16. fejezet - Életre kelt álom

Sziasztok! :)
Nos, nem tudom, hogy a cím elárult-e valamit Nektek, de ha nem is, majd kíváncsi vagyok véleményeitekre. :)
Nagyon szépen köszönöm az előzőhöz kapott komikat, amikre már válaszoltam is. ;) Köszönöm a tetszik gomb lenyomását, és azt, hogy olvastok engem. :)
Nem is szaporítom tovább a szót, mert szerintem Titeket a fejezet érdekel.
Ezt a részt ajánlanám mindenkinek, mert szerintem már az első fejezet óra erre a pillanatra vártatok. :))
Jó olvasást! ;)

Életre kelt álom

 Most már biztosra tudom, hogy a fogadások mindenkire rossz hatással vannak. Nem értem magunkat, hogy miért nem vagyunk képesek leszokni róluk. Jas és Zach is több éve folytatják ezt a butaságot, természetesen engem is állandóan belerángatva, én meg általában húzok magammal mindenkit, most jelen pillanatban Daisy-t és Deliát.
 Veszítettek, ez van, most kénytelenek ugrani. Úgy gondolom, hogy a fiúk sem hagyják ki ezt az extrém lehetőséget, és ők is elmennek velük, és nem csak azért, hogy nézzék őket, vagy, hogy felvegyék nekem videóra, hanem részt fognak benne venni, már amennyire ismerem őket.
 Náluk délután három óra van, ezt az időpontot jelölték ki arra, hogy teljesítik a fogadás rájuk eső részét, mivel a srácok leálltak egymás kínzásával, minden a régi, nincs hajszínezés, sem keréklyukasztás, maximum egy-két kisebb csínyt követnek el egymás irányába, ami már megszokott.
 Deliának nincs tériszonya, nem hiszem, hogy ezzel lenne a baj, szerintem a tudatalattija a haját félti. Daisy pedig már teljesen beleélte magát abba, hogy jól érzik majd magukat, szóval elég pozitívan áll hozzá. Nem tudom, ezt hogyan érte el Jas, de sikerült neki. Zachie pedig pár órája biztosított arról, hogy majd én is láthatom a lányokat, vajon Delia fog jobban sikonyálni? Kíváncsi vagyok, de majd csak reggel tudom meg, bízom abban, hogy mire felkelek, a postafiókomban lesznek a videók.
 Most pedig meg kell próbálnom elaludni, mert ahhoz képest, hogy még csak két napot voltam az iskolában, és azóta már egyet pihenéssel töltöttem, még mindig teljesen ki vagyok merülve, és már pár perccel ezelőtt elmúlott éjfél, nem tudom, hogy hova siet ennyire ez az idő…

*

 Attól eltekintve, hogy későn mentem el aludni, teljesen fitten keltem, és nem mondhatni, hogy sokat lustálkodtam.
 Álmomban nem meglepő módon megint Eric kapta a főszerepet, hogy miért, nos, azt nem tudom, túlságosan belopta magát a szívembe pár hónap alatt, ami azt hiszem, nem csak nálam van így, hanem még több száz lánynál, akik ugyan csak rajonganak A SRÁCért, azt hiszem, kimondhatom, még ha csak magamban is, hogy Ő minden lány álma.
 Most éppen a konyhapulton támaszkodom, és teát iszom, a reggelimet már időközben elfogyasztottam. A kezemben egy újságot lapozgatok, és természetesen olvasnám, ha értenék svédül, szóval ez lehetetlen eset nálam, viszont szerencsémre nagyon sok kép van benne, és fellelhető benne egy-kettő Ericről is.
 Mára nem terveztem semmit, szóval egy kis tankönyvnézegetés után elmegyek sétálni, körülnézek a városban, kihasználom még ezt a jó időt.
 Mia felől már régen hallottam, lehet, hogy átmegyek hozzá, és meg kérdezem, hogy mi újság vele. Furcsa, hogy egyedül vagyok, főleg azért, mert ilyenkor otthon már mindenki a suli kezdés miatt sírt, vagyis inkább hisztizett, de majdnem ugyan az. Szeret iskolába járni mindenki, csak éppen nem a tanulás miatt. Azt viszont nem mondhatom, hogy nem használják a fejüket, mert hazugság lenne. Zachie-ből még azt is kinézném, hogy ügyvéd lesz, de szerintem átveszi majd apujától a cégét, mégpedig egy hatalmas autókereskedése van, nem csak LA-ben, hanem az egész Földön. Jason-ról viszont fogalmam sincs, hogy mi lesz, Daisy doktornő szeretne lenni. Delia pedig ugyan úgy, mint én, elsős egy művészképző egyetemen, simán kinézem belőle, hogy színésznő lesz. Én pedig rendezvényszervező leszek, én leszek a legjobb, tudom, hogy ez valószínűleg nem fog összejönni, de jobb, mint ha nem hinnék magamban.
 Végeztem az újság képeinek nézegetésével, ezért felmászok a szobámba, majd onnan a fürdőbe, és megpróbálok egy normális Amabelt faragni magamból, mert nem hiszem, hogy a hajam a legtökéletesebben állna, nem is beszélve a szemeimről, amik szerintem még mindig abban a  hitben élnek, hogy alszanak, vagyis még mindig az álmosságtól csillognak, de én nem vagyok álmos, szóval nem tudom, hogy ez a kettő dolog hogyan férhet össze, na de nem baj, valahogy megszoktam, hogy reggelente, sőt egész nap badarságokon gondolkodom. Éppen ezért, inkább megint áttérek valami másra.
 Napok óta valami furcsa, de jó érzés tölt el, ha Jesse-re gondolok, vagy meglátom egy fényképét, mintha történne valami, remélem, nemsokára hallok felőle valami újdonságot, egy új számnak nagyon örülnék. Bieber pedig… most komolyan a vezeték nevén hívtam? Mi van velem? Átveszem Zachie stílusát? Ez nagyon nem járja jól. Kanyarodjunk egy másik témára, valami nyugalmasabbra.
 Az ugrás, hupsz, elfelejtettem még megnézni, hogy megkaptam-e már a videót, de ha most felgyorsítom magamat, és hamar végzek, annál előbb megleshetem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi sülhetett ki az egészből.
 Most pedig kikapcsolom az agyam, és csak arra koncentrálok, hogy normálisan felvegyem a ruhámat, nem pedig kifordítva, vagy valami teljesen más formában, ahogy fel kellene, mert tőlem bármi kitelik. Egy rövid farmernadrágot, és egy szürke félvállas, pólót rángattam magamra, és az elmaradhatatlan piros kiegészítőket is felvettem, ha nincs rajtam Popular színű ruhadarab, akkor is viselnem kell valami olyan árnyalatú darabot, ne kérdezze tőlem meg senki sem, hogy miért, mert nincs rá jó válaszom.
 Azt hiszem, az, hogy nem vagyok álmos, nem igaz, csak éppen úgy gondoltam, hogy ha azt állítom, kimegy az álmosság a szememből, nagyon úgy tűnik, hogy nem jött be, na de mindegy, tegyük jobbá a napot egy kis Saade-val, hallgassuk a VOL1 számait, de előtte még meg kellene keresnem a szandálomat, amit jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy hova tettem, talán valahol a gardróbom legalján fellelem majd, feltéve ha sikerrel járok. Alig tudom elhinni, hogy kicsivel több, mint fél óra alatt, de teljesen elkészültem, rekordot döntöttem, mármint, eddig még soha nem tartott ennyi ideig, de abból kiindulva, hogy úgy mászkálok a lakásban, mint egy szellem, vegyük úgy, hogy ez meg sem történt.
 Már megint összevissza kavarog a fejem, ez borzalom, nincs egyetlen egy normális gondolatom sem, mi van ma velem? Teljesen megbuggyantam? Most már képzelődöm is, mert az alsó szinten mintha zene szólna, ami lehetetlenség, mivel én itt vagyok fent, a telefonom a kezemben, szóval még csak az sem csöröghet.

-          Amabel, meg ne ijedj, csak én vagyok az! – meg ne ijedj? Most kaptam szívrohamot! Mi van akkor, ha pont a lépcsőn mentem volna lefelé? Tuti, hogy legurulnék.

-          Ja, jó, persze – azért mégsem tehettem volna meg, hogy nem válaszolok, ezért elmakogtam egy-két értelmes szót, vagyis remélem, hogy érthető voltam. Amúgy Mia gondolatolvasó, mert a videó megnézése után elindultam volna hozzá. Lementem a lépcsőn, és egy telefonon beszélő lányba botlottam, majdnem szó szerint, fel-álá mászkált a lakásban, közben pedig svédül beszélt, egyszer-kétszer pedig felnevetett. Idegesítő, hogy nem beszélem a nyelvet, de így legalább biztonságban vannak az emberek, mert nem tudom kihallgatni a beszélgetésüket. Elindultam a laptopomhoz, de még mielőtt odaértem volna, megszólalt a Popular, vagyis a telefonom. Gyorsan a fülemhez emeltem, de még előtte hallottam, ahogy Mia a nevemet mondja, majd utána elmosolyodik, hogy miért, azt nem tudom, de van egy olyan sejtésem, hogy vicces látványt nyújthatok. Ami szerintem nem újdonság, szóval nem is nagyon figyelek oda azokra az alkalmakra.

-          Halló – szóltam bele, annyira már nem jutotta az okosságomból, hogy megnézzem azt, hogy ki keres, ezért mondhatni, tudatlan voltam.

-          Jó reggelt! Mi újság? Megnézted már a videókat? Szerintem nagyon királyak lettek.

-          Neked is jó reggelt Zachie! Vagyis… neked nem aludnod kellene?

-          De, valahogy úgy, de a kíváncsiságtól nem tudtam aludni, szóval?

-          Nem, még nem láttam a videót, ma valahogy teljesen olyan vagyok, hogy semmilyen se.

-          Tehát, ma is olyan vagy, mint általában – mondta nevetve.

-          Ez nem igaz! – változtattam a hangomat durcásra.

-          Okéé – nyújtotta el a szót – nem szeretnéd megnézni a felvételeket?

-          De igen, most is azon vagyok – vártam, hogy betöltődjön az asztal, majd amikor ez megtörtént, gyorsan rákattintottam a böngészőre. Ez alatt a rövidke idő alatt Zachie valami olyasmiről beszélt, hogy van egy új játék, nos, én már a nevénél elveszítettem a fonalat, szóval csak hümmögtem közben. – Oké, megvan, mindjárt megnyitom, csak megvárom, amíg Mia leteszi a telefont, nem szeretném zavarni. Addig mesélj, milyen a suli?

-          Milyen lenne? Túléljük – nevetett. Gondoltam, hogy nem kapok normális választ. Mia leült mellém a kanapéra.

-          Most már nézhetjük – intéztem a szavakat Zachnek, majd a lány felé fordultam. – Mit szólnál egy kis nevetéshez? Megismerhetnéd Deliát és Daisy-t.

-          Benne vagyok, amúgy bocsi, hogy csak úgy bejöttem, de nem nyitottál ajtót.

-          Persze, csak nyugodtan – legyintettem egyet. – Néha tudok süket lenni, és különben is lekötött az, hogy a gondolataim között találjak valami normálisat is – vágtam egy bosszantó arckifejezést, mert még mindig úgy hiszem, hogy ma hasznavehetetlen vagyok. – Jut eszembe Zachie, hogyan sikerült nyernetek?

-          Könnyen, és egyszerűen – mondta a telefonba, most már kihangosítva, hogy Miát ne zárjuk ki - Tudod, nem volt nehéz, hiszen a cél kedves Jas-nek, és nekem is, ki ne szeretné élőben, ott helyben nézni az Olimpiát? Én nem piszkálom Őt, Ő nem piszkál engem, és így kerek egész minden – Kerek egész… héé, van egy ilyen magyar szám! Azt hiszem, jobb lenne, ha kikapcsolnám a kósza gondolataimat. – Azt leszámítva, hogy egyszer én, utána pedig Jas felejtette elmondani, hogy elvitte a kocsit egy másik parkolóhelyre, nem piszkáltuk egymást – ezt elnézem, hiszen mindennapi dolog.  Elindítottam a videót, ami nem lepett meg benne, az, az, hogy nagy tiltakozásnak lehettünk szem- és fültanúi, mégpedig Delia részéről. Nem tudom hogyan, de valahogy Daisy-nek sikerült elcsitítania, és pár perc után, ami szerintem meg lett rövidítve vágással, elindult, és kész volt az ugrásra. Egyszerre néztem teljes figyelemmel, mint aki átérzi, hogy milyen leugrani egy nagyon magas helyről, tudniillik, hatalmas tériszonyom van, emellett alig bírtam visszafojtani a nevetést. Vicces volt a látvány, igaz, meglehet, hogy, csak azért mert ma ilyen lökött napom van, de akkor is. Láttam, hogy Mia szája sarkában is rejtőzik egy, Zach nevetését pedig hallottam a videóban, szóval nem csak én érzem úgy, ahogy. Teljesítették a feladatot, Delia lehet, hogy a félelemtől volt hangos, de Daisy végig mosolygott, igaz, hogy Ő is kieresztette a hangját, de szerintem csak a szórakozás kedvéért. Ki ne élvezne egy ilyen extrém sportot? Nos, valószínűleg én, még a London Eye-ra sem mertem felülni, pedig ott biztonságban lennék, én tényleg lehetetlen eset vagyok, hogy ha a magasságról van szó. A csajok után pedig jöttek a fiúk is, azt hiszem, hogy nem látok rosszul, ha jól láttam, hogy élvezték a dolgot. Akarom mondani, látszott rajtuk, hogy jól érezték magukat. Az egész felvétel sorozat fantasztikusra sikerült, szerintem felrakom a blogomra, de előtte legalább egy ember beleegyezésére szükségem lenne.

-          Zachie, ugye nem kell titokban tartani a videókat? – kérdeztem tőle mézes-mázas hangnemben.

-          Természetesen nem, habár, nem tudom, hogy a lányok mit szólnának ahhoz, hogy ha meglátnák a sikítozó önmagukat a neten – hallottam álmos hangját a vonal túloldalán.

-          Majd ha nem tetszik nekik, leveszem, de most már tényleg menj el aludni!

-          Igen is, anyuci!

-          Olyan lökött vagy! – mondtam nevetve.

-          Nem, csak álmos, az nem ugyan az – ez igaz.

-          Álmodj szépeket!

-          Jóéjt, Zach! – köszönt el Mia is.

-          Nektek pedig legyen szép napotok, sziasztok!  - és letette a telefont, van egy olyan sejtésem, hogy egy perc és már mély álomba is szenderül.

-          Ez nem semmi volt – mondta Mia -, és ez mind egy fogadás miatt? – kérdezte felvont szemöldökkel.

-          Nos, hát… igen – jól van na, nem tehetek róla. Valamit ki kellett találnom. Lehet, hogy egy kicsit lágyszívű voltam a srácokhoz, a lányokhoz pedig gonosz, de egy olyan napomon terveltem ki.

-          Elárulok neked egy hatalmas titkot – suttogta sejtelmesen – van egy barátom, akivel mi is nagyon sok fogadást szoktunk kötni. Most is folyamatban van egy.

-          Igen? Elárulod, hogy mi?

-          Nos, azt hiszem, nem kellene, majd talán, ha kiderül, elmesélem – mosolygott.

-          Rendben – villantottam ki én is a fogsorom. – Mi újság mostanában veled?

-          Elkezdődött az iskola, szóval próbálok visszaállni a sulis életre. Ezen kívül várakozom – mosolygott megint sejtelmesen. Rendben Ama, ne figyelj oda semmire, úgysem fogsz rájönni, hagyd figyelmen kívül, és ne kattogjon az agyad.

-          Megkérdezhetem, hogy mire? – győzött a kíváncsiságom, nem tudok ellene tenni.

-          Egy nagyon kedves, de néha agyalágyult személyre – kacsintott rám. Ezzel aztán sokra fogok jutni.

-          Kire? – vágtam érdeklődő arcot, még ha minden szót is úgy kell kihúznom belőle, megteszem, mert kíváncsi vagyok, mint általában mindig.

-          Egy barát – oké, úgy látszik semmivel sem lettem okosabb, hanyagoljuk a témát. – Kérhetnék egy szívességet? – nézett kérdőn rám.

-          Attól függ, hogy mi az – ez majdnem felesleges, mert általában mindenre rá tudnak szedni.

-          Nos – gondolkodott el egy kicsit, majd folytatta – az unokahúgom nagy Eric Saade rajongó, és kíváncsi, hogy mit terjengnek az interneten, és megkért, hogy segítsek neki ebben.

-          Te kínozni szeretnél engem? – kérdeztem kicsit magasabb hangon, mint kellett volna.

-          Nem, dehogy, de mégis hogyan? – nézett rám értetlenül.

-          Erickel, megőrjít az a pasi, elég róla egy videót, vagy egy képet néznem – mondja az, akinek a telefonja tele van Erices képekkel. Azt hiszem, ezt hívják iróniának.

-          Túlteszed magad rajta, és ne hogy azt merd mondani, hogy nem élvezed a látványt! – mondta mosolyogva.

-          Ilyet nem is fogok mondani, mert az hazugság lenne, és nem szeretek hazudni – ráztam meg a fejemet. – Mit keresünk Róla?

-          Mindent, de legfőképp a frissebb bejegyzéseket, videókat - még szerencse, hogy kérés nélkül is nyomon követem Őt.

-          Rendben – kezdtem el a keresést. – Amúgy, van kedvenc számod Tőle?

-          Úgy igazából nincs. De a Killed By A Cop talán az egyik legjobb.

-          Miért? – érdekel a válasza.

-          Mert olyan Erices, ha a szöveg mögé nézünk, meglátjuk az igazságot – mondta a szemembe nézve.

-          Milyen igazságot? – ez most olyan, mintha egy mesét mesélne nekem. Tisztára, mintha egy öt éves kislény lennék, és várnám a történet happy end-jét.

-          Amire majd egyszer fény derül – most mi van?

-          Milyen fény? Akarom mondani, vagyis kérdezni, ezt honnét veszed? – láttam, hogy elmosolyodik, és magában jól szórakozik rajtam.

-          Csak megérzés – remek, ennyivel letudjuk? Most meg ezen fog járni az agyam, nem lehetne nekem egy nyugodt, helyes Saade mentes életem? Ezt felesleges magamtól megkérdeznem, mert a válasz a határozott nem, nincs szívem elfelejteni a srácot.

-          Oké, mennyire rajongó az unokahúgod?

-          Mondhatni, hogy jobban ismeri már Ericet, mint Eric saját magát.

-          Akkor ez esetben miért is kutakodunk? – mondom én, hogy csak az én kikészítésemre készül Mia.

-          Mert az utóbbi egy hétben nem tudott internet közelbe menni, és kicsit le van maradva.

-          Aha, értem – miért érzem úgy, hogy ez csak hazugság? Én sem kérnék meg senkit, hogy helyettem tartsa rajta a szemét az énekesen, na jó, talán mégis.

Az egész délelőttünket azzal töltöttük, hogy Ericet hallgattunk, néztünk, és töltöttünk, mármint azokat a képeket én, amiket még nem láttam, vagy éppenséggel nem voltak még meg.
 Amikor már úgy éreztem, hogy ideje lenne valamit főzni, elmásztam a konyhába, és azon törtem a fejemet, hogy vajon mit kellene készíteni. Mivel hogy ilyen téren csekély a fantáziám, ami furcsa egy étterem tulajdonos lányánál, de az ebédünk rántott hús lett, burgonyával, és salátával. Egyszerű, de finom. Jól is laktunk vele, majd amikor elmosogattam, és elrendeztem a konyhát, újra csatlakoztam Mia mellé, és folytattuk az Eric nézegetést.
 Majd amikor már annyi képbe szerettem bele, hogy megfájdult a szemem, felvetettem, hogy menjünk el sétálni, vagy üsse kő-kavics, vásárolni. Felmentem a fürdőmbe felfrissíteni magamat, közben pedig Mia átment átöltözni, de azt mondta, hogy elég lesz, ha a kocsiban várom meg, mert azt tervezte, hogy elvisz az Óvárosba, ami egy kicsit messze van. Ráérünk majd ott sétálni.

Összeszedtem az irataimat, kulcsaimat, és minden egyéb apróságot, amire szükségem lehet, ezeket beleszórtam a táskámba. A telefonomat szokás szerint a kezemben tartottam, mert amennyire ismerem magamat, még a zsebemben is képes lennék elveszíteni.
 Elindultam lefelé a lépcsőn. Miért ott, nem pedig a kényelmes liftben? Nos, ez egy jó kérdés, a válaszom pedig bizonyára az, hogy lusta voltam odamenni, és megnyomni azt a gombot, ami felhívja az én emeletemre, ezért inkább sétáltam, amire mondhatni azt, hogy fárasztóbb, mint hogy felemeltem volna az ujjamat, de ez van, néha nem tudok kiigazodni magamon. Ma meg egyáltalán nem, valami nagyon a fejembe szállhatott, biztos a reggeli tea volt az.
 Egyesével lépkedtem lefelé, közben próbáltam a lábam elé nézni, és közben a kezemben tartott iPhone-t nyomogattam, mert úgy döntöttem, hogy végig megyek azokon a képeken, amiket nem rég raktam fel rá. Mi más lehetne, mint mind Eric Saade? Egyiken mosolyog, másikon próbál komoly maradni, ilyenkor néha egy-két képnél képes lennék leszédülni a lépcsőn, nagyon oda kell figyelnem arra, hogy ez meg véletlenül se forduljon elő, nem szeretném összetörni magamat.

Az utolsó emlékképem az, hogy belemerültem Eric barna szemeibe, és pont léptem volna le az egyik lépcsőfordulónál jó pár emelettel alattunk, amikor váratlanul, nem tudom, hogy hogyan, de összekoccantam valakivel, és mind a ketten a földön terültünk ki.
 Na jó, ez nem igaz, én a srácon, akinek akaratomon kívül, de megéreztem a mámorítóan kellemes illatát. Elvette az eszemet, amit nem is olyan nehéz, de azért ki gondolta volna, hogy valami annyira lekötheti a figyelmemet, mint például Eric? Pedig még csak az illatát éreztem, milyen lehet a látványa?
 Amikor kezdtem felébredni a kábulatból, gyorsan fogtam magam, és megpróbáltam feltápászkodni, a hajam teljesen eltakarta a szememet, szóval nem láttam, hogy kivel ütköztetett össze a sors, de felé nyújtottam a kezemet, vagyis azt hiszem, és segítettem neki talpra állni, mindez pár másodperc alatt történt, de olyannak tűnt, mintha ez az egész hosszú percek alatt játszódott volna le.
 Amikor már mind a ketten biztonságos talajon álltunk, gyorsan kisöpörtem a hajamat az arcomból, hogy végre megpillanthassam ennek a fenséges illatnak a gazdáját.
  Ránéztem, és elkapott a felismerés szikrája, a telefonom ott volt a kezemben, és gyorsan felemeltem a srác feje mellé, a képernyő pont egy olyan képet mutatott, ahol az egész arcát lehet látni. Ezt nem hiszem el! A szemem egyik pillanatban a képet bámulta, a másikban pedig a valódi, tökéletes arcot.
 Gyorsan odaemeltem kezeimet a látó érzékszervemhez, és gyorsan megdörzsöltem őket, és amikor újra kinyitottam, megpillantottam egy vigyorgó fejet, nem tűnt el, szóval Ő nem szellem, Ő itt van előttem, de ez szinte lehetetlen!
 A telefonomat, még mindig fent tartottam, de már nem azt, hanem Őt néztem hatalmasra tágult szemekkel, de hogy teljesen megbizonyosodjak abban, hogy Ő az, előre nyújtottam üres kezemet, és egyik ujjammal megböktem a mellkasát, de nem tűnt el, nem vált porrá, még mindig ott állt előttem, és még mindig mosolygott. Szólásra nyitotta a száját…

15. fejezet - Keserédes megoldás

Sziasztok! :)
Itt van az új fejezet, tudom, hogy nagyon sokat késtem, ezért elnézést is kérek.
A fejezetre nincsenek jó szavaim, borzalmas lett, de majd talán az, amit a hétvége felé hozok, jobb lesz.
Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez írt komikat, a sajátotok alá nem sokkal válaszoltam. ;)
Jól esnek a tetszik gombok, azt is köszönöm! :)
Bízom abban, hogy a fejezet elolvasása után nem pártoltok el tőlem.
Jó olvasást kívánok! ;)
Kisses&Hugs♥

Keserédes megoldás

-          Ez borzalmas…

 Még nekem is idegőrlő, pedig én csak egy videót nézek, akkor milyen lehetett azoknak a csajoknak, akik ott voltak? Így is csak a sikítozásokat lehet hallani, miért nem tudnak csendben megőrülni? Már több mint egy perce bámulom a képernyőt, hogy végre megpillanthassam Őt, de még mindig nem jött elő, folyamatosan csak a dobot hallom, majd végre egy sor erejéig megszólalt, de még mindig láthatatlanba, vagyis csak a kivetítőn láthatták az arcát, a közönség pedig még az eddiginél is hangosabb lett, meg ne fulladjatok lányok! Minden elhallgatott, és beindultak a füstgépek. Majd elkezdte énekelni a Made Of Pop-ot, abban a sűrű levegőben egyetlen egy pillanatra lehetett látni a lábát, amikor felment az emelvényre. Kezdett eltűnni a szemet gyönyörködtető látvány elől a füst, és megpillanthattuk, de még így sem teljesen, mert eltakarta a szemét, hogyan képes ilyenre? Nem érzi, hogy milyen mértékű kínt vált ki belőlünk? Egyszer oldalra kapta a fejét, és teljesen meggyőződhettünk azon, hogy még napszemüveg is van rajta, majd teljesen felfedte nekünk az arcát, persze megint a szemét kivéve. Minek neki napszemüveg? Nem tetszik nekem ez a szemet eltakarós játék sem kézzel, sem napszemüveggel. Előjöttek a táncosok, és még megtették a lehetetlenséget is, fokozták a hangulatot! Habár meglehet, hogy ez is mind Eric miatt volt…  Nem elég, hogy jó hangja van, még remekül is táncol, és kinézetre sem utolsó, sőt mi több, egy álom pasi! Mondja már meg neki valaki, hogy ne legyen ennyire tökéletes! Utálom, hogy túlságosan oda vagyok érte, ez nem járja jól! Hajnali három óra van, és én Saade-s videókat nézek.

Azt hiszem, nem mondható rám, hogy teljesen komplett lennék, de nem véletlenül vagyok fent ilyen későn, várom a csajokat, hogy végre bejelentkezzenek a netre. Meg kell állítanunk a srácokat, még mielőtt felforgatják egész Los Angeles-t, és környékét. Kezdődött a videóval, majd Zach belopózott Jas fürdőjébe, és a samponjába rózsaszín hajszínezőt rakott. Azt hiszem nem is kell mondanom, hogy milyen viccesen nézett ki. Ez sem maradhatott bosszú nélkül, ezért az öcsém leengedte, vagy kilyukasztotta Zachie hátsó kerekeit, nem tudom biztosan hogyan történt. A felsorolás még van tovább, de ezt meg kell szüntetnünk valahogyan, még a végén tényleg megsemmisítik egymást. A legjobb módja ennek pedig egy újabb fogadás. Végre bejelentkezett Delia, kezdődhet a szövögetés! Elindítottuk a videó hívást, megpillantottam D-t és Daisy-t is, a szájukon hatalmas vigyor volt, biztos sejtik, hogy mire készülök.

-          Sziasztok, lányok! – pislogtam a kamerába álmos szemekkel. Daisy viszonozta a gesztust, de Delia rögtön a közepébe vágott.

-          Mi a terv? – kérdezte csillogó szemekkel, már amennyit a kamera engedett látni.

-          Egy fogadás – vágtam rá gyorsan.

-          Egy fogadás? Komolyan? Ez a nagyszerű terved?

-          Te is? Nem elég, hogy a fiúk is folytonosan ezt a sportágat űzik? – hallottam egy kis felháborodást Daisy hangjában.

-          Hallottatok már arról, hogy a legjobb védekezés a támadás? Nos, mi is ezt fogjuk csinálni – még mindig értetlen fejet vágtak. – Ugye a srácok őrült hadjáratba kezdtek? – egy bólintással válaszoltak. – Ezt meg kell akadályoznunk, mert már túl sok, de nem értik a szép szavakat, éppen ezért durvasághoz folyamodunk.

-          Hogyan? – kérdezték egyszerre.

-          Egyszerűen, ha meghallják a téteket, biztos, hogy belemennek.

-          Muszáj kerülgetned? Bökd már ki! – szólt rám Delia. Szeretem, amikor már szinte megfoghatóvá válik a kíváncsiság, vagy a feszültség.

-          Nos, mi lenne, hogy ha részt vehetnének nézőként az egész 2012-es Londonban lejátszódó Olimpián?

-          Ugye tudod, hogy ezt saját maguknak is el tudják intézni? – vonta fel a szemöldökét mind a két lány, de csak Delia szólalt meg.

-          Ezt kétlem, biztosan elkapkodták már azokat a jegyeket, amik az összes versenyszámra szóltak.

-          És akkor te hogyan szerzed meg azokat a varázs papírokat? – kérdezte D mosolyogva, mint aki biztos abban, hogy ez nem fog nekem összejönni.

-          Már megvannak, előre gondolkodtam, hidd el, hogy tudtam, hogy szükségünk lesz majd valami ilyesmire, de még mindig nem vagyok abban biztos, hogy erre az alkalomra kell-e, vajon ha legközelebb ilyet csinálnak, mivel váltjuk ki őket? – a mondat vége felé már inkább áttértem magamban beszélésre.

-          Jó kérdés, de akkor most fogalmazzuk meg a lényeget, és meg kellene beszélnünk a srácokkal.

-          Ti megbeszélitek, én meg megyek aludni – ásítottam egyet –, de még előtte megnézek egy-két Eric-es videót.

-          Ne is álmodj róla!

-          Pedig pont azt fogok! – nyújtottam ki a nyelvemet, Delia pedig megforgatta a szemét.

-          Nem úgy értettem!

-          Tudom, de olyan jól hangzott! – húztam mosolyra a számat.

-          Látom, megint elemedben vagy – bólintottam egyet. Azt hiszem, hogy ahhoz képest, hogy késő van, Saade-nak sikerült felpörgetnie, tisztára mintha kávét, vagy valami más koffeintartalmú valamit ittam volna. – Megfogalmazom inkább én, mert még a végén beleveszel valami őrültéset is – pontosan, biztos  Bungee Jumping-ozni küldeném el a csajokat, ha Ők veszítenek, ami valljuk csak be, igen esélyes. Viszont ez így nem lenne fair, habár de, mert a lányok megkapják azt, hogy befejezik az örökös veszekedést, de közben pedig ugraniuk kell. Ebbe biztos, hogy belemennének Zachie-ék.

-          Bungee Jumping! – fejtettem ki gondolatmenetemet két szóban.

-          Mi? – vágták rá hisztérikus hangnemben egyszerre.

-          Ha a fiúk nyernek, elmentek egyet repülni, vagy zuhanni, ahogy nézzük – vontam meg a vállam.

-          Leestél az emeletről, és beütötted a fejed, vagy szívtál valamit?

-          Egyik sem. Nyugalom D, a hajad kibír öt-tíz percet, nem teszi tönkre a sisak – vigyorogtam.

-          Ez övön aluli volt - nézett rám szúrósan.

-          Daisy, remélem, hogy nincs tériszonyod – bízom abban, hogy bevállalják. Tudom, kicsit gonosz vagyok, de biztos, hogy jól fogják magukat érezni. A fiúk pedig első sorban nézhetik végig a szenvedésüket, afelől nincs kétségem, hogy úgy fognak tenni. Ugyanakkor meglehet az is, hogy csinálnak egy videót, amit én is megleshetek majd. Jó kis terv, remélem, beválik. Késő éjjel, sőt inkább már hajnal van, és gonosz terveket szövögetek, mi vagyok én, egy banya? Nem, mert nem hiszem, hogy a boszik szeretnének bármit is, a varangyos békájukon kívül,  vagyis Saade-t sem, szóval határozottan kijelenthetem, hogy teljes mértékben csak ember vagyok, akibe szorult egy kis alvilági oldal is.

-          Nincs, de…

-          Nincs de… na jó ez furán hangzott. A lényeg, hogy jó móka lesz, és meg van annak is az esélye, hogy a srácok győznek – teljesen elfehéredett mind a kettejük arca, mintha tényleg valami nagy ördöngősséget eszeltem volna ki.

-          Jut eszembe – szólalt meg Delia -, Zachie keresni fog téged.

-          Ez nem újdonság – legyintettem.

-          De, most lesz valami hátsó szándéka is.

-          Ezzel sem mondtál újat – vigyorogtam a kamerába.

-          Elmondhatnám? – kérdezte felháborodottan. Felemeltem a kezem, és ez nálam annyit jelent, hogy „csak tessék”. – Szerelmet fog vallani.

-          Hogy mit? – ha most ittam, vagy rosszabbik esetben ettem volna valamit, biztos, hogy a képernyőn kötött volna ki.

-          Szerelmet. Lebetűzzem neked? – vette át a vigyorgó szerepét. Én meg próbáltam rá meglepettségem mellett szúrósan nézni.

-          Tényleg, tőlem is kérdezte – erősítette meg Daisy.

-          Lányok! Én ebből egy kukkot sem értek, elmagyaráznátok?

-          Persze, persze – nyújtotta el a szavakat otthoni legjobb barátnőm.

-          A lényeg, hogy Zach egy olyan kérdéssel állt mindkettőnk elé, hogy idézem… „Mit kell tennem ahhoz, hogy az összes lány belém zúgjon?” – azt hiszem, nekem ehhez túl késő, vagy túl korán van, már azt sem tudom, hogy milyen napszakban vagyok! – Úgy gondoljuk, hogy a srác komolyan szeretne nyerni, habár Jas is.

-          A lényeget! – miért kerülgetik állandóan a forró kását?

-          Én azt javasoltam, hogy valljon szerelmet egy olyan lánynak, aki biztos, hogy elutasítja, és persze ezt vegye fel, és biztosodjon meg afelől, hogy minden szingli, vagy párkapcsolatban lévő körzetünkben élő lány láthassa.

-          Én pedig támogattam ezt az ötletet – erősítette meg Daisy szavait Delia.

-          Na de csajok, pont az a lényeg, hogy az ilyeneket megakadályozzuk – néztem rájuk kicsit mérgesen.

-          De gondolj bele, mi lenne, ha ezt még a fogadás előtt eljátszatnánk vele? Á, szuperül szórakoznánk a srácon – kacagott fel D, az öcsém barátnője pedig csak elmosolyodott.

-          Nem is tudom, szerintem ez nagyon nagy gonoszság – gondolkoztam el rajta.

-          Te beszélsz gonoszságról? Nem is tudom, hogy ki akar minket a „halálba”küldeni…

-          Jól van na, akkor legyen. Mikorra tervezi? – essünk rajta túl, még az iskolakezdés előtt, ami három nap múlva be is fog következni. Öt nap múlva pedig vége lesz a turnénak, vajon mikor jön vissza Stockholmba Eric? Nagyon mániákus lennék, ha megkeresném, hogy hol lakik? Igen, azt hiszem, hogy az túlzás lenne, szóval nincs Eric lakása utáni kutatás! Megértetted Amabel?! Fantasztikus, már megint magamnak parancsolgatok… hallgass el, ne gondolkozz Amabel!

-          Holnapra, de ha küldesz neki egy sms-t, miszerint nem tudsz aludni, szerintem összegyűjthet annyi bátorságot, hogy most „kiálljon eléd”.

-          Gondolom, első sorból szeretnétek nézni – elkezdtek bólogatni. – Siessetek, mert mindjárt elalszok, és úgy döntöttem, hogy ma már nem fogok, csak este – még szerencse, hogy a megszokottnál sokkal korábban feküdtem le tegnap.

-          Már megyünk is, de tényleg ne aludj el – mutogatott mutatóujjával D.

-          Nem fogok, Eric nem engedné – felnevettek, majd megszakították a beszélgetést.

Van negyed órám, hogy szívjak egy kis Saade levegőt a Saade szobámban. Megfogtam a laptopom, majd elindultam a helyiség felé, már pár napja élvezhettem a piros babzsákomból a kilátást, valami fenséges lett. Sőt mi több, olyan képek kerültek a falra, amiket még eddigi életemben nem láttam, pedig már volt szerencsém egy-két darabhoz. Nem tudom Miának hogyan sikerült ezt az egészet megcsinálni, de nincs kétségem arról, hogy az egyik legjobb lesz a szakmájában. Apropó, munka, én vajon milyen leszek? A suli itt van már a nyakamon, de akkor legalább nem fogok unatkozni, nem mintha most kergetném a legyeket, mert mindig találok valami újat. Az utolsó hetekben ismételten az olvasás lett a hobbim. Most viszont többnyire Erices fanfictionöket végzek ki, meglepő, hogy milyen jól tudnak írni egyes emberkék. Sehol semmi friss, meglepő, hiszen hajnalok hajnalán vagyunk, ilyenkor minden normális ember alussza édes álmait. Úgy látszik, hogy én nem vagyok épeszű, szóval adjuk meg a módját, unalom - megjegyzem, még most sem kergetek semmiféle rovart -, és ébren maradás gyanánt nézni kellene egy filmet. Ilyenkor csak áldani tudom ezt a hatalmas technológia fejlettséget, mert nem kell elmásznom egy dvd-ért, ott van az internet, manapság mindenre jó. Hupsz, mit találtam? Justin Bieber: Never Say Never, ahhoz képest, hogy abban a világban éltem, még nem volt alkalmam megnézni, most viszont ha törik, ha szakad, meglesem. Ugyanakkor, előtte kellene egy sms-t küldenem Zachie-nek.

/Zach szemszöge/

-          A hátad mögött!  Öld már meg! – kicsit belemelegedtünk a videojátékba.

-          Kész! – állt fel haverom.

-          Kész?! Nem azt mondtam, hogy engem! – amióta megkötöttük a fogadást, nincs közöttünk egyetlen egy normális nyugalmas perc sem.

-          Nem? Pedig én teljesen azt hittem – terült el egy diadalittas mosoly az arcán. Majd meglátjuk, hogyan fogsz kinézni akkor, amikor a fejedet nem fogja semmi sem eltakarni. Vigyorodtam el magamban.

-          Lehetetlen vagy – sóhajtottam lemondóan. Én is felálltam, majd gyorsan a zsebemhez nyúltam, mert valami elkezdett rezegni a gatyámban.

„Nem tudok aludni… Mit csinálsz most? –A”

Lehet, hogy eljött az én időm? Vajon van esély arra, hogy megnyerjem a fogadást? Teljes mértékben, ha csak az kell hozzá, hogy valaki elutasítson, ezt pedig megkapom Am személyében nemsokára. Izgulok, pedig nem kellene, mert nem fog semmi jelentős dolog történni, hiszen még csak nem is fogom komolyan gondolni… vagy mégis? Szeretem én Amabelt? Igen, ez nem is kérdés, de talán mégis igaza van neki, és csak eltúloztam az érzéseimet, szeretem őt, mint egy legjobb barátot, természetesen Jas és Ama szeretete között hatalmas a különbség.

-          Hol van a laptopod, használhatnám egy kicsit? – fordultam Jas felé, aki már időközben áttelepült a konyhába.

-          A szobámban, minek az neked? – kérdezte kíváncsian, mint aki azon törné a fejét, hogy most mit terveltem ki megint. Azt hiszem, a mai nap mindkettőnknek sorsdöntő, mert garantált a győzelmem.

-          Amabellel beszélek – indultam meg a lépcső felé.

-          Most?

-          Nem, majd télen – nincs is nálunk tél, hupsz.

-          Amabellel?

-          Nem, Saade-val, persze hogy Amával, te lökött! – Saade? Hol jár az eszem?!

-          Most?

-          Ezt meddig játsszuk? – kérdeztem már kissé fáradtnak mutatkozva.

-          Ameddig nem válaszolsz – kötötte az ebet a karóhoz.

-          Nos, igen, Amabellel beszélek Igen, most. Miért? Mert írt, hogy nem tud aludni, és én inkább vagyok vele képletesen, mint veled, aki minden lépésénél hátba támad – fújtattam.

-          Oké – köszönöm. Amikor már nagyjából eltűnhettem volna a lépcső tetején, hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó, és két nagyon vidám hang töltötte be a földszintet, mit keresnek ők itt? Habár, jól jönnek, hiszen ha nem adtak volna jó tippet, még most is a fejemet törném. Nem is értem, hogyan lehettem olyan idióta, hogy belementem ebbe, hiszen ez kész lehetetlenség, erre még én sem vagyok képes. Még Bieber-t sem szeretik mindannyian. Bieber?! Bazdmeg, ezt nem hiszem el! Sztárok, húzzatok már ki a fejemből! Mi van velem?

-          Hol van Zach? – kérdezte meg Delia Jason-t. Na jó, most vagy valami rosszban sántikálnak, vagy segíteni jöttek nekem.

-          Felment beszélgetni, mert szerinte egy kómás Amabel jobb társaság, mint én – mondta felháborodottan haverom, a csajok meg elkezdtek rajta nevetni.

-          Az biztos, hogy jobb társaság, mint ez az öldöklős valami – gondolom én, most a szőkeség ránézett a tévére. – Ha nem bánod, csatlakoznánk hozzájuk – na azt már nem, most csak én beszélek vele!

-          Zachie fiú, hol vagy? – Zachie fiú? Mi van, ma mindenki megbuggyant, én és a sztáros gondolataim, most meg Delia ezzel a megszólításával? Csak Amabel hívhat úgy, és ő is csak akkor, amikor négyszemközt vagyunk!

-          Otthon – kiáltottam ki egyszerűen, én meg elterpeszkedtem az ágyon.

-          Ha neked Ama szobája az otthon, akkor okés, de amúgy… mit keresel te itt? – kérdezte kíváncsian.

-          Én is kérdezhetném ugyan ezt – álltam pillantását.

-          Unatkoztunk – ja persze, én meg Vilmos herceg vagyok.

-          Unatkozzatok a bevásárló központban – kacsintottam rájuk.

-          Már voltunk – mondta gyorsan Daisy, majd folytatta -, hidd el, nem akarsz te engem visszaküldeni vele – mutatott Delia felé. - Ezt elhiszem, teljes mértékben. Mosolyodtam el.

-          Viszont, miért is vagytok most itt?

-          Kíváncsiak vagyunk arra, hogy mikor lépsz a tettek mezejére – bökte ki végre D.

-          Most.

-          Mi is!

-          Nem ti is, csak én, az én reszortom, ti menjetek szépen máshova.

-          Nem, kérlek, engedd, hogy itt legyünk! – néztek rám hatalmas szemekkel.

-          Rendben, de ha egy kukkot is szóltok, az lesz az első, hogy kecsesen kirepítelek titeket az ablakon – azért még sem lehetek velük durva, mégis csak lányok.

-          Megegyeztünk – bólintottak komolyan, de a szájuk sarkában láttam egy mosolyt megbújni. – Kezdjük!

-          Amint látod, azon vagyok – amikor kimondtam a mondatot, már indítottam is a beszélgetést.

-          Szia, Zachie – hallottam meg hangját a vonal túlsó végéről. Filmet nézett? Még mindig hallok valamit… - Fél pillanatot kérek, leállítom a filmet.

-          Jó napot, éjszakát, vagy reggelt. Belezavarodtam, hány óra van nálad?

-          Lassan elérem a hajnali ötöt – mosolyodott a kamerába.

-          Mit nézel te ilyen későn, vagy inkább korán? – kérdeztem kicsit túl átlátszóan. A lányok megcsóválták a fejüket, Ama pedig szokásához híven észre sem vette.

-          Never Say Never – kellett nekem megkérdeznem, gondolhattam volna!

-          Ugorjunk!

-          Most miért, mi bajod van vele? – kérdezte vigyorogva, én pedig próbáltam nemtörődöm arcot vágni. – Jó, akkor kanyarodjunk normális utakra.

-          Kell valamit mondanom! – remélem, rögzíti, mert ha nem, nagyon mérges leszek.

-          Mit? – kérdezte kíváncsian. – Ha azt, hogy le kell szoknom, előre kijelentem, hogy nem fog menni – pedig már azt hittem, hogy kapok egy kis nyugodt percet. Beléfojtottam a szót.

-          Szeretlek – mindjárt jön az egyszerű válasz, vagyis inkább a magyarázkodás, hogy ő miért nem szeret.

-          Én is szeretlek – bökte ki.

-          Megértem… várj, mit mondtál? – pont most vallja be, kész őrült, de akkor a múltkori fogadásunkat… én nyertem?

-          Jól hallottad.

-          De neked most azt kellett volna mondanod, hogy sajnálod, de nem úgy érzel, ahogyan én, te csak barátként szeretsz! – romba dönti a fogadásomat!

-          Tudom, de van egy jobb ötletem – nevetett a kamerába, és ugyan ezt tette Daisy és Delia is. Ezek összebeszéltek a hátam mögött! – Amúgy megjegyzem, ez simán összejöhetett volna – bólintott elismerően. – Most pedig vigyetek oda, ahol Jason is jelen van – milyen kis parancsolgató, pedig nincs is itthon. Ugyanakkor elindultunk lefelé, mind a „négyen”. Közben Ama megjegyezte, hogy az az ő szobája, és hogy mit keresünk mi ott, én csak megvontam a vállam. Miért mentem oda? Nem tudom, jó kérdés.

-          Oké srácok – lerendeztünk minden formalitást, köszöntek egymásnak, megkérdezte, hogy hogy van mindenki, válaszoltunk, ez vissza is megtörtént, majd elkezdte mondandóját. – Mit szóltok egy újabb fogadáshoz?

-          Attól függ, hogy mi az – vágtuk rá egyszerre Jas-sel.

-          Fogadjunk, hogy nem tudok felhagyni ezzel az egész utolsó fogadás szülte harccal!

-          Nos Amabel drága, mi hasznunk lenne ebből? – a semmiért nem adjuk fel, habár azt hiszem, én veszítenék. Delia szólalt meg legközelebb, pedig nem is őt kérdeztem.

-          Ti elmehettek a Londoni olimpiára, az összes versenyszámra – ez jó ötlet, de még nem elég -, és mi Daisy-vel Bungee Jumping-ozunk, feltéve, de csak akkor, ha győztök, és felhagytok ezzel az egésszel – összenéztünk Jas-sel, elmosolyodtunk, majd rávágtuk.

-          Benne vagyunk!

/Mia szemszög/

„Sziasztok!

tudom, hogy még nagyon korán van, de ezt muszáj megosztanom veletek – korán? Olyankor még minden épeszű ember alszik, hogy kiélvezze a suli előtt utolsó napjait. Amabel, mi történt veled? – Az éjjel folyamán, mert ugye, otthon nálunk LA-ben teljesen más időzóna van, ezért kénytelen voltam én fent maradni, hogy elintézzünk valami fontosan a barátnőimmel, ugye csajok? – mosolygott a kamerába, szóval szerintem sikerült elrendezniük, amit elterveztek, de vajon mi volt az? – Nos, az öcsém és Zach – az utolsó szót kicsit késve mondta ki, mintha valami teljesen mást szeretett volna mondani – kötöttek egy újabb fogadást, ami már tényleg túl tett majdnem minden határon, a lényeg, hogy mi sikeresen megakadályoztuk őket, vagyis nagyon remélem, mert akkor Ők is jól járnának, meg hát… a csajok nem kifejezetten, de Ők is be fogják majd látni, hogy jól érezték magukat. A fiúk mehetnek az olimpiára, Delia és Daisy pedig ha veszítenek Bungee Jumping-oznak egyet – nem tudom kinek az ötlete volt, de a srácok részéről tényleg nyerő, de vajon a lányok is így gondolják ezt a dolgot? - Ti már vettetek részt ilyen élményben? Milyen érzés volt? – tartott egy kis szünetet, majd folytatta. - Kezdem azt érezni, hogy fel kellene hagynunk már ezekkel a fogadásokkal, tudjátok, én is az miatt kerültem ide, de bízom abban, hogy jóra fog sikerülni ez a „véletlen” – vajon most mire gondolhat? - Szerintetek mennyi esély van arra, hogy véletlenül összefussak Eric Saade-val az utcákon? – nos, ez már megtörtént, a saját lakásod előtt Amabel, csak éppen te nem fogtad fel úgy, mert nem hiszed el azt, hogy Eric lehetett az a „szellem”. Vajon miért nem? Ennyire nehéz elhinni, hogy találkozz Erickel? Pedig nem is olyan sokára meg fog ez történni. – Ez egy jó kérdés, de nem sokat látok rá, nincs olyan szerencsém, de nem baj, bőven elég az, hogy nézhetem a képernyőn keresztül, vagyis azt hiszem, hogy elég, de ki tudja… - Eric a videókban teljesen visszafogott, nem olyan ő valójában, de ezt majd te is megtudod. – Most viszont megyek, mert beszerveztem magamnak egy-két dolgot mára. További szép napot Európaiak, az USA-ban élőknek pedig szép estét, mesés álmokkal!”