26. fejezet – Nem gondolhatod ezt még te sem komolyan

Sziasztok! :)

Megint késtem pár napot, de elszámoltam magam, mint mindig; de az a lényeg, hogy most tudtam hozni.

Az utóbbi fejezeteknél, a komiknál úgy voltam, hogy amint megkaptam őket, válaszoltam… most sajnos nem fog menni, mert éppen nyaraláson vagyok, és max egy órára ha wifihez jutok, ami pedig nálam szinte semmire sem elég. De! Amint hazaérek – valószínűleg péntek éjjel, vagyis szombat reggel már teljesen elérhető leszek – az első dolgom, válaszolni az összesr; és már most nagyon szépen megköszönöm, ha leírod nekem, hogy mit gondolsz az adott fejezetről, vagy az egész történetről. :)

Most pedig nem is untatlak titeket tovább…

Jó olvasást! ;)

Kisses&Hugs♥

Nem gondolhatod ezt még te sem komolyan

Az előző fejezetek tartalmából: Amabel és Zachie filmnézős estét/reggelt tartottak, amivel Ericet sikeresen kiugrasztották barlangjából, tehát beállított a film utolsó félórájában a lány lakásába. Danny is megjelent a film végeztével; Zach elment aludni, Ama pedig egyedül maradt a két svéd énekessel. Molly bosszút tervez. Eric azt mondta Danny-nek Amabelről, hogy ronda. Amerikában pedig megint valami rosszban – vagy jóban? – sántikálnak.

/Amabel szemszög/

       Austin Mahone – 11:11

-          Mit csinálunk ma? – tetőtől talpig végigmértem a kérdezőt, majd szépen lassan, gondolataimat elsüllyesztve egy mély helyre, megszólaltam.

-          Te először is, felöltözöl - nem sikerült minden érzést eltüntetnem, viszont a hangomon nem látszott meg az, hogy pár méterre egy félmeztelen Saade közeledett a megterített asztal felé.

   A kósza gondolatokat próbáltam a legmesszebb elhessegetni, kisebb-nagyobb sikerrel. Danny már Eric előtt helyet foglalt, mily meglepő módon mellettem. Nincsenek más szavaim a srácra, minthogy aranyos és hm… tele van jó tulajdonságokkal. Vajon ő is lenne olyan nagyképű, mint a haverja, hogy ha nem teperne?

   Igazából nem tudom, hogy mit keresek én itt, túlságosan abszurd a helyzet, nem, nem is én, ők mit csinálnak itt? Mert nem hiszem azt, hogy kötelezővé tettem volna az ittlétüket, még csak nem is sugalltam nekik semmi ilyesmit; de mégis itt vannak. Számomra ez teljesen érthetetlen.

-          Támogatom az ötletet – helyeselt Danny komoly arccal, de azért látni lehetett a szája sarkában megbújó apró mosolyt.

-          Én nem, jó nekem így – mutatott végig magán – kényelmes – terült el egy hatalmas mosoly az arcán. Kezdem kapizsgálni, hogy miért is vagyok oda ezért a majomért.

   Pont abban a pillanatban, mikor leült volna, megszólalt a telefonom üzenetjelző hangon. Meg sem kellett szólalnom, pedig már pont nyitottam a számat, amikor leülés helyett a kanapé felé vetette magát. Ki gondolta volna, hogy kérés nélkül odahozza a telefonomat? Én biztos, hogy nem, és jól is tettem, mert ahelyett, hogy kézbesítette volna nekem, kezébe vette és megnézte az üzenetemet. Ez egy nagyon jó emlékeztető volt arra, hogy még véletlenül se felejtsem el azt, hogy mi most hadilábon állunk egymással.

-          Jött egy sms-ed – vetette oda félvállról.

-          Ó igen? Na nem mondod? Meg is nézhetném?  - toltam fel magam kezem segítségével.

-          Minek? – vonta fel szemöldökét. Vajon minek? Az én telefonom, és nekem jött. Fejemben szemeimet forgattam. – Azt írja hogy, „11:11 kívánj!”.

-          Zachie-től jött?

-          Ja – köszönöm az értelmes és szókimondó választ, ezért megérdemeltél egy újabb szemforgatást.

-          Odaadnád? – kérdeztem tőle egy erős éllel a hangomban.

-          Minek? – hogy adhassak egy pofont? Ne idegesíts Saade!

   Pont odaértem hozzá, amikor másodszorra kérdezte a ’Minek?’-et. Egyszer még fel fogom pofozni. De nem most, Molly nem örülne neki.

-          Mert az enyém? – kaptam ki kezéből.

   Nem törődtem azzal, hogy az sms-eknél volt megnyitva. Gyorsan kiléptem belőle, és már pötyögtem is a választ barátomnak: „Tiéd!”

-          Mit írtál neki vissza? – fordított meg tengelyem körül, és elkezdett tolni az étkezőasztal felé. Milyen kedves!

-          Erre én is kíváncsi vagyok! – erősítette meg a kérdését Danny is, aki már elkezdte elfogyasztani az elé letett ételt.

-          Közötök? – nincs semmi, csak a szomszédom, a másik meg a haverja.

-          Nincs – mondta az egyik teli szájjal, a másik meg szinte suttogva.

-          Én is így gondolom, de – tartottam egy kis hatásszünetet – csak annyit írtam vissza, hogy az az övé.

-          Úgy látszik, ő nem úgy gondolja – bökött a villájával a készülék felé. Valaki igazán megtaníthatná neki, hogy nem illik teli szájjal beszélni.

-          Mit írt? – ezeknek egy hét sem kellene, és máris megöregednének, amilyen kíváncsiak.

-          „Neked adom!” - de ez így nem lesz érvényes.

-          Mit ad neked? – vonták fel szemöldöküket.

   Felmutattam mutatóujjamat, ezzel egy kis időt kérve. Ha már kívánság, ne hagyjuk kárba veszni… Kívántam!

-          Egy kívánságot – a fiúk összenéztek, és fogalmam sincs, mi játszódhatott le bennük, majd egyszerre megszólaltak. Ezek ikrek?

-          Egy kívánságot? – folytatták még volna, de közbe szóltam.

-          Inkább tartsátok meg magatoknak! – néztem rájuk, majd elkezdtem én is enni.

-          Szerintem is jobban járunk – helyeselt megint Danny.

   A reggeli lassan, és meglepő módon csendben telt. A fiúk miután végeztek elkezdtek svédül motyogni. Tök jó, hogy én nem értem őket, na mindegy, lényegtelen, biztosan sok megbeszélni valójuk van, de azt nagyon remélem, hogy Danny nem kotyogja ki a tervet.

-          Amaabeel! – kiáltotta Molly mát az ajtó nappali felöli oldaláról – Eric hazajött! – háttal volt még nekünk, mert jól nevelt, és nem becsapja, hanem normálisan becsukja az ajtót. Már csak egyedül a kopogást kellene neki is megtanulnia.

-          Szia Molly – dörmögte Eric. A lány egy pillanatig megdermedt most már Ericre nézve, közben pedig végigpásztázott minket is Danny-vel.

-          Ó, hát itt vagy..toook – ezt de furcsán mondta, el is mosolyodtam, de nem csak én, a srácok is, sőt egy halk nevetést is megengedtek maguknak.

-          Hol lennénk máshol? – kérdezett vissza Danny. Mindenki megforgatta a szemét. Nos Danny, a válasz biztosan nem az én lakásom lenne.

-          Eric Saade – mondta Molly hangosan – gyere ide! – mutatott az előtte lévő üres padlóra.

   Eric feszélyezve, de felállt, és elkezdett Molly felé lépkedni. A lány szája sarkában megbújt egy hamiskás mosoly, de közben szeme villámokat szórt. Eric helyében azt hiszem én is féltem volna. Már csak egy lépés választotta el őket egymástól, Eric megállt, Molly pedig kezébe vette az irányítást. A mellettem ülő sráccal mi már tudtuk, hogy mi fog történni, magunkban már nevettünk Ericen.

       Big Time Rush – Show Me

-          Hogy képzelted azt, hogy nem írsz, nem hívsz, nem adsz magadról életjelet? – ölelte meg Molly Ericet, habár ez nem jó kifejezés, inkább megszorongatta.

   A srácnak ez úgy tűnhetett, mint az aggódás, és valamilyen szinten biztosan ezt is hitte, de nem, mi tudtuk, hogy ez valami más miatt van.

-          Ne haragudj!

   Danny-nek be kellett fognom a száját, mert különben maghalt volna a röhögéstől, így meg a röhögés hiányától purcant majdnem ki, de na, nem szabad Eric előtt felfedni a tervünket. Bevallom, nem csak a srác száját kellett befognom, hanem a sajátomat is, hiszen Eric olyan kiszolgáltatottnak és meghunyászkodónak nézett ki, hogy nehezen lehetett mellettük kibírni nevetés nélkül.

-          Eric, miért vagy csak egy alsógatyában? – nézett végig rajta, amikor elhúzódtak egymástól. A srác csak megrántotta a vállát válaszképpen. – Menj és öltözz fel!

-          Megyek már – indult meg az ajtó felé.

-          Naaaaaa – neki miért engedelmeskedik?

-          Bocs Ama, Molly-tól félek – az említett személy felém fordult, majd ördögien elvigyorodott.

-          Danny menj vele, és bizonyosodj meg arról, hogy tényleg felöltözik-e – mutatott először a szólítottra, majd Ericre, és végül az ajtóra.

-          Oké, főnök! – Molly élvezi a hatalmát, nagyon is. – Mit csinálunk ma?

-          Segítünk Amának!

/Eric szemszög/

-          Gyere már! – húztam ki Danny-t az ajtón, mert még mindig hátrafelé beszélt a csajoknak.

   Nagyon különös Molly viselkedése, szokott ilyen lenni, de az általában olyan, mint a vihar előtti csend. Tudom, hogy mesterkedik valamiben, de fogalmam sincs arról, hogy vajon mi lehet az. Danny vajon tudja? Á, reménytelen, túlságosan fél Molly-tól.

-          Molly-nak mi baja van? – kérdeztem tőle, miután beszálltunk a liftbe. Azt hiszem, kicsit el vagyunk kényelmesedve mindketten.

-          Miért, van valami baja? – vonta meg a vállát.

-          Molly-nak mindig van baja, de MOST mi a baja? Bosszút tervez? – léptünk ki az emeletünkön, majd kulcs használata nélkül beléptünk. Milyen már az, hogy valaki nem nézi meg, hogy be van-e zárva? Az az ember nagyon lökött, vagy csak szimplán hazudik. Nála mindkettő kitelik. Most is… miért gondolkodik ilyen sokat a válaszon? Csak nem át akar verni?

-          Féltett téged – még el is hinném, ha nem órák kellettek volna a kigondolásához.

-          Féltett… oké, haver – te sem tudsz jól hazudni. – Mit csináltál Amabelnél? – fordultam vele szembe.

-          Menj öltözni – mutatott fel a szobámhoz, majd amikor nem mozdultam kezébe vette az irányítást úgy, mint én nem rég’ Amánál; megfordított és elkezdett lökdösni.

-          Ne tereld a témát! – mondtam, miközben leráztam magamról a kezeit.

-          Milyen témát? – kérdezte már pár méterrel lemaradva.

-          Most meg ne add a hülyét! – tisztára, mint egy idióta, pedig nem az, na jó, igaz, hogy vannak gyenge pillanatai, de azért nem egy barom.

-          Milyen hülyét? – vigyorgott, amikor hátrapillantottam a vállam felett.

-          Pont azt! – végszóra becsaptam magam mögött az ajtót.

 

   Mi történhetett ebben a pár napban? Danny hogyan mehetett be egy szó nélkül hozzá? Habár… mintha mindenki csak úgy benyitott volna. Milyen neveletlenek vagyunk! Szokja meg!

   Molly pedig olyan mint amikor tervez valamit, vagy tervezett, és már csak a beteljesülésre vár. Azt hiszem itt az ideje elkezdeni félni, na nem mintha eddig ne tettem volna így, csak mégis megnyugtatott a tudat, hogy nem tud álmomban megfojtani. Fiatal vagyok még a halálhoz. Azt hiszem Danny-t ma marasztalom éjszakára, és bedugom az ágyamba, én meg majd elfoglalom valamelyik másik szobát.

        Jedward- What’s Your Number?

-          Miért mondtad azt, hogy Amabel ronda? – kiabálta lentről.

-          Ne kiabálj te idióta! – téptem fel az ajtót immár teljesen felöltözve, majd szúrós pillantással közelítettem a srác felé. – Miért mondtam? Mert ez az igazság – dobtam le magam a kanapémra, majd elterültem rajta, és próbáltam magamat nem felhúzni Danny hülyeségein, mélyeket szívtam a frissítő levegőből.

-          Ha Ő ronda, akkor te… te… te olyan vagy, mint egy gnóm – hát nem éppen.

-          Gnóm? Ez hogyan jutott az eszedbe?

-          Ne tereld a témát! – kezdem azt hinni, hogy Danny papagáj lett, percekkel ezelőtt már lejátszottuk ezt a beszélgetést fordított felállásban. – Ember, ha az a lány szerinted tényleg ronda, akkor nálad hatalmas problémák vannak az emeleten, és most nem arra gondolok, hogy egy olyan idegbeteggel összejöttél évekkel ezelőtt, mint Molly; és ha ezt vissza mered neki mondani letagadom, hiszen emellett még az unokatesóm és szeretem, de azért tény és való, hogy ijesztő tud lenni.

-          Ezt most figyelmen kívül hagyom, de te is nagyon jól tudod, hogy Molly elképesztően aranyos is tud lenni, ha meg félsz tőle, akkor biztosan jó indoka van arra, hogy ezt az érzést keltse benned – egyetértéskén bólintott egyet. – Ami pedig Amabelt illeti – kerestem a megfelelően nem túl bunkó szavakat – maradjunk csak annyiban, hogy nem jövünk jól ki egymással.

-          Ami nem feltétlenül jeleni azt, hogy ronda – ez igaz -, és ez így is van. Nincs sok ilyen elbűvölő teremtés – szinte már ámulattal beszélt róla.

-          Mi van Danny baba? Csak nem te vagy Jacob, és belevésődtél Nessie-be, avagy Amabelbe? – ez komoly? Ezt még csak nem is tudhatnám, hiszen ez a rész nem jelent meg, túl sokat beszéltek erről a csajok, miért is vagyok ennyire jóban velük?

-          Danny baba? Jacob? Belevésődés? Nessie? Amabel? Napszúrást kaptál? – ha az arcára figyelek, biztosan egy hitetlenkedő szempárba nézhettem volna bele, de a plafon jelen esetben érdekesebbnek tűnt számomra.

-          Hol kaptam volna napszúrást te együgyű?! Délelőtt, sőt még reggel van! Meg aztán végig lent voltam Amánál – mert a kisasszony hajnali filmnézést tartott az amerikai izomagyú pasijával.

-          Mit kerestél te lent? – folytatta tovább a ’kihallgatást’, csak nem féltékeny vagy, arra, hogy többet vagyok vele, mint te?

   Ha úgy nézzük, hogy abba szeret bele, akivel többet van, az én lennék?! Na ezt cseszhetjük, jobban mondva cseszheted, hiszen egy: ott van a pasija, kettő: nincs kettő, de azért az is fontos, hogy én többet vagyok a közelében, mint te, szóval… habár nem is, kitudja mennyi ideig tartózkodtál vele, amíg J-Sonnal Dániában voltunk? Milyen ürügyekkel sikerült a láthatáron maradnod? Hülye Saade, miken gondolkozol?! Ez még Danny haverod fejében is teljesen sületlenség, na de a tiédben? Kibírhatatlan.

-          Felébredtem – ami lényegében  igaz, csak éppen az maradt le, hogy nem magamtól.

-          És az első utad mindjárt a ronda – nyomta meg a szót – Amabelhez vezetett?

-          Első? Igen. Ronda? Igen. Miért? Azért, mert miatta keltem fel – mondtam már egyre bosszúsabb hangnemben.

-          Csak nem vele álmodtál? – kérdezte kissé mogorván, de azért ki lehetett azt is hallani belőle, hogy ’igazam volt’, mármint neki, nem nekem.

-          De persze, bányarémekkel – felszisszent, oké, ez tényleg túlzás volt – álmodozom, nem vagyok hülye – de; most nagyon úgy tűnik, hogy az vagyok. – Tehát hangosan nézett filmet, és mivel fölötte lakom, megzavart.

-          Három emelettel aludtál fölötte, mégis hogy a francban tudtál felkelni arra, hogy filmet nézett? – ez egy nagyon jó kérdés, és van is rá ésszerű, és teljesen igazi magyarázatom.

-          Jó a hallásom – vontam meg a vállam fekvő helyzetemben, Danny pedig felhorkant ellenkezése jeleként. – Oké, akkor értem haza, amikor valószínűleg épp elkezdte nézni, és mivel megszokásommá vált, hogy már kiszállok Miáék emeleténél, most is így tettem, és meghallottam, majd amikor már a saját ágyamba feküdtem bele, a fülemben még akkor is ott motoszkált az az idegesítően hangos filmhang, és nem bírtam elaludni, pedig próbáltam, és nagyjából egy óra elteltével lementem ’szólni’ miatta.

-          Vagyis kezdesz belezúgni… - mi? Dehogyis, még az kéne! Borzongtam meg; elég nekem Molly is. – Figyelmeztetlek Saade, nem lesz könnyű dolgod – felnevettem a hangsúly hallatán, fenyegetően csengett, viszont Danny szájából furcsának és nevetségesnek hatott.

-          Először is, nem, eszemben sem volt, még a legkisebb véletlenségből sem. Másodszor pedig… ha akarnám fél másodperc alatt a barátnőm lehetne – imád engem, könnyű dolog lenne megszerezni magamnak, de! Nem akarom.

-          Csak azt hiszed: ott van Amerikában a barátja, és nem úgy néz ki, mint aki egy egoista popsztárral megcsalná a szerelmét; ahogy az előbb mondtam, már bemutatkoztál… elég ’szépen’; és ha ezek felett elnézünk, még akkor is van egy akadály, az pedig én vagyok – miért beszélünk erről? Engem egyáltalán nem érdekel az a csaj. Aludni akarok!

-          Oké, neked adom – ültem fel ülőhelyzetembe, és szembenéztem Danny-vel. Ahogy gondoltam, olyan fejet vág, mint aki nem hinne a fülének.

-          Vagy tényleg nem érdekel, vagy nagyon nagy tagadásban élsz Mr Napszemcsi, ó ha már itt tartunk; add vissza – veszélyes pillantással viszonoztam az övét, ezért hozzátette: - kérlek.

-          Rendben, ha megtalálod a gyűjteményem között, visszakapod – nincs sok a szekrényben, max 15-20 darab, egyszerű megtalálni a sajátját.

-          Kösz – a hangja lemondó volt, már el is búcsúzott a szemüvegtől.

-          Ott van a konyhapulton – biccentettem a fejemmel az irányába, majd elnevettem magamat, miután láttam, hogy megkönnyebbültem kifújta a levegőt.

*

/Amabel szemszög/

Szép jó estét/napot/reggelt! – vigyorogtam a magam elé képzelt emberekre.

Utoljára két napja hoztam a fejleményeket, viszont azóta nem tudtam semmi hírt adni magamról, mert szó szerint rohantam minden percben ezen a hétvégén. Egy kedves barátnőm, aki néha tud gonosz is lenni – neveket most sem használok. Molly-t meg még véletlenül sem állítom be rosszként. Bőven elég, ha sajtó és az emberek gyönyörű hangú angyalként tekintenek rá. Amikor a mondat második felét mondtam, eltakartam a számat, hogy ezzel tompítsam a hangomat. – körbevezetett két idegesítő személy jelenlétében egész Stockholmban. Megmutatták az összes olyan helyet, boltot, kereskedést, ahol majd segítséget és kellékeket találhatok munkámhoz, természetesen az iskola mellet, vagyis nem is a munkámhoz, vagy mégis, csak éppen a sulitól kapott feladatoknál kell majd azokat teljesítenem – össze-vissza hadoválok mindent, teljesen kimerültem. – Világosan: ami feladatot, vagyis rendezvényt kapok majd egyszer az iskolától, majd egyszerűen tudom teljesíteni, hiszen tudom, hogy mit hol találok. Remélem így most érthetőbb voltam – engedtem meg magamnak egy félszeg mosolyt, és közben csóváltam a fejemet. – Nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy ilyen sok időt szántak rám, és hogy foglalkoznak velem –  küldtem egy igazi hálás mosolyt a kamerába, ugyan úgy, mint nem is oly’ rég a szemük előtt is villantottam. – A legdurvább az egész hétvégében azok voltak, amikor a kikötőbe mentünk az autómmal, majd mikor ki szerettem volna szállni tudatosult bennem az, hogy bezártak a saját autómba, méghozzá úgy, hogy én vezettem és még csak a kulcs sem volt a közelükben. Nem is tudom, hogy zsenik-e vagy igazi zsebtolvaj palánták, vagy csak lepaktáltak M-el. Habár ezt nagyon nem hiszem, neki ebből semmi haszna nem lenne, na nem mintha a srácoknak lett volna, csak egyszerűen jól szórakoztak rajtam. A pillanat hevében teljesen elfelejtettem, hogy nincs szükségem kulcsra ahhoz, hogy sikerüljön kikerülnöm drágalátos börtönömből. Majd miután sikeresen kinyitottam az ajtót, szemet hunytam csíntevésük fölött. Majd végigjártuk a kikötőt, természetesen nem lazsálás szempontjából; és a két srác mindkét oldalról letámadott, és majdnem beledobtak a vízbe, na nem mintha nem tudnék úszni, vagy ilyesmi, de azért a víz nem tűnt valami melegnek, és azért nem is olyan helyen voltunk, ahol lehetett volna fürdeni. Utána meg is kapták a magukét. Figyelembe vettem azt a mondást, hogy ’Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!’, remélem legközelebb nem fog ilyen butaság az eszükbe jutni. Teljesen ki is fáradtam, szóval több beszéléshez már nincs nagyon energiám… - mondatomat megnyomatékosítottam egy ásítással is. – Arra azért kíváncsi lennék Zach, hogy mi volt olyan nagyon fontos, ami miatt még csak egy percre sem tudtunk beszélni – mosolyogtam nagyon haloványan. – Na de, tartom magam az előbbi köszönésemhez – kacsintottam egyet a kamerába -, tehát szép jó estét/napot/reggelt! Szép álmokat! Szép élményeket! Kellemes ébredést!

25. fejezet - Csend, nyugalom... létezik ilyen is?

Sziasztok! :)
Megint csúsztam, megint elnézést, és a tetejében még nem is lett olyan hű de jó fejezet, nagyon gyengének érzem, de többet nem tudok már kihozni belőle most. És! A rossz minőség mellett még az eltervezett dolgot is elfelejtettem beleírni, na mindegy, majd a következőben mindenképpen olvashatjátok. ;)
Ne tessék megharagudni egy-két beszólás miatt, amit Eric irányába intéztem, ne felejtsétek, itt még 2011-et írunk! :D
Nem húzom az időt...
Jó olvasást! ;)
Kisses&Hugs♥

Csend, nyugalom... ilyen is létezik?!

   Az előző fejezetek tartalmából: Amabel nem felejtett a medencés incidens óta, és fejében tartotta azt, hogy bosszút kell állnia Zachen. Vajon mennyire fog ez jól elsülni? A Hajrá csajok 5. meghozza a kívánt kínt Amabel számára, és elkönyvelheti ezt a mini bosszút sikeresként? Eric Dániába utazott dalokat írni, és nem tudni, hogy mikor tér haza. Danny hajt Amára, vajon a lány mikor adja be neki a derekát?

      Cher Lloyd - Swagger Jagger

   Este beállítottam az ébresztőórámat háromnegyed hatra, ami akkor még nagyon jó ötletnek tűnt, de amikor eljött a felkelés pillanata, a legszívesebben a pokolba száműztem volna azt a készüléket.

   Sokáig tartott, mire kikecmeregtem a pihe-puha, nem utolsó sorban meleg ágyikómból, főleg szombat hajnalban, de sikerült, és mikor ez megtörtént, elindultam, hogy emberi külsőt varázsoljak magamra. Gyorsan elkészültem a reggeli teendőkkel és az átöltözéssel, majd fogtam magamat, a telefonom és egy takaró társaságában, majd lementem, hogy még időben bekapcsolhassam a laptopot, na meg hogy meg ne várakoztassam Zachet. Reggelizni ráérek a film alatt is. Már csak azt kellene kifundálnom, hogy hogyan oldjuk meg az egyszerre elindítást. Nem lehet olyan nagyon nehéz…

   A gép már betöltött, kivetítettem a falra, és már csak azt várom kényelmesen elterülve a kanapén, hogy Zachie adjon magáról valami életjelet.

-          Szép jó estét – vigyorgott a kamerába, majd amikor meglátta a nyúzott arcomat, átjavította köszönését. – Jó reggelt Álomszuszék! – höhh Álomszuszék? Nem is tudom ki kelt fel magától hajnalok-hajnalán. A szándék most lényegtelen; mosolyodtam el magamban ördögien.

-          Szia, Zachie - villantottam egy kedvesen aranyos mosolyt.

-          Mit nézünk? – gyorsan a lényegre tért. – Ugye a… - gondolkodott pár pillanatig – Ismeretlen vizeken?! –bármennyire is szeretem Jack Sparrow kapitányt, most jobb terveim vannak Zachkel.

-          Nem – ráztam meg fejemet. – Jobb – ezt még én is elismerem, hogy hazugság, de egy kis füllentés senkinek sem árt, maximum csak a kamerába bámuló emberkének.

   Gyorsan kerestem egy linket, ahol el tudjuk mind a ketten indítani. Alig várom már a reakcióját, ezt meg fogja szívni, viszont az is a pakliban van, hogy tetszeni fog neki. Hiszen kitudja, lehet, hogy beleesik az egyik színésznőbe, vagy mindegyikbe, és ha a filmet nem nézhetőnek nyilvánítja, a csajok miatt akkor is végig fogja nézni. De, bármennyit is hisztizik, nem fogom hagyni neki, hogy kikapcsolja, ha az kell, megfenyegetem, vagy hasonlók, de akkor sem hagyom elmenekülni.

-          Nyisd meg, majd indítsd el – adtam az utasításokat.

   Meggondoltam magamat, elindítom én is, csak némára rakom, nem nézem, hanem kihasználom az időt, és olvasok. Keresek valami fanfiction-t, és Eric alá dörgölöm majd a történetben szereplő Ericet.

   Reggel van, még a gondolataimat sem értem, de legyen. Zach nézni fogja, és nem is lesz zavaró, hogy ha nem egyszerre indítjuk el, hiszen csak ő ad rá hangot, én meg majd azt felerősítem.

-          Én-ezt-nem-vagyok-hajlandó-megnézni – kötötte az ebet a karóhoz.

   Arca elfehéredett, és ijedt formát vett fel. Ennyire azért nem rossz. Biztosíthatlak Drágaságom, hogy ezt meg fogod nézni.

-          Az kit érdekel? Megnézed és kész – nehéz volt nem vigyorognom.

   Szeretem, ha rá tudom kényszeríteni akaratomat másokra, és ha Zach Larson-ról van szó, az maga a tökély. Ki ne szeretné azt a tudatot, hogy erősebb a másiknál – még ha csak mentálisan is -, mert az biztos, hogy Zach majdnem mindent megtesz nekem/értem.

-          Mit adsz cserébe? – vonta fel szemöldökét, és mosolyra húzódott szája.

-          Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy – hadd húzzam egy kicsit az agyát, jó nézni azt, amikor reménykedik abban, hogy kap valamit – semmit?! – megéri ilyenkor srácokkal barátkozni, mert viccesebb reakciókat adnak, mint például Delia produkálna a film említésénél, hiszen ő már látta, és tetszett is neki.

   Most is ahogy kimondtam az utolsó szót, ráfagyott a mosoly az aranyos fejére. Lehet, hogy messze vagy, de nem szabadulsz tőlem, te sem szeretnéd, én sem, és hát… hiányoznék neked, nagyon is; ezért van szerencsém veled.

-          Ha semmi hasznom nincs belőle, már most elfelejthetsz - ó igen? Játsszunk? Hát oké.

-          Ahogy szeretnéd – adtam meg az egyszerű választ ’fapofával’.

   Olyan ügyes vagyok, hogy teljesen össze tudom zavarni szegényemet, hogy az csak na! Már elege lehet belőlem…

-          Tényleg? – kérdezte szemeit meresztve.

   Ha most nem néznénk filmet, lehet, hogy elmenne aludni. Bent fekszik már az ágyában, és ha jól sejtem, már lefürdött és felvette alvóruháját is, ami csak egy boxerből áll.

-          Aha, menj csak aludni – intettem egyet és lebiggyesztettem ajkaimat, mintha perceken belül kitörhetne belőlem a sírás, amiatt, hogy itt hagyna.

-          Oké – mondta nehézkesen.

   Látni lehetett rajta, hogy vívódik magában, a megbánás jelei felfedezhetőek voltak arcán, és nagyon közel állt már ahhoz, hogy beadja a derekát.

-          Akkor, szia, álmodj szépeket! – mondtam lassan, ezzel gondolkozási időt hagyva neki, ami jelen esetben a legjobb ötletnek tűnt.

   Türelmesen vártam reakcióját, szememmel végigpásztáztam a lakást, a nap sugarai szépen visszaverődtek a felületen, ezzel díszesen felöltöztetve az egész helyiséget. Ügyeltem arra, hogy még véletlenül se nézzek bele a kamerába, vagyis a szemébe.

-          Nem vagyok álmos – vágta rá másodpercek múltán.

-          Tényleg nem? – az én szemszögemből ez piszkálásnak, az övéből pedig kíváncsiságnak tűnhetett.

-          A-a – rázta meg fejét -, akkor megnézzük a Hajrá csajok 5-öt? – a film címének kiejtése közben mintha öklendezni próbált, vagy mit tudom én mit csinált. Ha mellette lettem volna, biztos, hogy tarkón vágom.

-          Ez kérdés volt?  - a hitetlenkedő pillantásom alig tartott egy másodpercig, mert az arcom azon nyomban mosolygóssá vált, már amennyire hajnalok-hajnalán az lehetséges. – Indítsd… most! – remélem, hogy egyszerre megy a film.

   Már csak az a dolgom, hogy adjak egy kis hangerőt – elég sokat – és nézzem, ahogy Zachie szenved a film során. Tény és való, hogy gyorsan bele tudok zúgni egy pasiba – még ha pár napról, hétről, vagy akár hónapról is van szó -, ezt Zach is jól tudja, szóval – gondolom én – már lelkiekben felkészült reakciómra. Mikor Evan megjelent az osztályteremben, na igen, kiváltott a srácból egyfajta mini röhögő görcsöt, amit sajnos nem sikerült lefékeznem, de ezt teszi a távolság.  Minden egyes Cody-s jelenetnél provokálta magát, egyszer a szemét forgatta, vagy a fejét fogta, máskor pedig a laptopba verte a buksiját, mondhatom felnőtt viselkedés. Amikor éppen nem szenvedett a főszereplő srác miatt, hozzászólásokat fűzött a párbeszédekbe, történésekbe, és minden másba, csak hogy még véletlenül se tudjam csendben élvezni a filmet.

   A legszívesebben leragasztottam volna már a száját, vagy valami ehhez hasonló dolog, de így, ilyen messziről nem tudok csinálni azon kívül semmi mást, csak feszülten hallgatom hülyeségeit.

   Valahol egy óra táján a filmben, ahol nagyon kezdett a levegő vibrálni a szereplők között, amit pluszban még Lady Gagával is megfűszereztek; az ajtóm hatalmasat vágódva kiterült, és egy pizsamás – az összes srác boxerban alszik? – Saade trappogott be feldúltan. A svédek nem ismerik a kopogást? Eddig mindenki csak úgy benyitott, sőt, általában inkább berontott.

   Zachie-nek gyorsan kinyögtem, hogy állítsa meg a filmet, ő is érezte, hogy valami megváltozott, láthatta is, hogy egész törzsem kifordult az ajtó irányába. Tehát visszajött, és berontott, nem kedves arckifejezéssel… nem fél tőlünk, még ha tőlem nem is, de Molly-tól? Miért a legjobb résznél kellett megjelennie, egyáltalán minek jött le, és mikor ért haza?

-          Ki az az idióta, aki ilyen korán, ilyen hangosan bömböltet egy filmet? – fújta, majd odatrappogott mellém, mint egy hm… elefánt, és levágódott a kanapémra, az ÉN kanapémra, és az ÉN takarómmal takarta be magát ugyan úgy, mint én tettem nagyjából egy órája.

   Ha nem lennék rosszban Erickel, és ha most nem szakította volna meg a megjelenésével a film nézését – két percig bírtam, hogy ne nézzem – akkor még talán aranyosnak is ítéltem volna meg, de maradjunk most csak annyiban, hogy szokásához hűen még úgy is, hogy percekkel ezelőtt kelt fel, így is jól néz ki.

-          Neked is jó reggelt Mr! – vetettem oda foghegyről. – Szeretnél valamit?

-          Csak gyorsan mondd, mert folytatni akarja a filmet – szólalt meg Zachie olyan hangnemben, amit nem sokszor szokás tőle hallani, se nem kedves, se nem ellenszenves, de az utóbbihoz közelebb áll. Érdekes, és egyben furcsa is.

-          Amabel barátja – biccentett egyet Zachie felé… ezek kezdenek egyre furcsábban viselkedni. Lényegtelen, nézzük már a filmet! Veszekedést akarok, és aranyos Even-t. Légy szí’ srácok!

-          Na már, Eric nyögd már ki, vagy húzz fel aludni! – daráltam a szavakat. – Mikor jöttél amúgy haza? – felé fordultam kérdésem alatt, majd a végén valahogy egyszerre legyintettünk Erickel, hogy ez most nem lényeges, vagyis szerintem ő is erre gondolt.

-          Mit nézünk? – hogy mi mit nézünk?

      Bree Randall feat. Cali - Boy Hunter

  Mi, vagyis Zach és én nézzük, de te Saade nem nézed, te mész szépen vissza az ágyikódba és alszol, nem fogsz engem zavarba hozni, lejáratni, vagy ilyesmi negatív dolgokat kiprodukálni belőlem. Mi lenne, ha csak simán figyelmen kívül hagynám, hogy kérdezett valamit, és néznénk tovább? Nagy bunkóság lenne? Ó, kit érdekel az? Hiszen az összes amerikai filmben azt lehet látni, hát akkor legyen úgy, mint a most nézett filmben is, hisztérika leszek. (De csak egy kis időre, mert magamat sem tudnám elviselni.)

-          Hajrá csajok: A nagy összecsapás – pff úgy néz ki Zach majdnem, hogy kedvesen viselkedik; pedig most szerettem volna arrogáns lenni Erichez, viszont azt nem tudom, hogy ez mire lett volna jó, csak úgy, mert ő meg egoistán viselkedik, igazán megérdemelnék valami ilyesmi örömöt is.

-          Amerikai cicababák ugrándoznak össze vissza? – csapta össze tenyereit, majd összedörzsölte őket, komolyan, mintha valaki megnyerte volna a főnyereményt.

-          Ez neked tetszik? – kérdezte Zachie hitetlenkedve.

  Megtudom én válaszolni neked, persze, hogy tetszik neki, hiszen európai, itt nincsenek hajrálányok, akik össze-vissza riszálják magukat. (Bocsi, Delia!) A mi fiaink teljesen hozzá vannak szokva, hiszen mindenhol a pom-pomok folynak

   Még gyorsan megvártam Eric válaszát, ami lényegében abból állt, amit én már eddig is tudtam, aztán siettettem egy picikét a dolgokat.

-          Indítsuk, Zachie mennyinél tartasz? – kaptam egy szúrós pillantás, hoppá a név! Sebaj, kit érdekel, hogy Eric mit gondol? Úgy sem tudna ezzel piszkálni senkit sem.

-          7:56 – ez aztán tömör volt, hát oké, de legalább arra válaszolt, amire rákérdeztem.

-          Akkor várj be, négytől számolok vissza – és elindítottam a sajátomat, majd Zachie is becsatlakozott, és néztük a filmet.

   Örülnék annak, ha azt mondhatnám, hogy kellemesen csalódtam bennük, miszerint csendben figyelték a történéseket, de mily’ meglepő módon nem így történt. Minden mondat után belekotyogott az egyik. Oké, beismerem, tényleg vannak nagyon megerőltető, vagy csak szimplán zavarba ejtő jelenetek, de amit ezek ketten itt műveltek, az borzalmasan idegesítő volt; és ami még a legjobban piszkál, hogy direkt csinálták, hogy felforrjon az agyvizem, és közben cinkos pillantásokat is vetettek; van egy olyan érzésem, hogy ha egy kontinensen lennénk mindnyájan, az én káromra jól meglennének.

-          Micsoda egy pöcs – ezt a kitüntetést Cody-ra aggatta rá, amikor tényleg túlságosan aranyos volt.

-          Pofa be Saade! – próbáltam csitítani, nem sok sikerrel.

-          Hagyd, Amának ezek a pasik jönnek be – mondta Zachie kihívóan.

-          Inkább, mint ti – ujjammal mindkettő jelenlévő srác felé böktem.

-          Cicám, el kell valamit árulnom… - közben már Zachkel egyetemben hatalmas szemet meresztettem – ilyen pasik nem léteznek, vagy ha mégis, abban biztos lehetsz, hogy inkább rám bukna, mint rád – mondta Eric hangsúlyozva mondatát.

-          Cicámnak nevezted? – kérdezte mosolyát elrejtve Zachie.

-          Na idefigyelj Cicám, te engem majd csak akkor hívhatsz így, ha az Amabel Maynet  név nem létezik többé, addig maximum csak ennek a névnek a becézését fogadom el – mondandóm alatt Eric fölé emelkedtem, és fenyegetően mutogattam a mutatóujjammal.

   Zach próbálta nevetését visszafogni, de eléggé ismerem már ahhoz, hogy mikor mit csinál, tehát bukta volt neki. Ericnél nem mondhatnám, hogy totálisan beijesztettem, de talán nem fog a közeljövőben – sem a távoliban – bugyuta neveken hívni.

   A beszélgetés nem szűnt a srácok között, néha-néha én is közbeszóltam.

-          Nézd, nézd, nézd, lesz valami! – Evan tiszta fehérben, határozott léptekkel ment Lina felé, még szép, hogy lesz valami.

-          Várj, inkább eltakarom a szememet – így Zachie.

-          Én még le is videózom neked – így meg Eric.

   Azt nem mondhatom, hogy nem volt jó társaságom, mert az volt, de sokkal többre jutottam volna, hogyha egyedül nézem meg, viszont most pont az volt a lényeg, hogy Zachet bántsam. Nagyon kell törnöm a fejemet ahhoz, hogy rájöjjek, miért is van ez a bosszú, de lehetséges, hogy még mindig a medencés malőr miatt, nem tudom, viszont a lényeg az, hogy megnézte, és oké, nem zúgott bele egyik csajba sem, de volt hozzájuk egy-két jó szava, ami hát… nem is tudom mennyire jutottak el a szívemig, azokat inkább eleresztettem a füleim mellett.

-          Vége?!

   Kérdésnek hangzott, de mégis állítás volt Zachie szájából, azt hiszem kicsit megkönnyebbült, pedig nem is volt rossz. Miket beszélek?! Még jó, hogy nem volt rossz, rettentően aranyos és szuper volt; ki nézi azt, hogy sablon története volt? Hiszen lényegében én csak Cody-t néztem.

-          Végre! – nyújtózkodott egyet Eric.

   Eddig még nem is fogtam fel, hogy ’két’ pasi van a közelemben, akiken nincs felső… direkt csinálják ezt velem? Mindenképpen zavarba akarnak hozni? Zachie oké, hiszen nem most látom először, tapintásra ismerem az összes kockáját, de Eric! Videókat és képeket leszámítva most először, és nem mondom ki hangosan, mert ezzel valószínűleg megbántanám, de Zach jobb, azok az amerikai fociedzések meglátszanak rajta; Eric meg mit csinál? Táncikál. Na nem azt mondom, hogy ne imádnám ezeket az izmokat, amik rajta vannak, meg főleg oda vagyok azért, amit csinál, hiszen behalok, ha látom őt táncolni, és Eric így ahogy van tökéletes.

-          Te meg se szólalj, alig láttad a harmadát – magyarázott Ericnek. – A medencés jelenet borzalmas volt, rosszabb, mint a csók – fogta a fejét drágaságos barátom.

   Újabb ajtó csapódás, újabb trappolás, és egy ütközés a kanapéval.

-          Szia Danny! – úgy látszik tényleg átjáró ház lettem. A srác folyamatosan bámulta a telefonját, fel sem pillantott belőle, ezért lehetett az ütközés is.

-          Szia, Amabel, megint kiszáradtam, nem segítenél? – kérdezte reménykedve.

-          Nem – adtam meg az egyszerű választ mosolyogva.

-          Semmi gond, majd egyszer úgyis fogsz, addig pedig egy próbát megért. Nem tudod, hova tűnt Eric pótkulcsa? Nincs a szőnyeg alatt – és az utolsó szónál nézett fel.

-          Ó, helló mindenki – nézett Saade, majd Larson felé. – Itt mindig ilyen sokan vannak?

-          Úgy látszik – bólogattam, a srácok pedig kíváncsian fürkésztek minket.

   Nem tudom, hogy min gondolkozhattak, vajon az átjáró házas kifejezésen, vagy azon, hogy Danny a ’mindig’ kifejezést használta. Tény és való, az utóbbi egy hétben többet voltam a szőke sráccal, mintsem Zachkel és Erickel összesen beszéltem volna.

   A gyönyörű barnaszemű srác ébredt fel először a kezdeti sokkból, nem is volt az, csak valami lefagyás, vagy inkább gondolkozási idő.

-          Danny, az ajtóm amúgy nyitva volt, ha megnézted volna – ez igen!

   Nem is tudom, hogy melyik nézet jobb, az, amikor Eric nem zárja be az ajtót, vagy az, hogy a haverja nem nyomja le a kilincset.

-          Jaaa, lényegtelen, jó vagy te is – legyintett egyet, majd folytatta -; nem láttad a napszemcsimet?

-          Tévedsz, az nem a tiéd, az már az enyém, elhagytad, nekem meg megtetszett, szívás – mondta a popsztár pökhendien. Szegény Danny, egy szemüveggel kevesebb lesz, akkor már csak 99 marad.

-          Ne legyél már ilyen genyó, az a kedvencem! – zuttyant le közénk.

-          Tudom, éppen ezért leszek kedves, és visszaadom, de valamit kérek cserébe – tagolta a szavakat, hogy biztos lehessen abban, hogy a srác, és mellette mindenki teljesen megérti.

-          Ez nem kedvesség – dünnyögött félhangosan. – Mi lenne az?

   Azon gondolkodom, hogy tényleg kedvesek, mindketten, hiszen a jelenlétemben angolul beszélnek, pedig simán megtehetnék, hogy saját anyanyelvükön kommunikáljanak egymással.

-          Még nem tudom, majd kitalálom.

-          Oké srácok, én most megyek – szólalt meg az eddigi néma nézőközönség.

-          Rendben, holnap beszélünk majd, jó? – kérdeztem tőle, feleslegesen, hiszen biztosan helyeslő választ kapok.

-          Nem jó – hoppá, akkor úgy látszik mégsem. Azt meg hogyan?! – A hétvégém elég elfoglalt lesz, ugyan úgy, mint Jasoné is, sok dolgunk van. Majd beszélünk jövő héten – kacsintott egyet.

-          De! El ne felejts ám’! – halványan elmosolyodott.

-          Kizárt dolog lenne – most már vigyorgott a kamerába, én is elmosolyodtam. Danny és Eric pedig most először kezdett el svédül zagyválni a közelemben. Zach lelépett, szuper, egyedül maradtam a pasikkal, na nem mintha eddig nem lettem volna egyedül, csak, hát na! Eddig Zachie is itt volt.

-          Jó fej a barátod – mondta nekem immár angolul Eric.

-          Az, nagyon is – álltam fel, kinyújtóztattam végtagjaimat. A sok ülés nem tett neki jót, teljesen elzsibbadtam. – Kértek valamit inni?

   Gyorsan teljesítettem a kéréseket, majd nekiálltam reggelit készíteni, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy még a srácok sem ettek, meg én is teljesen belefeledkeztem a filmbe, ezért nem ettem még. Nem beszélgetett senki sem, csendben figyeltek, majd Eric megszólalt.

-          Mit csinálunk ma?