejemet, mert kopogás zajára lettem figyelmes.

17. fejezet - A valóság utolér

Sziasztok! :)
Tudom, hogy megint sokat kellett várnotok, sajnálom, de egyszerűen kiakasztott Eric, mindenesete bízom abban, hogy tetszeni fog a fejezet.
Nagyon szépen köszönöm az oldallátogatásokat, az olvasást, a komikat és a "tetszik" gomb lenyomását. A komikra válaszoltam már, ha gondoljátok, nézzétek meg. ;)
Kingának címezve: kitalálod, melyik az a Molly-s mondat? :D
Szandinak köszönöm a címet, és hogy így láthatatlanban is kisegített engem. :))
Jó olvasást kívánok! :))

Kisses&Hugs♥

A valóság utolér

      Drive By

 Imádnak… nem is értem, hogy miért, hiszen én is csak egy egyszerű ember vagyok, akibe szorult egy kis tehetség, na meg helyes arc, de semmi több. Habár, igazuk lehet, tökéletes vagyok. Gondoljunk csak bele, nincs olyan, hogy tökéletes ember, mindenki jó valamiben, de nem mindenben, én a szórakoztatásban felelek meg, és biztos vagyok abban, hogy vannak olyan emberek, akik jobbak nálam, csak éppen nem ismerjük őket vagy azért, mert még nem futottak be, vagy pedig azért, mert olyan munkájuk van, ami nem ad ismeretséget.

 Nekem szerencsém volt, ennyi az egész, ezért rajonganak értem, azt viszont, hogy álom pasi lennék, kötve hiszem, nem is tudják, hogy ki vagyok, csak annyit, amennyit mutatok magamból. A színpadon nem lehetek olyan, mint otthon, nem adhatom ki magamból azt, hogy mennyire hülyén tudok viselkedni, néha azért mégis becsúszik kamera előtt is egy-két olyan úgymond „félrelépés”.

 Apropó, én miért is gondolkodom ilyesmiről? Mia állandóan telebeszéli a fejemet, ha egyszer egoista bunkó leszek - a nagyképűs rész igaz, hiszen ha tényleg nagyon kedves lennék, az már túl meseszerű lenne -, az csak az Ő hibája lesz, folyamatosan azt mondogatja, hogy mennyi rajongóval találkozik, és hogy mennyire odavannak értem. Főleg az új szomszédja, erről már én is megbizonyosodhattam.

 Milyen épeszű, normális ember gondolná azt, hogy szellem vagyok? Ennyire azért nem vagyok jó, inkább valami nyakba ugrásos reakciókra számítok általában, de Ő nagyon furcsa. Viszont csinos, és kicsit túl fanatikus.

 Mia kicsikarta tőlem a legújabb fotókat, hogy miért? Arról fogalmam sincs, de szerintem van valami köze az új lányhoz, WO-t nem szokták a képeim érdekelni, hiszen elmondása szerint már így is túl sokat lát belőlem.

 Jut eszembe, vajon mérges lesz rám? Jobban mondva, mérges most rám? Kicsit belepiszkáltam a tervébe, és mondhatni gonosz voltam.

 Szükségem van normális emberekre is a csapatban, a srácok nagyon nem mondhatók annak, olyanok, mint én, teljesen lököttek, persze jó értelemben.

 A viszontlátás pillanatát kicsit elhúztam, és Will – Mia barátja három éve, a nyár eleje óta együtt laknak - majd csak velünk ér haza. A tervemet úgy sikerült végrehajtani, hogy Will megkért arra, hogy intézzem el a jegyfoglalást, én meg is tettem, és nem Stockholmba, hanem a hazafelé vezető utunkon útba eső repülőtérre leszálló gépre intéztem a jegyet. Nem hiszem, hogy leellenőrizték volna, éppen ezért vagyok én a srácok társaságában a repülőtéren, nem pedig Mia.

 Fel is kellene hívnom, hiszen azt mondta, hogy ha a látókörünkbe kerül a leszálló gép, azonnal értesítsem, már tárcsázom is, mert még a végén hatalmas bosszúhadjáratba kezd, amikor utoljára történt ez meg, valami borzalmasan vicces volt, azért az gonosz volt tőle, hogy Alexéket is belevonta, Molly pedig automatikusan a lány mellé áll állandóan, rajta már meg sem lepődtem. Hatalmas túlerőben voltak ellenem, de azért valahogy sikerült kiegyeznünk, és a béke zászló meglengetése után mindenkiből kitört a nevetés.

 Hívom, de nem veszi fel… mi tart ilyen sokáig?

-          Will veled van már? – rögtön a közepébe, se köszönés, se semmi?

-          Neked is szia Mia! Köszönöm kérdésed, remekül vagyok, képzeld el, fantasztikus volt a tegnapi Made Of Pop turné lezárása, megőrültek értem, én is értük, imádnivaló rajongóim vannak – folytattam volna tovább, de elhallgattatott. Edin pedig már röhögött rajtam, azt hiszem azért, mert biztos volt abban, hogy Mia most nem rám kíváncsi.

-          Szia, Tökfej! Nos, hol vagytok, leszállt már a gépe?

-          Tökfej? – nem is vagyok az, tökéletes alakja van a fejemnek.

-          Eric, nem a fejed alakjára gondoltam, és tudom, hogy te igen, még ha ki sem mondtad – nevetett. Kedves. Ezt szinte minden héten eljátsszuk.

-          Tudom, na de Will most megy a csomagokért. Amúgy, nem tudod, hogy Molly mikor megy haza? Több hete nem hallottam már felőle.

-          Tegnap beszéltem vele, ma este érkezik a repülőjük. Helyzetjelentést kért, hogy mi folyik itthon, elmeséltem neki, hogy találkoztál Amával, képzeld el, kinevetett, amikor megemlítettem, hogy szellemnek nézett, erre tudod, hogy mit kérdezett?

-          Nem, de gondolom, mindjárt elárulod – forgattam meg szemeimet, mert előre sejtem, hogy nem fog a válasz tetszeni. Molly imád piszkálni, nem is tudom, anno’ hogyan jöhettünk össze. Igaz, a szikra megvolt közöttünk.

-          Annyira ijesztő volt? – hallottam a hangján, hogy mosolyog folyamatosan, de itt elnevette magát.

-          Haha ez nagyon vicces, ugye azért a Szent Saade-t is megemlítetted? – húztam mosolyra a számat, a mellettem álló két srác pedig felém fordul, és hitetlenkedve néztek rám egy pillanatig, majd hatalmas röhögésben törtek ki.

-          Ember, tudtam, hogy nagyra vagy magaddal, de hogy ennyire? – kérdezte Alex, majd Edin is hatalmas egyetértését próbálta kimutatni nagyon kevés sikerrel, nem bírták abbahagyni a nevetést. Legyintettem egyet, és vártam Mia válaszát.

-          Természetesen nem, mert nincs jelentősége, biztos csak véletlenül csúszott ki neki – akkor majd elmondom neki én.

-          Amúgy szerinted mikor kellene elmondani neki, hogy én vagyok az igazi?

-          Mármint az igazi pasi a számára? – mindent mindig túldramatizál, a mondatoknak más jelentést keres állandóan.

-          Úgy értettem, hogy valódi, nem pedig csak egy lidérc. Az igazi számára biztosan máshol van, nem pedig én, azért ne legyünk már ennyire nevetségesek.

-          Oké. Öhm – gondolkozott el egy kicsit – ma? Ha hazaértetek szerintem bemutathatnám, minél előbb elmondjuk neki, annál előbb fel tudja majd dolgozni.

-          Rendben. Ugye nem fog elájulni, vagy valami ilyesmi?

-          Szerintem nem.

-          Szerintem meg igen, gondolj bele, múltkor is közel állt már ahhoz az állapothoz, csak éppen nem hitte el, hogy én vagyok az a tökéletesség – tökéletesség? Ezt én mondtam saját magamról?

-          Nem is tudom.

-          Fogadjunk?

-          Képzeld, Ő is állandóan fogadásokat köt.

-          Mit jelent az, hogy állandóan?

-          Például azt, hogy februárban kötött egy fogadás, és amiatt került ide Stockholmba – meghallottam egy számomra oly kedves dallamot. Áhh, ez költői volt!

-          Popular-t hallgatsz? – nem azt mondta, hogy elege van már belőle?

-          Nem, csak csörgött Amabel telefonja – hoppá, tényleg, múltkor is azt hallottam. Ki lehetett az a srác, akivel akkor beszélgetett?

-          Hová valósi amúgy a csaj?

-          Amerikai – szuper, kaptunk egy amcsi, elkényeztetett cicababát. – Amúgy oké, fogadjunk, ha nem ájul el, a legtöbb megjelenésednél kalapot kell hordanod.

-          Most ellenkeznék, de mivel tudom, hogy remekül nézek ki bennük, benne vagyok. Ha pedig elájul – gondolkozz, mi legyen?! – Keresel, jobban mondva keresünk Mike-nak barátnőt, szegény gyerek olyan nyáfic, hogy azt már nézni is fáj.

-          Igen, itt lenne az ideje.

-          Akkor megegyeztünk, Most mennem kell, majd találkozunk otthon!

-          Oké…

-          Ja és segíts rá az első találkozáshoz valahogyan, például töltsd ki a napját velem, úgy talán meg tudja majd különböztetni a valóságot a képektől és a videóktól.

-          Oké, de hogyan?

-          Légy találékony! Szia!

-          Vigyázzatok magatokra! – letettem, mert még a végén képes lett volna minden apróságot elmondani.

 Vajon milyen Amabel? Tényleg egy beképzelt, öntelt, amerikai liba? Vagy rosszul ítélem meg őket a filmek alapján? Ki fogunk jönni egymással? Ha tényleg annyira oda van értem, vajon majd megfujt a rajongásával? Milyen szomszédnak? Idegesítő, vagy akár aranyos, kedves? Mia nem mondott róla rosszat, talán szerencsém lesz, és benne rátalálhatok egy „normális” barátra. Bízom abban, hogy nem olyan őrült a csaj, mint akár én, vagy elég, ha most körbepillantok, és Alexen, vagy Edinen megállapodik a szemem, az biztos, hogy mi sem vagyunk százasak, de ki az a mai világban?

-          Uraim – biccentett egyet, mi ez a köszönési stílus? - Nem lett volna egyszerűbb, ha egyenesen Stockholmba tartó jegyet vesz Mr Saade? – kérdezte Will, mikor odaért hozzánk, olyan mintha valami karót nyelt úriemberrel állnánk szemben. Már eléggé nehézkesen fogtuk vissza a nevetésünket. Közben újdonsült útitársunk mindenkivel megcsinálta a titkos köszönésünket. Igaz, hogy ez egy kicsit dedós, de ez csak a miénk, még a csajok sem ismerik.

-          Abban milyen szórakozás lett volna? – kérdeztem vigyorogva.

-          Talán… nem kellene még a repülés után hat órát autókázással töltenem? – oké, ha úgy nézzük ez igaz.

-          De legalább jó társaságban vagy! – mondta Alex.

-          Mert a szívem választottja nem jó társaság? – nézett szúrósan haveromra, én meg közben próbáltam elfojtani egy mosolyt, nem csak a kialakuló veszekedés miatt, hanem a használt szavak miatt is, hol élünk a 18. században? Az viszont tény és való, hogy ha ezek ketten elkezdenek veszekedni, nehéz leállniuk. Még mielőtt kitört volna a harmadik világháború, megszólaltam.

-          Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretnék minél előbb hazajutni, szóval nem ártana elindulni – Edin ugyan úgy, mint én, külső szemlélő volt a két srác összeszólalkozásánál, ránéztem, ezzel arra utalva, hogy induljunk neki, és talán jönnek a többiek is.

-          Ki vezet? – kérdeztem, az autó mellett állva.

-          Majd én – eresztett ki egy sóhajt Alex.

-          Csipkerózsika, ébresztő – simított végig valaki az arcomon, miközben suttogott. Majd pár másodperc múlva hallottam újra megszólalni.

-          Szundi… hasadra süt a nap – mocorgás neszei ütötték meg a fülemet, na meg persze a halk nevetés.

-          Lusti, megérkeztünk – valaki nagyon jól szórakozik rajtunk. Van egy olyan sejtésem, hogy sikerült elaludnunk az út alatt. Szememhez nyúltam, megdörzsöltem, majd kinyitottam, és egy vigyorgó Jessica-val találtam szembe magamat.

-          Még mielőtt gyunúsítgatnál – emelte maga elé a kezeit -, nem én Csipkerózsikáztalak le, meg persze nem én simogattalak meg – itt elszakadt a cérna, minden álmos arc elkezdett nevetni – jajj fiúk, miért gondoltok mindig rosszra? – kérdezte az egyedüli lány fejcsóválva.

-          Tudjátok – nézett körbe azokon Alex, akik elszundítottak -, nem értem, hogyan lehettek ennyire lusták, vagy mit tudom én, hogy mik. Jessica-n kívül mindenki bealudt, még ha Ő alszik el, azt mondom, oké, mégiscsak nő, de ti! Mindannyian puhányok vagytok – csóválta fejét.

-          Fogd be Alex – szólt rá Kevin. – Ha nem te vezetsz, ugyan így tettél volna.

-          Mondjuk ez igaz, de mégsem így történt.

-          Oké srácok, átveszem a kormányt, mindenki pihenje ki magát – szépen sorjában leszállítottam táncosaimat saját lakásukhoz.

 Alig vártam már, hogy hazaérjünk, viszont még nincs vége a napnak, vár rám egy nehéz feladat. El kell mondanom Amabelnek, hogy múltkor nem szellemet látott, mert én voltam az, az igazi Eric Khaled Saade. Mindemellett még meg kell egy fogadást nyernem, habár még ha veszítek, akkor sem lesz nagy probléma. A lényeg, hogy minél előbb az ágyamban lehessek, és kipihenhessem magamat. Molly-val pedig itt lenne az ideje letisztázni a dolgokat.

-          Segítsek Will? – kérdeztem tőle, aki már a bőröndjei szedte ki az autóból.

-          Ha kérhetem, William-nek vagy Mr Greslet-nek hívjon – mintha nem lennénk barátok.

  Echo

-          Honnan jött ez a magázódási hóbort William? – mondtam a nevét hangsúlyozva.

-          Édesanyám szerint újra itt van az ideje normálisan, tisztességesen beszélni, remélem hamar elfelejti, és visszatérhetek – mondta lemondóan, én meg közben alig bírtam megállni nevetés nélkül.

-          Oké haver – rám nézett egy amolyan „én magasabb rangú ember vagyok” tekintettel -, akarom mondani, rendben van William – ez kész őrület, az biztos, hogy nem fogunk így unatkozni. – Nos, Uram, segíthetek?

-          Megoldom, menjen csak – oké, nem vitatkozom, akkor legalább leszek olyan kedves, és nem foglalom el a liftet. Nyomás felfelé a lépcsőn.

 Lehet, hogy még egy őrült rajongónál is rosszabb vagyok, egész nap csak a zeném van a fejemben, nagyon nehéz nem azt énekelni hangosan, most is az Echo dallamát hallom a gondolataimban…

 I don't wanna go (nem akarok elmenni) - ó, dehogy nem. 

 I don't wanna stay (nem akarok maradni) – ez félig meddig igaz.

 We're going up and down (fel és le megyünk)

 We're going round and round (körbe-körbe megyünk) – egyszerűen be kellene már jelentenünk a sajtó előtt, hogy nem vagyunk együtt, meddig fogjuk fenntartani ezt a látszatot?

 Been here before (ezt már csináltuk)

 It's always the same (mindig ugyan az) – a játszadozásaink már nem ugyanazok, mint régen, mind a ketten megváltoztunk.

 We're going to break up and then (szakítani fogunk, aztán) – aztán mindketten megyünk a saját utunkon tovább. 

 Kiss and make up again (csókolózunk és kibékülünk) - de csak a kamerák előtt teszünk úgy. 

 We are like an echo, echo, echo (olyanok vagyunk, mint egy visszhang…) – ennek az oka pedig a pár évvel ezelőtti megállapodásunk, mert akkor még jó ötletnek tűnt. Mind a ketten hiszünk, jobban mondva hittünk az örök szerelemben, aztán mégsem jött össze.

 Mi más bizonyíthatná jobban, hogy nincs örökkévalóságig tartó szerelem, minthogy a telefonom megcsörrenjen, és elhessegesse ezt a kósza gondolatot?

-          Hey Man! – hallottam meg haverom hangját a vonal túloldalán.

-          Mizu J-Son? – lépkedtem a lépcsőfokokon felfelé néhol egyesével, sietős pillanataimban kettesével.

-          A héten kidobtak egy új játékot – hát igen, a HITA-ba nem véletlenül építettük bele a PS3-at.

-          Szuper! Kipróbáljuk? – mosolyodtam el.

-          Ezért hívtalak. Mikor érsz haza? – ja vagy úgy, elfelejtettem neki szólni.

-          Kevesebb, mint öt percen belül. Holnap átjössz?

-          Örömmel – itt az ideje egy kis éneklésmentes kikapcsolódásnak.

-          Akkor holnap találkozunk! Ugye nem felejtetted el azt, hogy hol lakom?

-          Hogy is felejthetném el? Amúgy Miától hallottam, hogy kapott egy új szomszédot, milyen a csaj?

-          Majd elmesélem, most igyekszem beszélni vele, szoríts!

-          Oké, haver, menni fog! Most lépek, helló!

-          Holnap! – majd mind a ketten kinyomtuk a készüléket.

 Amíg a telefonommal babráltam, hogy biztos, hogy ne a földre dobjam, hanem a zsebembe rakjam, valami, vagyis inkább valaki szó szerint ledöntött a lábamról. Az esés teljesen meglepett, nem számítottam arra, hogy bárki is használná a lépcsőt, főleg nem ennyire figyelmetlenül.

 A támadóm egy lány volt, pedig ha pasi lett volna, biztos, hogy jól leteremtem, de így ezt a röpke pillanatra felvillanó tervemet hajíthatom a kukába. Az összes haja az én arcomban kötött ki, barack illata volt, ezen merengjünk el egy kicsit… a csajok nem félnek attól, hogy méz gyűjtő barátaink megtámadják őket a fenséges aroma érzékelése miatt? Furcsa… és nem csak az, hanem én is, mióta gondolkodom azon, hogy milyen illata van egy lány hajának?

 Meglehet, hogy a zuhanás becsapódásakor bevertem a fejemet, és ez által megrongálódott valami a gondolkodóképességemnél.

Egy kis fáziskéséssel, de felállt rólam. Kedvessége határtalan volt – azután hogy állóképességemet a földbe tiporta -, kezét felém nyújtotta, és segített talpra állnom, természetesen nem nehezedtem rá az egész súlyommal, az már milyen lett volna? Nem Saade-hoz méltó. Ki lehet földre küldő kis barátnőm, és vajon Ő tudja, hogy én ki vagyok? Mert ha igen, készülhetek a robbanásra, vagy jobbik esetben nem, de akkor azt hiszem egy kicsit talán romba döntené az önbizalmamat.

        Call Me Maybe

 Az arcát felismerhetővé tette számomra, amikor eltávolította az arcába hulló gyönyörű barna haját, ezáltal egy illatfelhő csapta meg az orromat, ami ha érzelgős pasi lennék, biztos a szívemig hatolt volna, de mivel hogy nem vagyok az, ezt gyorsan el is hessegettem a fejemből.

 Rám emelte szép tündöklő kék szemeit, és láttam a felismerés pillanatát, rájött, hogy én vagyok az, de még azt is érzékeltem, hogy alig hisz a szemének. Az eddigi kezében szorongatott telefonját odaemelte a fejem mellé, amit periférikus látásomnak köszönhetően láthattam, majd amikor teljes figyelmet szenteltem az amerikai leányzónak, megpillanthattam, hogy szemeit egyik pillanatban a képernyőn legelteti, majd a másikban az arcomat nézi hitetlenkedve, csillogó tekintettel.

 Majd egy szempillantás alatt annak lehettem szemtanúja, hogy még mindig nem hiszi el, hogy én vagyok az előtte álló személy. Ki ne mosolyogna el ezen? Sőt, nem is csak mosolyogtam, hanem már vigyorogtam, bevallom, tetszik ez a reakció. A legtöbben már rég a nyakamba ugrottak volna, de Ő nem, még mindig ledöbbent arccal vizslat.

 Oké… ez még a furcsánál is furcsább volt. Megbökött, szó szerint, nem facebook-on, hanem itt, valójában, a mellkasomat, egy pillanatra… de oké, jól van, ezen már azt hiszem a szellemes eset óta nem is kellene meglepődnöm.

 Itt lenne az ideje megszólalnom, mert nem hagyhatom szegény lányt őrlődni, miszerint megint képzelődik-e, vagy sem. Kergessük el a rossz gondolatokat, és erősítsük meg azt, hogy jól látja azt, amit lát. Mit mondjak? Hogyan mondjam? Legyek kedves, vagy inkább kicsit bunkó? Melyik jutna el előbb a szívéhez? Nem tudom eldönteni, ezért inkább semmi megtervezés nélkül vágjunk bele…

-          Eric Saade – nyújtottam a kezem felé, amit vonakodva, de elfogadott. – Téged hogy hívnak? – azt hittem, hogy ez általában automatikusan szokott jönni, éppen ezért nem kis kábulatba ejthettem a lányt.

-          Amabel Maynet – nyelt egy hatalmasat, majd megszólalt, és halkan elmondta a nevét. Igaz, hogy már tudtam kilétéről, de Ő erről még nem tudott. Hoppá, itt nagy bajok lesznek, nagyon úgy áll a szénánk, hogy megint fültanúja lehetek egy rajongói sikításnak, na én ebből nem kérek.

-          Egy ölelés a sikítás elkerülése érdekében? – tört fel belőlem, mielőtt Amabel kiengedhette volna hangját. Majd mint akit teljesen átprogramoztak volna, csípőre vágta kezeit, és megszólalt.

-          Nem tudom miért gondolod, hogy sikítoznék, na jó, lehet, hogy egy kicsit elragadtatott a látványod, hiszen nézz magadra – minden nap megteszem a tükörben, mondtam magamban, miközben felvettem egy ezer wattos mosolyt -, tökéletes vagy – és egy újabb reakciója, miszerint a szája elé kapta kezét. Már késő, hallottam, ebből nem magyarázod ki magad. – Akarom mondani, te Eric Saade vagy, eddig csak a képernyőn keresztül láttalak, és megrészegített a látványod, mert élőben helyesebb vagy – hallgatott el megint, azt hiszem, nem lesz semmi bajunk az összebarátkozással, jól ki fogunk jönni. – Tudod mit, ne is figyelj rám - kezdett el hátrálni. – Valószínűleg nem is fogunk többet találkozni, szóval ezt raktározd el a fejedben, és viszont látásra – tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és elindult vissza a lakása felé.

-          Hé, várj – szóltam utána, hiszen nagyon nincs igaza, rettentően sokat fogunk még találkozni. – Ha nem bánod, én is felmennék veled, ideje lenne kipihennem magamat – kaptam tőle egy megint csak hitetlenkedő pillantás, és szólásra nyitotta a száját.

-          Hova fel?

-          Először Miához – indultam felfelé -, aztán hozzám – a lány megtorpant, nem mozdult, nem hitt a fülének.

-          Te, Mia, hozzád? – monda, vagyis inkább kérdezte, de úgy gondolom, hogy ebből egy normális érthető kérdést szeretett volna alkotni…